Így született meg erre a világra Marcika

A várandósság alatt sosem volt fájdalmam, vagy görcsöm, igazából elképzelni sem tudtam, vajon mi vár ránk. Sokan mesélték, hogy már hetekkel előtte jósló fájásaik voltak és haskeményedés. Néha itt- ott fájt egy picit, de az inkább a fáradtságtól volt. A vizsgálatoknál is minden rendben volt, sosem mutatott a gép egy fájást sem, mindig tökéletes eredményeket produkáltunk.

Október 13-ra voltam kiírva, amint betöltöttük a 38. hetet már izgatottan vártam minden napot, hogy talán ma érkezik közénk a kismanó. Október 10-én kellett menni vizsgálatra. Szokás szerint minden rendben volt, nyoma sem volt, hogy Marci szeretne kibújni. Már megbeszéltük az orvosommal, hogy mi lesz a teendő, ha nem történik semmi a kiírás időpontjáig.

Késő délután a mosdóban egy furcsaságot láttam meg. A nyákdugó volt az. Hirtelen izgatottság fogott el, tudtam, ez azt jelenti, hogy napokon belül biztosan találkozunk!

Éjjel fél kettőkor hirtelen nyilalást éreztem. Jól van mondom, majd kiderül mi ez, alszok tovább. Eltelt tíz perc, ismét fájt, a következőt már öt percre rá éreztem. Sétáltam egy kicsit, hátha jobb lesz, de továbbra is fájt, nem enyhített, sőt! Akkor már sejtettük, hogy ebből bizony kórház lesz. Elmentem lezuhanyozni, langyos vizet csorgattam a hasamra, hátha enyhít. Az sem segített csak egyre jobban fájt. Minden következő fájás egyre erősebb volt. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ez nem vaklárma.

Fél 4 körül beértünk a kórházba, az ügyeletest úgy keltettük fel, mondtuk jöttünk szülni. Hívták a szülésznőt, ő is teljesen álmosan jött le elénk. Felkísértek a szülészetre, hívták az ügyeletes orvost (de meg volt beszélve az én orvosommal, hogy ha történik valami, szólnak neki és ha tud bejön). Az ügyeletes orvos pont az én orvosom volt, álmos fejjel jött be és csak annyit mondtam, azt hiszem szülni fogunk és mosolyogtam. Gyors vizsgálat, két ujjnyira voltam kitágulva. A burkot próbálták megrepeszteni (nagyon kellemetlen érzés volt a kaparászás), de annyira lent volt a baba feje, hogy nem folyt el a magzatvíz.

Az orvos csak annyit mondott, hogy ez még el fog tartani pár órát. Közben én rosszul lettem, rohantam a mosdóba. A gyomrom elkezdte kiüríteni magát. Utána bekísértek a szobánkba, a CTG-t rám kötötték és figyelte a szülésznő a fájásokat, majd magunkra hagyott minket a párommal. Nekem csak egyre erősödtek a fájások, az 5 percesekből nagyon hamar 2-3 percesek lettek, hol jobban elhúzódott, hol hamarabb véget ért. Közben a fájások után a gyomrom még mindig dolgozott. Mikor pihenhettem volna, más miatt volt kellemetlen.

Párom végig ott volt mellettem, az elején próbált segíteni, de látta, hogy nekem most sehogyan sem jó. A szülésznő megnyugtatott, hogy szép erősek a fájások, haladunk, úgy ahogyan kell. Reggel fél hét fele már nagyon fájt, a szülésznőt kértem, hogy segítsen, egyre nehezebben bírtam. Rákérdeztem, hogy érdemes-e epidurális érzéstelenítést kérnem. Ő határozott igennel válaszolt, én ezt is vártam. Rákötöttek infúzióra, megvártuk, hogy lefollyon, átmentünk a szülőszobára és vártuk az aneszteziológust. Hogy tudtam nemsokára jobb lesz egy kicsit, könnyebben viseltem a sokszor összeolvadó fájásokat. Az érzéstelenítés felüdülés volt, mintha elvágtak volna mindent, semmit nem éreztem. Így a fájások is legyengültek.

Közben megérkezett a nappalos szülésznő, akivel már volt szerencsém többször is találkozni, és mikor másodszor is szóba elegyedtünk annyit mondtam páromnak vele kapcsolatban, hogy nála szeretnék szülni. Így is lett. Míg pihenten és teljesen jól éreztem magam, jókat beszélgettünk. Azután, hogy a fájások nagyon lecsökkentek, kaptam egy kevés oxitocint, ez szépen lassan elkezdett dolgozni az EDA hatásának csökkenésével együtt. Amint elkezdtem érezni, hogy megint fáj, a következő fájás már sokkal erősebben jött, míg nagyon hamar ugyanolyan intenzív volt, mint az érzéstelenítés előtt. Látták, hogy kezd elfogyni az erőm megint. Megbeszéltük, kicsit várunk és kapom a következő adag EDA-t. A tágulás közben szépen haladt a maga útján, úgy ahogy a tankönyvekben meg van írva. Az újabb érzéstelenítő valamiért nem úgy hatott, ahogy az első. A hasam jobb alsó részénél folyamatos fájdalmat éreztem, nem akart elmúlni. Vártam, hátha jobb lesz, de nagyon hamar csak rosszabb lett, az EDA hatása sokkal előbb elmúlt, mint azelőtt. Szóltam, hogy mit érzek, megnézték nem mozdult-e el a tű a hátamban. Rendben találtak mindent, majd mikor már lehetett újabb érzéstelenítőt adni, megint kaptam, és csak nem múlt a hasam alján a fájdalom. Azt mondták, a baba, ahogyan haladt lefelé nagyon nyújthatta a szalagokat, vagy valamit nyomott és ezért fájt annyira, az EDA pedig nem úgy lett eltalálva, hogy ezt is elérzéstelenítse. Közben jött az újabb vizsgálat, még mindig nagyon szépen halad a tágulási szakasz. Újabb burokrepesztési kísérlet, pár csepp víz távozott is. Felmerült, hogy talán 11 és 12 között már meg is születhet a baba. Nagyon jó volt ezt hallani. Közben, hogy enyhítsük a fájdalmakat próbáltam labdázni, ami az elején nagyon kellemes és könnyítő érzés volt, de ahogy megint kezdett elmúlni az érzéstelenítő már ott sem volt jó. Próbáltunk sétálni, máshogyan helyezkedni, de csak nem lett jobb. Közben folyamatosan néztem az órát, nagyon lelassult az idő. Az erősödő fájások pedig még mindig ürítették a gyomrom, amiben igazából már semmi nem volt.

Elmúlt dél is. A szülésznő már előkészült mindennel a szüléshez, mindenki várta Marci érkezését. Elmondta, ha székelő érzést érzek, azonnal szóljak. Úgy 1 óra körül már egyre türelmetlenebb volt mindenki, egyre sűrűbben nézték, hogy állunk, már 8 cm-re kitágultam, az orvos mondta érzi is a baba fejét, a haját, de a méhszájam körüli ödémás rész nem akar eltűnni. Közben csak egyre jobban fájt én egyre inkább elvesztettem a fonalat és elfogyott az erőm teljesen. Kezdtek felgyorsulni az események, kértünk újabb EDA-t, de közben úgy éreztem, mint ha nyomnom és székelnem kellene. Megint megvizsgáltak, hátha szülhetünk, de semmi változás a méhszájjal. Nézegették a hasamat, hogy hogyan lehet benne a baba, mert mindkét oldalon egy nagy kupac nyomódott kifelé. Vártunk egy kicsit, de nem haladtak előre a dolgok és úgy döntött az orvos, hogy amíg a baba szívhangja rendben van, megcsászároznak.

Nagyon szerettem volna, ha meg tudom szülni a babát és úgy készültem lélekben, de annyira nagyon elfáradtam és fájt, hogy úgy éreztem így lesz a legjobb. Közben mondták, hogy nincsen szabad műtő várni kell. Örökkévalóságnak tűnt, azaz idő, míg ott vártunk tétlenül, miközben iszonyúan fájt. Megérkezett a műtős, pillanatok alatt a kocsin voltam és száguldottunk a műtőbe.

Délután kettő órakor már az aneszteziológus a gerincérzéstelenítésen dolgozott. Megkönnyebbültem, elmúltak a fájdalmak és tudtam most már végre találkozhatok a babánkkal.

Párom azt mondta, ha netán császárra kerül a sor, Ő nem jön be. És még is ott volt, ott ült a fejem mellett és beszélt hozzám. Nem emlékszem mit beszéltünk, de tudtam, hogy ott van. Nagyon jól esett, és hősiesen mellettünk volt végig minden pillanatban.

Már nem éreztem semmit a mellem alatt, de tudtam, hogy már úton van Marci. Egyszer csak az egyik orvos elkezdi fentről lefelé nyomni a hasamat, alig kaptam levegőt, úgy éreztem kiszakítanak belőlem valamit, de tudtam most már Marci az, akit ők fognak.

Nyöszörgést hallottam, utána pedig egyre erőteljesebb sírást. (Utólag mondta az orvos a nyöszörgés még a pocakomban volt.) 14 óra 25 perckor kiemelték Marcit és mindenki megdöbbent, hogy hatalmas baba! Nem tudták mekkora lehet, csak találgattak és viccelődtek. Párom fényképezte, ahogy meglátta a kisfiúnkat, de én csak a hangját hallottam, rögtön vitték ki. Rossz volt, hogy semmit nem láttam, a sírását figyeltem, ahogyan távolodik és próbáltam keresni, hátha hallom még. Közben Laci megmutatta a képeket róla, hihetetlen érzés volt, hogy Ő ott a mi fiúnk.

A szülésznő beszaladt Marcival, hogy én is láthassam, megmutatta, megpuszilhattam. Olyan érzés volt, ami egy életre beleivódott a bőrömbe. Most is érzem a meleg, puha, ázott, vizes kis bőrének érintését. Közben megdicsértek, hogy ügyesek voltunk és így már érthető volt mindenkinek miért nem akart a baba feje jobban beilleszkedni. (Így utólag, jobb is, hogy nem tudott tovább jönni a fejecskéje.) Megnyugodtam, tudtam és éreztem most már minden rendben, de nagyon kíváncsi voltam és mindenki, hogy mekkora lehet Marci.

Miközben toltak kifelé, velünk szemben jött a szülésznő mosolyogva, hogy 4970 gramm és 59 cm. Csak fogtuk a fejünket! (A pláne, hogy én mikor kismama lettem 48 kg voltam, szülni pedig 79 kg-mal mentem…) Mindenki gondolta, hogy nagy baba lesz (4 kg körül), de hogy ekkora!

Életet adhattam egy gyönyörű fiúnak, akire rengeteg csodás dolog vár ebben az életben. Minden fájdalom és kellemetlenség elmúlt egy pillanat alatt, mert ez a legcsodásabb dolog, ami az ember életében történhet és mindent megér az, hogy van egy gyermekünk. Nem számít milyen nehézségek árán, de eljutottunk a célig és ez a lényeg! Az emberi szervezet csodás, hogy ami nem jó elfelejti, és ami szép magába zárja egy életen át.