Életünk új értelmet nyert :)

2011. augusztusa körül elterveztünk a Párommal, hogy nem védekezünk tovább. Nem erőltetjük, nem számolgatunk, várjuk a Csodát. Akkor még nem is tudtuk, mekkora Csodát. Telt múlt az idő. Tényleg nem is idegeskedtünk. Sőt, szinte eszembe sem jutott, hogy terhes lehetek. 2012 januárjában töltöttem a 25. szülinapomat, mikor is a barátnőimtől azt kaptam szülinapomra, hogy megyünk márciusban egy olaszországi csajos hosszú hétvégére. El is jött a napja az indulásnak 2012. március 15-én. Aznap kellett volna megjönnie kb. De mivel pár napos csúszásaim mindig voltak, nem idegeskedtem. Az utazás miatti izgalomnak tudtam be a dolgot. Ott sem jött meg. Haza jöttem, a Párom (nem szeretem ezt a szót, de itt ez a helyes) azt mondta, hogy terhes vagyok, vegyek egy tesztet. Én csak nevettem rajta. Majd addig-addig mondogatta, hogy másmilyenek a cicijeim (vicces, de Ő tényleg minden ilyesmit észrevesz), hogy vettem egy tesztet. Amikor már 8. napja késett, bennem is kezdett felmerülni, hogy hátha...

Szóval meg is vettem a tesztet. Sosem fogom elfelejteni azt a március 24-e reggelt... Ébredeztünk, mert munkanap volt. Szombat munkanap. Mentem dolgozni... 6 körül már rettenetesen kellett pisilnem, de féltem kimenni. Aztán Ő rávett, hogy menjek... megcsináltam a tesztet, ahol is a csík, ami azt jelezte, hogy terhes vagyok, hamarabb megjelent, mint a kontroll csík. Olyan erős volt a csík, hogy szinte kiabált az arcomba, hogy „szia anya, itt vagyok!”. A csík, ami kb. 5 másodperc alatt méregerősen látszott. Bementem a szobába és csak annyit tudtam kinyögni: „Gratulálok Apuka...”

Mérhetetlen boldogság és mérhetetlen ijedség. Bent a munkahelyemen azonnal hívtam a nővérem zokogva... Hiába akartam, nagyon féltem. Hogy mitől? Fogalmam sincs. A fogadtatásokról (főleg anyósom), okoskodóktól, hogy fiatalon szülök, és nem vagyok normális, külön cikket lehetne írni. De most nem teszem. Úgy éreztem, én vagyok a világon a legboldogabb. Sugároztam. Telt múlt az idő, csodálatos terhességem volt. Kb 2 hétig émelyegtem reggelente, talán kétszer hánytam. Bejelentkeztem orvoshoz, ahova a 7. hét környékére kaptunk időpontot. Ott már hallottuk a szívhangját. November 22-re írtak ki (egyébként a méretei során egész terhességem alatt november 23-t hozott a gép). Sírtam a gyönyörűségtől.

A 12. Héten már tudtuk, hogy kisfiú. Az egyetlen dolog, ami a terhességem megkeserítette, a kombinált teszt volt. Down kor valószínűsége 1 a 150-hez volt. Rohangálás, idegeskedés, zokogás, hetekig tartó gyomorgörcs. Genetikára járkálás, Chorionbiopszia, 4 hét várakozás az eredményig... 20 hetes terhesen kaptam a kezembe a papírt, hogy egészséges... Ezt az időszakot az ellenségemnek sem kívánom, de ez szintén egy külön történet lehetne.... Telt múlt az idő, a terhességem (az előbbiektől eltekintve ) csodálatos volt. Nem vizesedtem, nem szédültem, nem fájt semmim.

Amikor az apasági nyilatkozatot taglaltuk, úgy gondoltuk, hogy egyszerűbb, hogy ha összeházasodunk. Így szeptember 28-án, nagy pocakkal, kb. 13 perc alatt megtörtént ez is. De valahogy engem az esküvő kérdés sosem izgatott. Így velünk együtt 6 fővel, óriási pocakkal kimondtuk a boldogító igent.

Az egész terhességem során 8 kilót híztam. Ezt mind a hasamra. Mindig cukkoltak, hogy hatos ikrek lesznek.... De hátulról meg sem lehetett mondani, hogy babát várok. November 5-ig dolgoztam. Minden probléma nélkül. A maradék 3 hét életem leghosszabb három hete volt. Otthon ülni egyedül a házban, miközben minden órában felhív valaki, hogy "egyben vagy még?" Az utolsó hetekben mondogatta a doki, hogy kicsi lesz a gyerek. De nem is baj, majd megnő kint, én is és a férjem is kicsi. Nem is kell nagy baba... Elég nekem megszülni egy 3 kilósat is... Nem mondom, hogy ettől nem voltam néha picit ideges. Ettől eltekintve minden tökéletesen rendben volt.

November 22-én, a kiírt napon elkezdett folydogálni belőlem valami... nem tudtam biztosan mi az.. A barátnőm, aki előttem 3 hónappal szült, azt mondta az ő szülésznője azt javasolta, zöld rongyot kell a láb közé rakni, és ha fehér pöttyök vannak a foltban és édes illatú az a magzatvíz... néha kicsi jött néha semmi.. Fájás semmi... Nem is akartam kórházba menni vak lárma miatt, de a férjem noszogatott. Bepakoltuk a táskákat a kocsiba és bementünk. Ott várattak, NST-re raktak, az ügyeletes doki megvizsgált... Majdhogynem azt mondta, minek mentünk be, biztos csak vizelet.... hmmmm no komment... Majd megnézte teszt csíkkal gyorsan, azt mondta erős hüvelyi folyás, menjek haza... Rendben... Azért adott papírt, mivel aznap volt a "dátumom", hogy másnap menjek be egy keringés vizsgálatra. Ez így is történt. Sógorom vitt be, a szonográfus megvizsgált.. Azt mondta gyönyörű gyerek, a keringésével minden rendben, de magzatvizem az szinte nincs is... Azonnal a szülészetre letelefonált, hogy nézzenek meg. Mondanom sem kell, hogy 3 órát ültünk ott, mire megnéztek megint teszt csíkkal. Először nem színeződött el. Majd az ügyeletes doki hozzányomta a burokhoz a papírt és ott meg mutatta a magzatvíz csordogálást... Mint kiderült, felső magzat burok repedésem volt, amit így a baba hol "elzárt", hol "megnyitott". Az ügyeletes doki hívta a fogadott dokimat, hogy mi történt. Aki azt mondta, várjam meg, kettő fele bent lesz a kórházban, ő is megnéz. Mondtam nem várom meg, de visszajövök. Hívtam a férjemet, hogy jöjjön el a munkahelyéről. Egyszerre értünk haza. Lezuhanyoztam, rendbe raktam magam és visszamentünk a kórházba. Ahol az orvosomnak épp műtéte volt (aneszteziológus is). Megvizsgált, és azt mondta, ha már bent vagyunk, szüljünk :) Aztán gyorsultak az események... Megkaptam a beöntést. Na ettől nagyon tartottam, de egyáltalán semmi... Majd fél 5-kor burkot repesztettek. Ez sem fáj. Mondta a dokim, hogy igen kevés már a magzatvíz, de szép tiszta.. Épp itt az ideje a babának. Fél 7-ig sétálgattunk, de nem tágultam. Így bekötötték az oxit. Na ott már kezdődött a buli :D Rohamosan elkezdtem tágulni, és jöttek a fájások is... Mivel mondtam a dokimnak, hogy nem szeretnék császárt, tegyünk meg mindent azért, hogy rendesen szüljek. Apa velem volt végig, ahogy az orvosom is és az ügyeletes szülésznő és még egy szülésznő tanuló is. Szuper csapat volt. Az oxitól számítva 4 óra alatt megszületett a kisfiam. November 23-án péntek este 22 óra 27 perckor 54 cm-rel és 3480 grammal. Gyönyörű volt. Nem volt lila, nem volt mázas.. Nem volt véres és piros sem. Sajnos azonnal nem kaptam meg, mert nem sírt fel.. Nézelődött. Kiszívták az orrát és minden rendben lett.. Amikor halottam a súlyát, csak annyit mondtam a dokinak, hogy nem is olyan kicsi.. :) Amíg engem rendbe raktak (gátmetszés miatt varrni kellett, de egyik sem volt fájdalmas, a metszést vajúdás és nyomás közben észre sem veszi az ember), addig a kicsikét is rendbe rakták, Apa vele volt, ő tolta be hozzám . Majd jött egy csecsemős nővér, aki rányomta a mellemre és ott hagyott minket...

Mivel első gyerek, nem tudtam hogyan kell jól szoptatni. Na a kórházban töltött 4 nap maga volt a pokol. Nem mutattak meg semmit. Benne hagyták a branült a kezemben. 2 nap után könyörögtem egy ápolónőnek, hogy vegye ki, aki rám förmedt, hogy mit gondolok, ő most eszik. Nővérem adta a kezembe a gyereket egy naposan először. Nem mutatták meg, hogy kell rendbe raknom, pelenkáznom. Nem szopizott. Ha segítségért mentem, hogy hogyan kell szoptatni, akkor elküldtek. Ha ezt szóvá tettem, hogy 2 órája segítséget kértem, rám förmedtek, hogy ki vagyok én és ezt miért mondom, amikor nem így volt... A férjem mosdatott, fürdetett reggelente, meg a testvérem. A férjem cserélte a véres betétemet, mert eleve vérszegény vagyok és sok vért veszítettem... Az anyukám és a családom ágyazott be nekem. Hoztak otthoni lepedőt, mert a kórházi véres lett és nem kaptam másikat... maga volt a pokol. Senki rám sem nézett! Sem egy orvos, sem egy ápoló, még az ügyeletes orvos sem (a saját fogadott orvosomon kívül, amikor bent volt). 4 napig sírtam, zokogtam. Nagyon rondán, kutya mód beszéltek a kismamákkal. Sőt, én a kutyámmal szebben beszélek. Keddi napra volt kitűzve a hazamenetelem. Hétfő reggel ezért vért vettek... Mint mindenkitől a hazamenet előtti nap. Majd kedd reggel, mikor már apát 10-re berendeltem a gyerek hordóval, megint jött a kémcsővel az ápolónő, hogy vért vesz.. Kérdeztem miért? Hisz már vért vettek tegnap. Fogalma sem volt, úgyhogy elment.. Egy óra múlva visszajött, hogy túl sok alvadás gátló volt valószínűleg a kémcsőben és nem lehet vizsgálni a vérem... Ezt mind aznap, mikor már jöttünk volna haza. Délben még nem volt eredmény. Senki nem válaszolt a kérdéseimre. A gyerek zárójelentése már kész volt. Egyszer csak jött egy doki, hogy nagyon kevés a vérem, nem mehetek haza, vérátömlesztést kell kapnom.... HHHEEE?????????? Na azt biztos hogy nem... Kiborultam... Senki meg sem nézte az addigi leleteimet, hogy alapból nagyon vérszegény vagyok. Meg amúgy is könyörgöm... Miért nem nézték megy egyszer sem a majd 5 nap alatt? Miért nem kaptam vas tablettát? Vagy bármit? Felhívtam az orvosom, hogy mi legyen. Azt mondta, beszél az ügyeletes orvossal. Visszahívott, azt mondta, ne egyezzek bele... Menjünk be hozzá a magánrendelőbe hazafelé... Kaptam vas tabletta receptet.. A kórházban aláírtam a papírt, hogy saját felelősségemre hazajöhetek... Amikor már csak a zárójelentésem volt hátra és indulhattunk, rohantam az illetékes "nővérkéhez", aki közölte, hogy „nem hiszem el hogy egy k**** kávét sem tudok meginni” és hogy ha eddig kibírtam, most már kibírom, amíg megissza a kávéját és elszív egy cigit. Ezzel elviharzott. Köpni nyelni nem tudtam. Úgyhogy még 15 percet várnom kellett, mire indulhattunk. De mikor is kiléptünk a kórház ajtaján (egy budapesti kórház volt, szándékosan nem írtam le melyik), november 27-én rekord meleg volt, arcomba sütött a nap, vettem egy nagy levegőt megpusziltam a csodálatos, gyönyörű, egészséges kisfiamat és elmúlt a gyomorgörcsöm.

Azóta 8 és fél hónapos, gyönyörű szép, okos és nagyon-nagyon nyugodt, jó kisfiú.. Talán nincs is még egy ilyen a földön. Egyedül játszik, sosem sír, senkitől sem fél, 6 hetes kora óta átalussza az éjszakát... Már van 7 foga, észre sem vettük, hogy kijött....Még mindig szopizik, nem is kellett hozzátáplálnunk tápszerrel. Fantasztikus kisember, akivel olyan új érzelmeket és olyan új szerelmet fedeztünk fel. amilyenről nem is tudtuk, hogy létezhet..

Életünk új értelmet nyert.