"Kis"lányom születése

A 33. heti ultrahang vizsgálaton kérdezte az orvosom, hogy mekkora volt az első gyermekem. Mondtam, hogy 3900 grammal született. Azt reagálta, hogy ez is lesz akkora. Aztán teltek a hetek, és a pocaklakó békésen növögetett tovább. Az első NST után már azt mondta az orvos, hogy a méretei alapján akár meg is születhetne. Kértem, hogy ne császározzon meg automatikusan, szeretném megpróbálni megszülni. Nem szerettem volna a műtét utáni kiszolgáltatottságot átélni.

Eljött a szülés kiírt dátuma, és az amnioszkópiás vizsgálat. Odabent még mindig Jóvilág volt, nem akart kibújni. Az 5. nap elteltével az orvosom közölte, hogy hétfőn már csomaggal jöjjek, és kedden megindítja a szülést, mert kezd érni a lepény, fogy a magzatvíz. Nem akartam a szükségesnél akár 1 perccel is tovább lenni kórházban, így mindenféle praktikával próbáltam rávenni a kislányunkat, hogy bújjon már ki. A bábakoktél hallatán a férjem felhorkant, hogy azt azért mégse, inkább hajlandó betonozni velem.

Aztán - hogy minek köszönhető, nem tudom, de - hétfő hajnalban megrepedt a burok, igaz magasban, így csak szivárgott a víz. Én boldog voltam, hogy nem kell befeküdnöm feleslegesen. Mentünk a kórházba, ahol az ügyeletes orvos haza akart küldeni, hogy ez nem magzatvíz, csak bővebb folyásom van. A szülésznő vette rá komolyabb vizsgálatra, és döntöttek, hogy maradok. Az orvosom éppen bent volt. Odajött hozzám a vajúdóba, hogy délre itt van és szülünk – pedig nem volt egy kósza fájásom se.

Délig sétálgattam, de semmi változás nem volt. Akkor előkészítettek, felfeküdtem az ágyra. Az orvos megrepesztette a burkot, majd bekötötték az oxitocint. Attól a pillanattól 3 perces fájásaim lettek. Egyszerűen nem hittem el, hogy már itt tartunk, semmi ráhangolódás. Fekve nagyon kényelmetlen volt, a szülésznő hozott egy labdát. Sokkal könnyebb volt elviselni a fájdalmat, de a CTG nem tudta a baba szívhangját rögzíteni. Az orvos visszaküldött az ágyra, ami CTG-vel infúzióval és akkor már 1 perces fájásokkal felért egy balett mutatvánnyal. A szülésnő elkezdte kipakolni a tálcára a köldökcsatot. Az orvos azt mondta, hogy megpróbálhatok nyomni, hadd találja meg a baba az utat. Aztán jöttek a tolófájások. Mintha egy hegyet próbáltam volna megmozdítani. A szülésznő meg is kért, hogy ne rúgjam fel, mert akkor nem tud segíteni. Aztán csak azt vettem észre, hogy egyre többen vannak körülöttem. Amikor jött a fájás, beleadtam minden erőmet, mert tudtam, hogy innen csak így szabadulhatok. Mindenem elkezdett remegni, amikor megszólalt a fejemnél egy új arc: Doktor úr, kollabál. Ekkor mindenki megállt, hogy pihenjek.

A 3. vagy 4. ilyen nyomás után éreztem, hogy megmozdul a baba bennem. Nagyon jó érzés volt, hogy nem hiába küszködtem ennyit. A következő fájásra meg is született a kislányom, és csak azt hallottam: Nézze Doktor úr, végigéri az asztalt.

A babát elvitték fürdetni. A szülésznő mondta, hogy ha úgy érzem, nyomjak még egyet, hogy a lepény is megszülessen. Mire kimondta, már jött is a fájás.

Innentől felpörögtek az események. Elkezdett ömleni belőlem a vér. Valaki a hasamra jeget pakolt, más az infúzióhoz ugrott. Akkor fogtam fel, hogy baj lehet, amikor az orvos közölte, nincs idő, méhszájba adom az injekciót. Szerencsére el is állt a vérzés az összehangolt csapatmunka hatására.

Ekkor hallottuk, hogy a csecsemős nővérke kiabál: 4630 gramm. Mikor varrtak, a férjem - aki végig bent volt velem - már tartotta gyönyörű kislánykánkat. 2 órán keresztül velünk lehetett, de nem mertem megfogni. Gyenge voltam, féltem, hogy elejtem. Az újszülött osztályon az 56-os kisruhákat ragszalaggal fogták össze rajta, mert a patentok nem érték be.

A kórházban két nappal tovább kellett maradnunk, mert a varratszedés után még oxitocin injekciókat kellett kapnom, hogy rendesen összehúzódjon a méhem.

Most már két hónaposak vagyunk. Nem bántam meg, hogy nem került sor a császármetszésre, de harmadik szülést nem mernék megreszkírozni.