Pylorus szűkület, ahogyan én éltem át

Marci két hetes lett, egyik napról a másikra, egyre többet kezdett bukni és később hányni, idővel sugárban jött vissza minden, ami a pocakjába került. Ezzel együtt a pelusa is szárazabb lett. Én egyre jobban aggódtam, először azt gondoltam az anyatejjel lehet gond, ezért megpróbáltuk csak tápszerrel etetni, úgy sem javult, védőnő tanácsolta szívassuk ki az orrát, hátha irritálja valami. Ez sem segített. Férjem higgadt volt, míg nem egyik este azonnal sugárban távozott minden a pocakjából, az egész szoba úszott a tejtől. (Azelőtt csak kisebb mennyiségek jöttek, és álmában is szivárgott a tejci a szájából.) Itt már mindketten nagyon megrémültünk, hívtuk a gyermekorvost. Elmondtam a tüneteket, hogy se láz, se rossz kedv, se étvágytalanság csak sugárban hányás. A gyermekorvos azonnal gyanított egy betegséget, tanácsolta, hogy rögtön menjünk kórházba. Megszűnt minden fájdalmam, amit a császármetszés hege okozott, az ösztönök irányítottak, azonnal autóba ültünk.

Késő este értünk a gyermekklinikára. Az ügyeletes sebész orvos a tünetekre ugyanazt diagnosztizálta, de hogy megbizonyosodjanak róla ultrahangra volt szükség. Mert minden rosszban van valami jó, éppen ott volt az ultrahangos doktornő egy másik eset miatt, így nem kellett másnapig várnunk. (Marci akkor már megállás nélkül sírt, és nagyon erős a hangja, csak annyit mondott a doktornő, hogy jó itt ilyen életerős babát látni. Ez talán egy kicsit erősebbé tett engem is.) Az orvosok gyanúja beigazolódott. Marcinak gyomorkimenet- szűkülete (pylorus stenosis) volt, ami általában kisfiúknál és 4-6 hetes korban alakul ki. A betegség tulajdonképpen a gyomor és a patkóbél közötti záróizom megnagyobbodása, ami teljesen elzárja a táplálék útját a bél felé. A rendellenesség nagyon gyorsan, néhány nap alatt alakul ki, ha nem vesszük észre időben, későn kerül kórházba a baba teljes kiszáradásához és az ionháztartás felborulásához vezet és akkor... A pocakja teljesen fel volt telítődve tejjel, ezért jött vissza minden, ami lement a torkán. Segíteni ezen a betegségen csak műtéttel lehet.

Mikor meghallottam, hogy a most született gyermekemnek műtét kell, egyre jobban kiborultam, pedig tudtam, hogy nekem most kell erősnek lennem, mert a picinek szüksége van rám. Éjszaka már a kórházban maradt Marci, nekünk haza kellett menni. Láttam, ahogyan tűkkel bökik tele a kis testét, és a hír, hogy nem maradhatok vele még jobban letaglózott. Haza fele végig csak zokogtam és ahogy otthon a csöndes lakásba beléptünk nem akartam elhinni, hogy ez tényleg velünk történik.

Korán reggel siettünk hozzá a kórházba, és mikor megláttam, ahogyan ott fekszik a kis kocsiban, minden testrészéből tűk álltak ki, az orrából cső lógott, és nézett rám kétségbeesetten, teljesen kiborultam. Aznap délelőtt már műtötték is, bő egy órás volt, de egy örökkévalóságnak tűnt. Ott ültünk kint, folyamatosan az órát néztük az emberek arcát, figyeltem a hangokat hátha hallok valamit, amiből megtudhatom, mi történik éppen. Aggódtam, hogy minden jól menjen, hogy a rettegett altatásból felébredjen. Szerencsére nem az egész pocakját kellett felvágni, hanem csak 3 picike bemetszésen át végezték el a beavatkozást. A műtét után az orvos megnyugtatott minket, hogy minden rendben zajlott és nem kiújuló ez a probléma. Pozitívumként említette, hogy ez a rendellenesség erős és jó izomzatú babáknál fordul elő. Hozták Marcit vissza a helyére, még aludt, várnom kellett pár percet, és nagyon hamar fel is ébredt. Szegény ott feküdt összekötözve, gépekre kötve és csak sírt és én nem tudtam rajta segíteni. Ez fájt a legjobban, hogy nem tudom átvállalni azt, ami Neki rossz, Ő nem érdemelte ezt, inkább én elviseltem volna akár a százszorosát is.

Mikor már kezdtem feldolgozni a történteket, tudtam, hogy most már minden rendben lesz, hogy itt jó kezekben van. Figyeltem minden kis rezdülését, hogy fáj-e neki, vagy rossz-e, kellemetlen, de az éhség volt a legnagyobb kín, ami gyötörte. Több órára rá kaphatott újra enni, kis adagokban, de mivel nagy babaként született a táplálás felépítése gyorsabban zajlott, mint az átlagos súlyú babáknál. Minden nap ott voltunk mellette, sokszor csak néztük, ahogy békésen alszik és olyankor tudtuk, hogy most jó neki. Három nappal később jöhettünk haza és újra megtöltötte a lakást élettel.

Azóta néha előfordul még egy kis hányás, de ez összehasonlíthatatlan azzal, ami volt. A látványtól és hangtól megrémülök, felelevenedik minden, de mindig az orvos szava cseng a fülemben. Ez nem újul ki!

Sok minden megfordul az ember fejében egy ilyen helyen, ahol küzdenek az új életek azért, hogy meggyógyuljanak, és ők is teljes életet élhessenek. Sosem gondoltam, hogy én is ott fogok ülni a kétségbeesett anyukák közt, mindent megadva azért, hogy a gyermekünknek ne fájjon, ne legyen rossz, inkább átvállalva az ő bajukat. És a mi problémánk az ott levő picikéhez képest még semmiség volt... Minden kis gyermek, aki ott van és volt egy igazi kis harcos, akik sokkal erősebbek, kitartóbbak, mint mi felnőttek!