Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

- Lila orgonák

Hallgassatok végig!

Elsuttogom titkom,

szívem miért vérzik:

megvan mindenem

még sem vagyok boldog!

Lila orgonák,

Üres a világ,

nincs benne helyem,

régi utamat

én most nem lelem.

Történt valami…

Kifosztott vagyok:

Lila orgonák,

még hallgassatok!

Várom a csodát!

-majd felébredek:

régi utamat

végre meglelem,

visszakaphatom

boldog szívemet,

Lila orgonák,

de jó itt veletek!

-Elrepült az éj-

most búcsúzom:

harmatcsepp ragyog

a virágaidon.

Illatfelhõtõl

kérem, mondja el!

-Lila orgona,

miért könnyezel?

Lengyel Jolán

Szabédi László: Anyám én nem ilyen lovat akartam

Lovat akartam gyermekkoromban,

Csak kérni kellett s hozták már nyomban.

Alighogy kértem, már ott volt a ló,

Kicsike, mézeskalácsból való.

És én mégis sirva fakadtam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Később, mikor néhány év eltellett,

Nekem megint csak lovacska kellett,

Volt rajta nyereg, gyeplő, takaró,

De ez sem kellett, mert fából való.

És én megint sirva fakadtam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Nagysokára, mikor férfi lettem

S a lovakat már el is felejtettem,

Akkor egy aranyos kocsival óh,

Kapunkba állott négy igazi ló.

És én a kapuba szaladtam,

Egyszer én épp ilyen lovat akartam,

Egyszer én épp ilyen lovat akartam.

Anyámért jöttek, kit ugy szerettem

És én ekkor ujra gyermek lettem.

Mintha csak mondanám: Nézz oda óh,

Milyen szép ez a négy fekete ló!

Aztán ujra sirva fakadtam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam,

Anyám, én nem ilyen lovat akartam.

Romhányi József: Nyúliskola

Erdőszélen nagy a móka, mulatság,

iskolába gyűlnek mind a nyulacskák.

A tanító ott középen az a nyúl,

kinek füle leghosszabbnak bizonyul.

Kezdi az oktatást egy fej káposztával,

Hallgatják is tátott szájjal.

- Az egymást tapasztó

táposztó

levelek képezte káposzta

letépett

levelein belül tapasztalt betétet,

mely a kopasztott káposzta törzse,

úgy hívják, hogy torzsa.

Ha most a torzsára

sorjába

visszatapasztjuk

a letépett táposztó káposztaleveleket,

a tapasztalt rendben,

akkor szakasztott, helyesen

fejesen

szerkesztett káposztát képeztünk.

Ez a lecke! Megértettük? - kérdezte a nyúltanár.

Bólogattak a nebulók, hisz mindegyik unta már.

- Akkor rögtön feleltetek! -

Lapult a sok tapsifül,

füllentettek, dehogy értik, és ez most mindjárt kisül!

- Nos felelj, te Nyuszi Gyuszi! Állj kétlábra, s vázold hát,

mi történik, ha ízekre bontasz egy fej káposztát?

- Jóllakok! - felelte elképesztő képzetten

a kis káposzta-kopasztó ebugatta,

de a tanár megbuktatta.

Csók Ilona: Árnyékban...

Mikor az árnyak egyre nőnek,

Nincs már értéke az időnek.

Egybefolyik nappal és éjjel,

Gondolat röpköd szerteszéjjel.

Kapkodsz utána félve, ijedten,

Jaj, mit akartam? Hova is tettem?

Tegnap még tudtad, ma már csak sejted,

Holnapra pedig elfelejted.

Régi emlékek, szép gyermekkor,

Mintha ma lenne, mondtad sokszor.

Kedves arcok, akik szerettek,

De a nevüket már elfeledted.

Aztán ha egy név fel fel révül

A múltnak zúgó tengeréből,

Úgy fáj, hogy bárhogyan próbálod

A vonásokat már nem találod.

Utunk végén másképp kell élni.

Őszi avarban csendben lépni.

Amit nem találsz emlékedben,

Keresd ott belül a szívedben.

Halk, rég hallott melódiákat,

És átélhetsz apró csodákat.

Ne kapaszkodj a múltba váltig,

Csak érzéseid őrizd halálig.

Ha szeretni tudsz még, az a lényeg

Mikor az árnyak égig érnek...

Várnai Zseni: Örök szerelmeim

Mezők, kik smaragdszínben üdén és harmatosan

Kivirultok már napcsóktól üdvözülve,

Mezők, térségek, hegyek gyönge, pelyhedző zölddel

És ti, fák, ti élő barátok, kik duzzadt törzsetekből

Ezernyi ifjú ágat friss lombbal ékesítve

Lengettek a tavaszba, mint diadalmi zászlót,

Fogadjatok el engem, a hívőt és csodálót,

Ki hisz még bennetek és hisz még a tavaszban!

Folyók, kik messze futtok mélységes medretekben

Keletre, vagy nyugatra, amerre hív a tenger,

Folyók, kiken a nagy azúrég tükröződik

És felhők ringatóznak örökös szerelemmel,

Folyók, akikre vágyón ősfüzek borulnak

És suhognak szelíden, mikor a hold sugára

Ezüstre festi borzas agg fejük,

Vagy aranyra a nap utolsó rőt sugára:

Ó, folyók, vágyaim!

És szél, meleg lehelet, akárha csak egy isten

Forró ajka lehelné a hasadó göröngyre,

Fuvalom, szellő, szélvész, zúgó tavaszi orkán,

Mint hogyha más világok titkos öléből jönne,

Jó, ha szelíden csókdos, jó, ha ágakat tördel

S a rémület harangját kongatja meg a tájon,

Szelek, tavaszi földek és vadvizek, bolyongók,

Felétek hajt a lelkem, hozzátok visz az álmom:

Örök szerelmeim!

Árvai Attila - Menj a szíved után..

Szíved a motor, szüntelen vágyadhoz

Finom segédeszköz, lelked támaszához

A szíved megmondja, hogy mikor és mit érzel

Gyűlölsz-e vagy szeretsz, vagy épp kiért vérzel

A szíved sosem tudja, mi mennyibe kerül

Sohasem számolgat, csak érez szüntelenül

Elvarázsol éjjel és elvarázsol nappal

Állandóan szeret... nem számol a bajjal

A szíved hű és igaz társad, mutatja az utat

De Te nem hallgatsz rá, csak könnyezed a múltad

Ő mindig megmutatja, hogy kivel mit is tegyél

De elméd sokszor hazug, nehogy boldog legyél...

A szíved majd könnyezik, és csak néha nevet

De ha veled nevet, boldog lesz életed

A könnyek igazgyöngyök, mik tanítanak Téged

Ha elmúlnak szerelmek, de egyszer visszatérnek

A szíved egy kiskapu a világ érzésére

Könnyes menedékhely lelked rejtekére

A szíved majd megsúgja, sírj-e vagy énekelj

De elméd csalódásán édesen átemel

A szíved jó búvóhely fájó bánatodnak

Az öröm könnyeinek, komor csalódásnak

Megbújhat még benne égő vad szerelmed

A szenvedélyek árja, hamvadó életed

A szívek nevetnek is, örök szerelmesek

Együtt emelkednek, lakói a mennynek

A szívek tűzben égnek és égetőn lángolnak

A szerelem hevében élve elhamvadnak

A szívek nem hazudnak, mint a sok szín elme

A szíved Isten adta, és van még szép kegyelme

Soha ne add fel majd a szívednek reményét

Úgy boldogan megnyered Teremtőnk kegyelmét

A szíved hatalmas kincs, ne tékozold rosszra

Becsüld meg akkor is, ha folyton csak zokogna

Ő minden pillanatban csak Teérted dobog

Hogy mit hoz életedbe? Kemény áldozatot.

Mikor lelkedre tör egy hőn fájó pillanat

Szíved halkan súgja, utad merre mutat

Ne aggódj hát, hogy mi lesz holnapután! ...

Hallgass az érzésre és menj a szíved után.

Juhász Gyula : Azt álmodtam...

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről

Az ember és a föld csak élt tovább.

Tavasszal kicsíráztak a göröngyök

És kivirítottak a violák.

A madarak vígabban énekeltek

És gondtalanul járt a szende őz,

A gólyák télre ismét útra keltek

És százszor szebben múlt a csendes ősz.

A börtönök küszöbét dudva verte,

Kivirágzottak az utcakövek,

Illat tömjén szállt áldón az estbe

S örökre elhervadt a gyűlölet.

A kék madár....

Láttam a boldogság kék madarát,

Ahogy a fejem felettem suhant át.

Intettem, kiáltottam: Itt vagyok,

Majd én vigyázok rád, s enni adok!

Ám a madár szavaim nem hallotta,

S csak repült egyre messzebb a távolba.

Biztos máshoz vitte a boldogságot,

S engem megint magamra hagyott!

Szeretném, ha hozzám is leszállna,

S a szívembe végre boldogságot hozna.

Öröm költözhetne végre lelkembe,

S inden szebbé válna az életben!

Ó, boldogság kék madara jöjj el,

Várlak téged, nagy-nagy szeretettel.

Költözz a szívembe, vigyázok rád,

Jobb helyed lenne, mint gondolnád!

Nagyon rég várom már jöttödet,

S közben nagyon meggyötört az élet.

Nem érdemlem meg a boldogságot,

Hogy szívemet mindig üresen hagyod?

Nyitva van most is szívemnek kapuja,

Kérlek, jöjj, és szállj be végre rajta.

Itt egy szerető lélek vár már nagyon,

Ne engedd, hogy legyőzzön bánatom!

S lám ott a távolban, nagyon messze,

Mintha a kék madár felém közeledne.

Talán most már tényleg hozzám siet,

S a szívemben végleg megpihenhet!

Akkor kezdődik csak igazi életem,

A boldogság madarával a szívemben!

Ő vezérel, mutatja majd az utamat,

S végre valóra válthatom álmaimat.

Maria Banus: Szeretem ezt a földgolyót

Szeretem ezt a földgolyót, igen,

szelét, mely épp az én mellembe röppen,

a csöndet, mely a tág egen pihen,

s a nap csöndes sikamlását a ködben.

Szeretem ezt a csodás csillagot,

itt kezdődött az út, mely mind tovább vág;

vágyom kezed, ha reszketőn adod,

s a tiszta forrást - úgy hívják: barátság.

Szeretem ezt a bolygót, szeretem,

ahogy nagy álmok alkottak nagyobbra;

a földlakóknak jó bölcső legyen,

nagy, szelíd gyöngyszem, békében ragyogva.

"Őrültség minden rózsát gyűlölni, mert egy tüske megszúrt,

minden álmot feladni mert egy nem vált valóra,

minden próbálkozást feladni, mert egy nem sikerült.

Őrültség ítélni minden barátságot, mert egy elárult,

nem el hinni egyetlen szerelmet sem csak mert egy hűtlen volt,

eldobni minden esélyt a boldogságra,

csak mert valami nem sikerült.

Mindig lesz egy másik lehetőség, egy másik barátság,

egy másik szerelem, egy új erő.

Minden befejezéshez egy új kezdet is társul..."

"Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

Torma Judit: Házi feladat

Rájöttem: újra kell tanulnom beszélni.

Néhány dolgot alaposan elfelejtettem...

Meg kell tanulnom nemet mondani.

S aztán: elmondani hogy valami fáj.

Meg kell tanulnom: "megbántottál",

s azt is: "nem muszáj".

Meg kell tanulnom azt is: "kérlek"

s vele együtt: "nagyon köszönöm".

Meg kell tanulnom: "igazán semmiség",

és szívből:"nekem volt öröm".

Meg kell tanulnom néhány új szót is:

bár sokszor hallom, és régen ismerem,

velem nőtt fel és velem él,

de meg kell tanulnom: "megtennéd nekem?"

Meg kell tanulnom azt is: "sajnálom",

s kimondani, hogy "megbántottalak" -

de azt is meg kell tanulnom végre,

hogy kimondjam: "igen, régen vártalak".

Meg kell tanulnom szavakba önteni,

hogy mi az, ami emészt legbelül.

Meg kell tanulnom más szemébe nézve:

"beszéljünk: ez nem megy egyedül".

Meg kell tanulnom még három dolgot:

a világ legnehezebb három szavát,

és gyakorolni, hogy el ne felejtsem,

perceken, órákon, napokon át.

Meg kell tanulnom: "megbocsátok"

- ezt tudni a legnagyobb vagyon.

Meg kell tanulnom: "bocsánat" - és végül:

meg kell tanulnunk: "szeretlek nagyon..

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő

Föltámadás a földi tájakon,

Mezők smaragdja, nap tüzében égő,

Te zsendülő és zendülő pagony!

Köszönt e vers, élet, örökkön élő,

Fogadd könnyektől harmatos dalom:

Szivemnek már a gyász is röpke álom,

S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,

Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,

Öröm: neked ma ablakom kitárom,

Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!

Virágot áraszt a vérverte árok,

Fanyar tavasz, hadd énekellek én.

Hisz annyi elmulasztott tavaszom van

Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott

S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,

Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,

És neki szánok lombot és zenét.

E zene túlzeng majd minden harangot,

S betölt e Húsvét majd minden reményt.

Addig zöld ágban és piros virágban

Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Aranyosi Ervin: Húsvéti gondolatok...

Lám csak jó az ember, aki képes adni!.

Ki szűkös világban, ember tud maradni!

Aki nem vagyont gyűjt, nem halmoz kincseket,

Ki a kevésből is képes adni neked!

És nem is vár hálát, minek, hiszen tudja,

szeretetből épült a mennyország útja.

Menni sem kell rajta, állhatsz rajta szépen.

A mennyország ott van az ember szívében.

Teller Ede:

VERS, CÍM NÉLKÜL...

-----------------------

Keresni, várni, semmit sem akarni,

szeretni, vágyni, egyedül maradni;

nézni a világot becsukott szemekkel,

látni azt, amit még nem látott ember.

Gyönyörködni titkos mély harmóniákban,

emlékezni arra, mit sohasem láttam;

szeretni, imádni a szent tisztaságot,

a szelet, a felhőt, a havat, az álmot.

Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,

nem a túlvilági örök üdvösségért;

tudni, hogy nincs cél, tudni, hogy nincs isten,

félni, hogy talán igazság sincsen;

tudni: az ész rövid, az akarat gyenge,

hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.

Makacs reménységgel mégis, mégis hinni,

hogy amit csinálok, az nem lehet semmi,

és örülni tudni a nagy megnyugvásnak:

a fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak...

Katona Bálint: Tanulj meg szeretni

Jöjjenek szebb napok,

tanuld meg ki vagy, és én ki vagyok,

tanulj nézni, örülni és bánni,

szemeiddel tisztán látni.

Tanulj meg elfogadni,

kevesebbet kérni, és többet adni,

tanulj halkan sírni és hangosan mulatni,

a tévelygőnek irányt mutatni.

Tépd szét hálóját a gyűlöletnek,

vedd észre azokat, akik még szeretnek,

szavaiddal zavard meg a csendet,

a józanok egyenesen mennek.

Tanuld meg túlélni a jelent,

kitárt karjaiddal átölelni a végtelent,

haldokló földünkbe friss magot vetni,

tanulj, tanulj meg szeretni !

Kun Magdolna : Ne szégyelld

Ne szégyelld, ha lelked gyengédebb, mint másé,

ha mások szíve sokkal-sokkal érdesebb,

mert hidd el, mindig csak a gyenge lélek képes,

ég-magasba emelni a nehéz könnyeket.

Ne szégyelld, ha olykor könny csordul a ráncon,

s elerednek a szomorúság bánat cseppjei,

hisz csak azok tudnak mindig lélek mélyből sírni,

kik megtanultak valaha emberként szeretni.

Ne szégyelld, ha kinevetnek az érzéketlenek,

mit tudják ők mit jelenthet fájdalomból sírni,

s mit tudják ők mit jelent úgy élni az életet,

hogy abban egyetlen percért is érdemes meghalni.

Aranyosi Ervin: Tudod, az élet…

Tudod, az élet nagy kaland,

komolyan venni nem szabad!

Érezd hát mindig jól magad,

amíg az időd elszalad!

.

Tudod, az élet nagy csoda,

s ahova vágysz, hát menj oda!

Csak annak sorsa mostoha,

aki még nem játszott soha.

.

Tudod, az élet semmiség,

légy, aki vágytál lenni rég!

Fald, mintha vágynál enni még,

kit szépség vonz, s nem mennyiség.

.

Tudod, az élet szép lehet,

ne keress hozzá képletet!

Inkább csak éld az életet,

s vezessen álom, s képzelet!

.

Tudod, az élet nagy dolog,

s akik szeretnek boldogok!

Szívedben büszke láng lobog,

nem számít címed, vagy korod!

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre

Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? - s hogy tükröződni

Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök.

Csodás, apró virág nyit

Zöld rétünk dús gyepén,

Az ég világoskékje

Tükröz derűs szemén.

Szerény és nem beszédes,

Minden, mit mondogat,

Egy szó csupán, de nem több:

Nefelejcs. Ennyi csak.

Ha rám tekint egy kék szem

Derűsen, kedvesen,

Zöld rétünk szép virágát

Idézi föl nekem.

S mert oly nehéz beszélnem,

Szívem, hallasd szavad ,

Gyengéd legyen és féltő:

Nefelejcs! Ennyi csak...

A.H. Hoffman v. Fallersleben

Kristina Calu - Mondom-e…?

.

Mondom-e elégszer, hogy hiányzol?

S, ha nem vagy velem sokszor fázom

Ételnek, italnak íze is más

Úgy hívnak ilyenkor: félnótás

Mert az eszem folyton nálad jár

Remélve hiszem, szíved engem vár

Hogy te is pont úgy érzel, ahogy én

S neked sincs más e föld kerekén

.

Mondom-e elégszer, hogy szeretlek?

Mert ez akkor is így van, ha esetleg

Elfelejteném füledbe suttogni

Csókkal. öleléssel megpecsételni

Annyira, mint anya gyermekét

Mint fák az eső friss permetét

Mint kutya egyetlen gazdáját

Mint ember a szeme világát

.

Mondom-e elégszer, hogy köszönöm?

Amiért te lettél az én örömöm

Kertemnek legszebb virága vagy

Lelkembe soha nem költözik fagy

Míg itt vagy velem, addig élek

Aztán, ha menni kell, akkor sem félek

Mert ajándékot kaptam a Sorstól

Köszönöm, hogy kijutott nekem a jóból

Meggyesi Éva: Az én időm

Az én időmben nem volt sok minden,

zsír meg kenyér volt csak az asztalon,

nem volt mindennap megterítve,

csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,

csak szabadban töltött nappalok,

s szalmavárakat építettünk,

amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk

a félig levágott torzsokon,

egészen addig, amíg a tarló

perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,

vidám, jókedvű kacajok,

gyöngyöző hangja messze szállott

átsuhanva az ugaron.

Ma is emlékszem minden percre!

Az volt a legszebb korszakom,

ott, az aranyló búzatáblák

között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.

A tarló hangja most oly üres,

nem hallik többé gyermekdallam,

csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül

a dallam, mi akkor elveszett,

hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,

de olyan jó, mikor feldereng.

Juhász Magda: Megöregszünk?

Megöregszünk,

de még akkor is hiányzik

a simogató kéz,

egy futó csók,

egy ölelés,

és a kérdés,

emlékszel még?

.

Megöregszünk,

ahogy itt a földön minden,

a fák, a bokrok,

a madarak,

de a szívünkben

akkor is

ragyog még a nap,

és egymásra várunk,

a jegenyék alatt.

Kun Magdolna: Csak a lelkem értsd meg

Nem kérem, hogy változz, hisz én sem változom,

csak a lelkem értsd meg némely napokon,

mikor megsebez egy szó és megsebez egy mondat,

mikor túlhajszolt sorsom vállaimon roskad.

Nem kérem, hogy vigyázd minden léptemet,

s azt sem hogy gyermekként fogd a kezemet,

csak akkor állj majd mellém, ha meginogni látszom,

ha sötét felhők árnya libben minden útirányon.

Nem kérem, hogy ringass el, ha közeleg az éj,

s azt sem, hogy altatóként szép mesét mesélj,

csak azt kérem, ha szükséges néhány vigasz-szó,

te legyél a legigazabb szívbátorító.

Elszállnak az évek

Látod-látod fiam, elszálltak az évek,

gesztenyeszínhajam csupa-csupa dér lett.

Szemem csillogása sem, ugyanaz a régi,

csak a könny az, mely ragyogóvá fényli.

Elfáradtam utamon, nehéz volt a terhem,

hisz a legnehezebb fájdalmat is egekig emeltem,

hogy azt könnyednek lásd, könnyednek érezd,

ne legyen a te szemed is, könnycseppektől fényes.

De most már bárhogy akarom, nem titkolhatom,

hogy átrobogott vonatom, életutamon,

s oly közel van már hozzám az a végső állomás,

ahonnan ez a vonat nem indul tovább.

Látom fiam, már én is látom az élet-út végét,

s azt is látom, hogy lassan elfogy a fáradó lépés,

csak a szívem hajt még, csak azt hajt előre,

hogy őrködhessek feletted, mint annak előtte.

Mert amiért élni vágytam, te voltál nekem,

hisz tőled lett szép az egész életem,

te adtál értelmet minden szónak, versnek,

ami egy emberöltőből, általam kitellett.

Kun Magdolna

Benedek Elek

Virágvasárnap

Virágok napja, szép virágvasárnap,

Jövel, jövel már, bontsd ki röpke szárnyad!

Hintsd be virággal az avar mezőket,

A kertek fáit, félve rügyezőket,

Óh, szánd meg őket!

A tél hosszú volt, oly zord s oly kegyetlen,

A rét, az erdő még most is kietlen.

Virágok napja, jer, lehelj a földre,

Bús szürke foltjait varázsold zöldre,

Szép puha zöldre!

Jövel, jövel, s te véled fecske, gólya,

Üres fészkeknek hadd legyen lakója!

Szakadjon vége a nagy némaságnak,

Szívüket töltsd be, akik dalra vágynak,

Oly régen vágynak!

Ihol közelg. Feje virággal ékes,

Az arca nevetős, a hangja édes.

Bájos, milyennek a szívem kívánta,

Mint egy virágos, nevetős leányka,

Szép kis leányka!

Ihol, már itt, virággal megrakottan,

Hallom a dalt is: fecske száll amottan.

Eresz aljának újra van lakója,

Csörgő patakban kelepel a gólya,

A kedves gólya!

Ihol, már itt van. Nyílnak a virágok,

Vidám dal járja be a nagyvilágot,

Hirdetve hegynek, völgynek, rónaságnak:

Leszállt a földre szép virágvasárnap,

Legszebb vasárnap!

Csukás István: Isten megnyomja a tavasz-gombot

Isten megnyomja a tavasz-gombot,

s a régi verkli pattogva beindul,

a rigó kiköpi a téli szutykot,

csőrt csücsörít s fütyül bolondul,

a rügyek apró rajzfilmgyárak:

megrajzolják a millió levelet,

szuszog, dohog a vakondjárat,

megindul a forgalom odalent,

a nárcisz kis pöckét kinyomja,

a kapkodva vetkőző égre mereszti,

a vadrózsának tavalyi a rongya,

hullna már, de még nem ereszti,

dagad az akác nyakán az ér,

az éltető nedv lüktetve kering,

bámulok a kertben ösztövér,

apadó hitemmel, s megtelek megint

együgyű csodával, éltető nedvvel,

s kinövök a földből, mint a bokrok,

s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel:

jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethesz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Hegedüs Géza: Magyar költészet

A szót kimondani Petőfitől tanultam,

Arany adott erőt merengni múltakon,

az álmokból Ady ébresztett ifjú-múltban,

s József Attila volt az agitátorom.

Mint őrző szellemek nem hagytak el sosem,

dobált akárhová a sokkalandú élet,

köröttem álltak ők és jöttek énvelem,

mint bölcs tanácsadók és hűséges kíséret:

Balassi biztatott vészekben vígan élni,

vidám lányok közé Csokonai visz el,

Bacsányi szól, mikor kell nagy tettekre nézni,

pátoszra bátorít Berzsenyi Dániel,

és Vörösmartyé a szín, a látomás,

olykor Babits segít látványra szót találni,

itt jár velem Juhász, Tóth Árpád, s annyi más,

játékra ingerel mind újra Kosztolányi …

S kik itt voltak velem: mióta már nem élnek

beléptek ők is a kísérők nagy sorába;

mint egykor igazán, könyvéből lép elébem,

s leül szemközt velem Radnóti mostanában,

máskor meg estetájt Szabó Lőrinc keres fel,

haja, mint hajdanán, a homlokába hull…

Elmúlt évszázadok s elmúlt baráti estek

kérdéseimre már nem múló válaszul

együtt zendítik a költészet kórusát,

a versbezendülő magyar szavak varázsát,

emléket és tudást sző bennem át meg át,

tágítva értelem és érzelem határát.

Formálta lelkemet eszmélődésem óta,

szavamnak ő adott formát és dallamot,

tévelygő léptemet rossz ösvényektől óvta,

és szólni késztetett, ahol más hallgatott.

Ma van a magyar költészet napja.

József Attila: Óda

Itt ülök csillámló sziklafalon.

Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves

vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.

Nem oly nehéz –

idesereglik, ami tovatűnt,

a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

"Szoktál-e néha meg-megállni

És néhány percre megcsodálni

A zöld mezőt, a sok virágot,

Az ezer színű szép világot,

A dús erdőt, a zúgó fákat,

A csillagfényes éjszakákat,

A völgy ölét, a hegytetőt?

Nem, neked erre nincs időd.

Szoktál-e néha simogatni?

Sajgó sebekre enyhet adni,

A hulló könnyeket le törölni,

Más boldogságán is örülni,

Meg hallgatni kinek ajka

Bánatra nyílik es panaszra,

Vigasztalni a szenvedőt.

S ha est borul a késő mára,

Készülni kell a számadásra,

Mérlegre tenni egész élted,

Tettél-e jót, tettél-e szépet?

És nincs más vágyad, csupán ennyi :

NEM ROHANNI, csak Ember lenni!,,

~Szádeczky-Kardos György ~