Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Grigo Zoltán:

Nélküled

Hidegek lettek a hajnalok,

nem látom szemedben fényüket,

csendesebbek bennem a dalok,

fáznak a lelkemben, nélküled.

De még mindig téged keresnek,

s ha egyszer többé nem találnak,

nem mondhatják el, hogy szeretnek,

csak a rohanó éjszakáknak.

Egyedül hordanám az éveket, amíg száguldó időm megpihen,

addig őrizné emlékedet

az őszülő, csavargó szívem.

Megállnék még minden folyónál,

vallatnám némán a mélyüket,

s nem lenne bennem fájóbb a szónál,

mint kimondani azt, hogy - nélküled.

Ady Endre: Egyedül

Egyedül

Hideg, sötét éj van; itt ülök szobámban

Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül...

Odakint a hűvös, őszi éjszakában

Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.

Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,

Mint az elmulásról?... Ismerem e dalt...

Édes reményekről, amelyek csak voltak,

Melyeknek emléke őrületbe hajt!...

Virágot dermesztő, novemberi szellő,

Ne zúgd e siralmas, síró éneket,

Ami régen elmult, ami vissza nem jő,

Sírjokból ne ébressz tört reményeket!

Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,

Szép reménye, vágya mind, mind tovaszállt,

Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,

Kéri a megváltást, kéri a halált!...

Elmulás zenéje, bús, őszi, hideg szél,

Feledni akartam, altatni szivem,

Dacolni a múlttal, ugye, míly rideg cél?

De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...

Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod

Az emlékezésnek régi lángjait,

Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,

Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...

Wass Albert

"Otthon az, ahova hazatérsz.

Ahol valaki vár este.

Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok.

Elég egy szoba.

Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.

Ez az otthon.

Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.

Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál.

Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.

Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon".

Aranyosi Ervin:

Kezek

Tudod mit ér, ha két kéz simulva összeér?

S lágyan öleli egymást a két csupasz tenyér.

Ha ujjak játszadoznak, simítva szüntelen,

ha lángra gyújtja szíved az álomnak tűnt jelen.

Incselkedő kis lépés, tétova mozdulat,

csiklandozó mosolygás - a szív ekként mulat.

A bőr a kézen érzi - vibrál a tiszta fény,

s az összeolvadásból feléled a remény...

Gazdag Erzsi:Mesebolt

Volt egyszer egy mesebolt,

abban minden mese volt.

Fiókjában törpék ültek,

vízilányok hegedültek.

Öreganyók szőttek-fontak,

apró manók táncba fogtak.

Kaszás pók varrt az ablakban,

lidérc ugrált az udvarban.

A lámpában ecet égett.

Az egylábú kettőt lépett.

Cégére egy tündér volt.

...Ilyen volt a mesebolt.

Nagy tisztelettel emlékezem a kedves,derűs gyermekverseiről ismert magyar íróra,költőre,aki 1912-ben ezen a napon született.

Pilinszky János

Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól

a fa az űrbe szimatol,

a csend törékeny és üres,

a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,

az út lapulva elsiet,

a rózsatő is ideges

mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon

készülődik a fájdalom.

Négy évszak az élet

Azelőtt lassabban múltak el az évek,

Mostanában olyan, mintha sietnének.

Nemrég még tavasz volt, s nyár derekán járunk,

Vagy már az is elmúlt, és ősz van minálunk?

Négy évszak a élet? Mit kezdünk a téllel,

Elszállnak éveink hulló falevéllel?

Elsodorja a szél, mint egy száraz lombot,

Az élet köpenyéről letépi a gombot?

Az ősz, már fejünket fehérre színezte,

Acélos testünknek erejét kikezdte.

Szemünknek fényére fátylat sző a holnap,

És a vágyaink is már halk hangon szolnak.

De a szívünkben még tündérek zenélnek,

Múló ifjúságról, emlékről mesélnek.

Erőt adó fénnyel süt még fenn a napunk,

És a melegétől új erőre kapunk.

Dacolunk esővel, hideg őszi széllel,

Ugye megbirkózunk majd a fagyos téllel?

Aranyosi Ervin: Nyugtasd meg lelkedet!

Megbántottak? Lépj túl rajta,

ne mérgezze lelkedet!

Engedd el és ne vidd tovább

bánatodat, terhedet!

Gondold végig, kit is mérgez,

a harag, az indulat?

Emelkedj a bántás fölé,

védjen meg az öntudat!

Belemenni a játszmába,

az csak neked ártana,

energiád megcsappanna,

és az egód játszana.

Csatázni és háborúzni,

erről szól ma a világ!

Ne engedd a gyűlölködést

ilyen könnyen hatni rád!

Bocsáss meg a másik félnek,

és nem is kell tudnia!

Teremts békét a lelkedben,

a fénybe kell jutnia!

Saját dühöd téged bánt csak,

s ha nyugalmad nem leled,

haragoddal a szívedből

kiürül a szeretet.

Gondolj arra, aki bántott,

ennél többet nem tudott,

ennél jobbra nem képes még,

ha ily döntésre jutott.

Nem számít, hogy más mit gondol,

te csak érezd jól magad,

ne zárd harag ketrecébe

lelkedben a madarat!

Kalitkában nem tud szállni,

megbénul a képzelet,

bocsáss meg és éld nyugodtan,

boldogan az életed!

Szabadítsd fel önmagadat,

engedd el azt, ami fáj,

ne lehessen teremtésnek

harag és düh, akadály!

Szabadítsd fel a lelkedet,

tisztítsa meg szeretet.

Hidd el, ez a legtöbb,

amit Isten érted tehetett!

Engedd el, tanulj belőle,

s az utadon lépj tovább,

fordítsd fejed a fény felé,

s inkább éld meg a csodát!

József Attila - De szeretnék...

De szeretnék gazdag lenni,

Egyszer libasültet enni,

Jó ruhába járni, kelni,

S öt forintér kuglert venni.

Míg a cukrot szopogatnám,

Új ruhámat mutogatnám,

Dicsekednék fűnek, fának,

Mi jó dolga van Attilának.

"De erre gondolni sem merek,

Boldogságom gyorsan pereg,

S mert nincs meg e sok jó dolog,

Azért nem vagyok én boldog. "

József Attila első verse,amit 10 éves korában írt

Reményik Sándor: Régi nóta

Valamikor régesrégen,

Mesebeli erdőszélen,

Hogy hirtelen zápor szakadt:

Megbújtunk egy ernyő alatt.

Napsugárra nem is vártunk,

Napfény volt a mosolygásunk.

Egymás arcát derítettük,

Hogy borult: számba se vettük.

Mint fiatal fák a szélben,

Egymáshoz hajoltunk szépen,

Szűzi szívvel, tiszta szemmel,

Céltalan, szép szerelemmel.

S vert az eső, vert az áldás,

Tavasz volt. Tündérvirágzás.

Az alkalom csak elszaladt.

A pillanat csak elszakadt.

Mivé lett a régi erdő?

Hová lett a vén esernyő?

Az ég egyre csak feketült,

A záporba jég is vegyült.

Már ernyőt sem feszítettünk,

Jégnek puszta fejjel mentünk.

S külön bánat, külön zápor

Vert és sodort el egymástól.

Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,

Ajakunkon vihar-ízzel

Megint csak egymásra leltünk

És kérdeztünk és feleltünk.

Véghetetlen béke-vággyal

Egymás lelkét fontuk átal.

A csalánból, ami éget

Szőttük a nagy csendességet.

Álltunk, mint valaha régen

Mesebeli erdőszélen.

Álltunk enyhe borulatban,

Ünnepesti alkonyatban.

Álltunk őszbe hajló nyárban,

Ritka másodvirágzásban.

S feszült fölénk árnyat ejtő,

Vak vihartól mosolyt rejtő

Tündér-gomba: régi ernyő.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,

és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,

hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,

annak szép, könnyüléptű szivében megterem

az érett és tünődő kevésszavú alázat,

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,

az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,

merengj el hát egy percre e gazdag életen;

szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,

az új falak tövében felhangzik majd szavam;

magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -

talán most senki sincs.

1944

-----------------------------

Illyés Gyula:

GYÖNYÖRŰ, GYÖNYÖRŰ

----------------------------

Hátam mögött – szívem is hallja -,

törik az őszi fű;

te jössz, tudom - miről?

A lépted nesze is gyönyörű...

Gyönyörű lesz, ha megjelensz,

már csak egy pillanat,

s gyönyörű rögtön a világ,

mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem,

szomorú, keserű;

ha benne vagy:

a szívem is ragyogó, gyönyörű!

Ködös, őszi táj ez a szív,

de ha nap besüt:

üveges lombja fölragyog,

s tündöklik mindenütt...

Aranyosi Ervin - Utolsó levél

Őszi levél bágyadtan leng a fán.

Kapaszkodik, maradna még talán.

Az elmúlás sápadt képére ül,

ereje fogy, s hitében elmerül.

Mert nem hiszi, hogy véget ért a nyár,

és nem hiszi: – neki csak ennyi jár.

Maradna még, – az elmúlástól fél.

Kapaszkodik az utolsó levél.

Hiszi: Ő nem, csak egy a sok közül,

kinek a sors ezt hagyta örökül.

Neki a földön annyi dolga van!

– Aki elmegy, az mind boldogtalan!

Mert Ő bizony még őrzi ezt a fát,

mert nélküle szegényebb a világ.

Őrzi a fényt, lelkében a napot,

az életet, mit egykor megkapott.

Az élete, mint szép film úgy pereg,

és újra él gyönyörű perceket.

Rügy bontó tavaszt úgy idézi fel,

mint születést, ha jött az égi jel.

Majd jött a nyár, lángoló szerelem.

virág is nyílt az apró levelen.

Gyümölcse érett, leszedték róla már,

elárvult lelke a megváltóra vár.

Eljött az ősz, a színe megfakult,

sok társa már réges-régen lehullt.

Kapaszkodik, – soha nem adja fel,

ígéret kell, hogy új tavasz jön el,

s ő visszatér, s megújul teste tán,

rügyként születő levél lesz e fán.

Fülébe súgja ígéretét a szél,

és földre hull az utolsó levél.

Till Attila: Minden napra egy gondolat

Mertél már élni szabadon egy percet?

Ültél e egy padon olvasva egy verset?

Mosolyogtál e már vad idegenre?

Ha nem, ülj le pihenni. Eltelik az élet.

Mikor csodáltál meg szerelmes párokat?

Mikor valósítottál meg egy régi álmodat!?

Mikor élvezted a magányos csendet?

Az életed telik. Most tégy benne rendet.

Ébredtél már reggel mosollyal arcodon?

Léptél e már túl meg nem nyert harcokon?

Öleltél e már egy árva gyermeket?

Az órád ketyeg. Élvezd a perceket.

Nézted e már fűből a hulló csillagot?

Szivtál már magadba friss harmat illatot?

Járta e már át a nap fénye lelkedet?

Élvezd a perced. Hagyd most a terveket.

Hallgasd meg kérlek a madár csicsergést.

Egy percre engedd el az óra ketyegést.

Az egyetlen mi véges csak az idő s a létünk.

A jelenből rohanunk. A holnaptól félünk.

Ha majd kijössz!🖤

Ha majd föld takarja testemet,s eljönnek ködös reggelek

Megérzem jöttöd,s álmomból felkelek

Mikor kijössz hozzám,nem kell a sok virág

Hogy elmentem, nem dőlt össze a világ

Elég ha beszélsz kicsit hozzám,s csak vagy ott

Hidd el hallom, s érzem akkor is ha már a föld fagyott

Látni fogom ahogy görnyedve ott állsz,s könnyek közt kezeiddel babrálsz

Érezni fogja szívem a Tiéd,

a gyertyád melegét, ahogy lelked az enyémmel összeér,s a szereteted átköltözik belém, érzem majd a szíved még remél

Nem mentem messze, ott leszek én is Veled,

titokban odaállok melléd,s megfogom a kezed

Mielőtt mennél,még mélyen a szemedbe nézek,úgy érzem majd szinte újra élek

Arcodra csókot adok,s a sírba attól hogy itt voltál,boldogan visszatérek

Mennék Veled de nem lehet,

a föld súlya lenyomja testemet

Nézem majd ahogy a gyertyák fényében egyre távolodsz,s

lassan eltűnsz

Én ott foglak várni,míg majd egyszer újra feltűnsz

Nem kell, hogy mindig gyere!

Nem kell a sok koszorú!

Az kell, hogy tudd most is Szeretlek,s ne légy szomorú

Otthon ha néha gyertyát gyújtasz értem,s közben Rám gondolsz az éjben míg leég

Hidd el Nekem az is elég!

Mikor legközelebb jössz megérzem,s elindulok feléd

Sajnos már csak ennyit adhatok,

akkor gyere ha Neked ez elég

A temetőkapuig ígérem mindig kimegyek majd eléd

Bár nem leszek más csak egy emlék,ki örökre kapaszkodik beléd

Ha majd kijössz!

Kérlek ne sírj,én már nem félek Boldog vagyok,hogy nem váltam köddé,s Benned tovább élek

Írta: Felső Tamás

Juhász Gyula: November

Nem is búcsúzott, elment szótalan,

Az ifjúságom, íme, odavan.

Nem is tudtam, hogy ő valaha volt,

Hisz mindig búról és gondról dalolt.

Nem is szerettem fanyar új borát,

Asszonytalan és pénztelen sorát.

Nem is sirattam el, csak csöndesen

Elbámulok az eltűnt éveken:

És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:

Holt ifjúságom most élni akar!

Kormányos Sándor

ŐSZI SÓHAJ

Már nem hallom a suttogásod

s e néma csend, úgy szíven üt,

a dér belepte őszi réten

téged sejtlek mindenütt.

Ha a szél-tépázott fák alatt

még édes arcod feldereng,

átérzem hogy a mulandóság

miért fáj, és mit jelent.

Már nem hallom a suttogásod,

csüggedten állok, mint a fák

amikor az őszi sóhaj

szárnyra kél a tájon át.

Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,

Hisz percről-percre temetünk,

Vesztett remény mindenik percünk

És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

Temetkező szolgák vagyunk!

-- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek

Undorít meg e sárgolyón...

Hulló levélt hányszor feledtet

A megváltó, a gyilkos ón!...

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

Hogy vigasztaljuk önmagunk --

-- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

Reményik Sándor: Úgy fáj már minden...

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

Minden, mi általreszket szívemen,

Legyen az ember, muzsika, vagy táj,

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,

S rejtekúton a szívembe talál

S álomba ringatja a kínokat,

Elaltatja a multat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,

Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

Száraz kórók és keserű füvek,

Minden, ami beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

És szent a szív, mely küldi őt ezen,

S mely lilimok magvát hinti el

Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,

Mely liliomok messze magvát hozza,

Magot, melyből a békesség kikél.

A SZÍVÜNK GYÁSZOL …

Aranyosi Ervin: Szeretteink nem halottak…

Szeretteink nem halottak!

Amíg élünk, élők!

Csak egy másik síkra menő,

világot cserélők!

Csak levetett földi testük

van a temetőben,

hátrahagyták emlékükkel,

innen elmenőben.

A temető egy csendes hely,

de szerettünk nincs ott,

csak a szívünk őrzi hűen,

mint egy örök titkot.

Ami fáj, az a hiányuk,

s ezért szívünk gyászol,

hisz lényüket nem pótolja

senki igazából.

Álmainkba visszatérnek,

szellemük velünk van,

érezzük a jelenlétük,

s gyertya lángja lobban.

Figyelnek ránk, őrzik léptünk,

csillagként az égen,

beszélni is tudunk velük,

úgy, mint a mesében.

Nincsenek is tőlünk messze,

más dimenzióban,

s aki érzi és megérti,

annak lelke jól van.

Bár nélkülük szegényebb lett

hétköznapi létünk,

nekünk dolgunk van a Földön,

jobb, ha tovább lépünk.

Őseink is tüzet gyújtva

emlékeztek rájuk,

mindaddig, míg ők még hordták,

a földi ruhájuk.

Ha megérted, nincsen halál,

körforgás az élet,

akkor a gyász bús perceit

könnyebben megéled.

Szeretteink nem halottak!

Amíg élünk, élők!

Csak egy másik síkra menő,

világot cserélők!

ZELK ZOLTÁN

Varázskréta

.

Ismerek egy öregasszonyt,

- igazat mondok, nem tréfát -

aki egyszer a tavasztól

elkérte a varázskrétát.

És azóta, mint a tavasz,

hegyre – dombra és mezőre,

ő is virágokat rajzol

kemencére, terítőre.

.

Lehet ősz is, jöhet tél is,

olyan csudát tud e kréta,

szarkaláb és gólyahír nő,

sárgállik a margaréta.

Hadd súgok egy titkot néktek,

nagy titkot egy kicsi szóban:

benne lakik e varázslat,

benne, minden tolltartóban.

.

Minden színes ceruzában,

vízfestékben és ecsetben –

ha akarod, rózsa nyílik,

fa ágára levél lebben.

Amíg odakünn a tél majd

fehér jégvirágát írja,

mi idebenn, a szobában, tavaszt írunk a papírra!

GONDOLATOK A MESEBELI ABLAK MÖGÜL

Dzsida Jenő: Fiúk, ha hallanátok!

Csöndes szép este van,

csak néha mesél

öreg világról,

vén legendákról

az ablakomba hajló

sok-sok levél.

Testvéreimre gondolok,

akiket vert az átok

és hallgatom

a suttogást:

Istenem! – Fiúk,

ha hallanátok!

Elmondják, hogy itt

búsak a magyar lányok

és jaj, mindegyik árva

és köd borult

körös-körül

a Hargitára.

Elmondják, hogy itt

szomorúbb a fűzfa,

nemesebb a kőris

és szebb itt minden

mindörökké,

ha temető is.

…Terveket temetek,

elhagyok

mindennap százat,

de mégis, mégis:

szívem se lázad:

itthon vagyok.

Ti messze ácsorogtok,

hol a siket

Duna siet

s ívlámpafénynél

idegenül nézitek

a nagy vizet.

Erre minálunk

millió csillagú

végtelen bolt

s úgy tud sírni

és fogni és hívni

a Szamos, a Körös,

a Maros, az Olt…

(Szatmár 1926.)

Márai Sándor: Ősz...

" az évszak, mely arra tanít, hogy

a változás is lehet gyönyörű.

Ne siess!

Pihenj!

Hallod a fák zúgását?

Valamit üzennek.

Az ember megáll,

hallgatja a zúgást,

s egyszerre megérti,

hogy kár volt sietni . "

Reményik Sándor: Üzenet

Miért sirattok?

Isten arca volt, amely

simogatón, hívón

rám hajolt.

És én mentem, s most

fényözönben élek,

és nem vagyok más,

csupán tisztult lélek.

Sziromhullás volt,

árnyékom lehullt,

a szemetek könnybe

miért borult?

Ha emlegettek, köztetek leszek,

ha imádkoztok, veletek vagyok,

ha rám gondoltok, mosolyogjatok,

emlékem így áldás lesz rajtatok.

Keresztes Ágnes: Egyedül...

Lehet erős az ember

és próbálkoztam is vele elégszer:

a mondat másik fele lemaradt:

rávitt a kényszer.

Elbírtam én, amit cipelni kellett,

mert nem volt hol letenni.

Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:

ó, csupa semmi!

Mert a magány, az szégyellnivaló,

csilingelve riaszt, akár a pestis.

Hát rejtegetett púpját megszokja lassan

lélek is, test is.

Néha boldog az ember egyedül,

és néha kőkemény,

de belül fojtott gyöngédség az asszony

meg eszelős remény.

Aranyosi Ervin - Az őszi Nap búcsúja

Utolsó aranyát szórja szét a Földön,

és jut belőle, lám, mindenkinek!

Így ment ez mindig, át sok emberöltőn,

mielőtt eljön a tél, a hideg.

Meríts erőt tündöklő sugarából,

nevess vidáman, éld csak életed!

Sosem lesz vége istenigazából,

jövőre vágyni, csak nyílt szívvel lehet!

Rakd el a fényt a nehezebb napokra,

őrizd, mint fösvény, színes kincsedet!

Ne irigykedj a pénzben gazdagokra,

hogy luxusléted, miért nincs neked!

Inkább találd meg mindennap a szépet,

csodáld meg, mit ad lelkednek az ősz!

Aludni tér a gyönyörű természet,

de néhány percig, még köröttünk időz.

Petőfi Sándor - ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA...

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. –

.

Kedvesem, te űlj le mellém,

Ülj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

Erdőd, 1848. november 17-20.

Wass Albert: Őszi hangulat

Mikor a hervadás varázsa

megreszket minden őszi fán,

gyere velem a hervadásba

egy ilyen őszi délután!

Ahol az erdők holt avarján

kegyetlen őszi szél nevet,

egy itt felejtett nyár-mosollyal

szárítsuk fel a könnyeket!

Hirdessük, hogy a nyári álom

varázsintésre visszatér,

s a vére-vesztett őszi tájon

csak délibáb-varázs a vér!

Hirdessük,hogy még kék az égbolt,

ne lásson senki felleget,

hazudjuk azt, hogy ami rég volt,

valamikor még itt lehet!

Ha mi már nem tudunk remélni,

hadd tudjon hinni benne más;

hogy ezután is lehet élni,

hogy tréfa csak az elmúlás!

A nyári álmok szemfedője

övezze át a lelkedet,

amíg a tölgyek temetője

hulló levéllel eltemet!

Kormányos Sándor

Meg nem értheted

Az ifjúságod

már tűnt varázs,

mindhiába kéred,

percekre tér csak

vissza néha

mikor felidézed.

Mind, ami elmúlt,

távoli, és

meg nem értheted,

hogy a szürkeségben

mért színes

a régi életed...

Szép Ernő - Én így szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni,

Minden halandóval beszélni.

Mindenkinek nevét kérdezni,

Mindenkinek szívét érezni.

A járdán osztani virágot,

Tegezni az egész világot.

Megsímogatni ami állat,

Érinteni minden fűszálat.

Imádni végtelen sereggel,

A Napot, ha fellángol reggel

És énekszóval összejönni,

Az esti csillagnak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni,

Én így szerettem volna élni.