Császármetszéssel a veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban

Amikor nagyon megfájdult a hátam a várandósság alatt, megijedtem, hogy mi lesz, bírni fogom a szülést? A következő vizsgálaton rákérdeztem, hogy mi a teendő, ha fáj a hátam, és elmondtam, hogy nem tudok lehajolni, aludni, és soroltam még a problémákat. A doki megvizsgált, és azt mondta, hogy elég csúnya a hátam, amint tudok menjek el ortopédiára, én így is tettem. Egy végtelenül kedves orvos volt ott, aki amennyire az állapotom engedte, megvizsgált. Mondta, hogy legszívesebben csináltatna egy röntgent. Kérdeztem, hogy ennyire vacak a helyzet? Mondta, hogy igen. És nagyon nem javasolná a sima szülést. Kérdeztem, hogy miért. Megrepedhetnek a csigolyák a nyomástól, ami legrosszabb esetben bénulást jelentene, így ő kiadja a papírt, CSAK CSÁSZÁRRAL SZÜLHETEK. Szuper. Ez volt az, amit el akartam kerülni. Hát nem sikerült.

Lassan teltek a napok, hetek, de végül elérkeztünk az NST-khez, ahol leadtam a papírt, hogy császár kell. Így leküldtek az aneszteziológiára további vizsgálatokra. Megnézték a hátamat, vérnyomásomat, aztán sutyorogni kezdtek. Hogy utáltam... Nem tudtam, miről beszélnek. Végül az egyik doki odajött, és megnézte még egyszer a hátamat. Kérte, hogy hajoljak előre. Megtettem. Nem biztos, hogy meg tudjuk szúrni, mondta. Vissza kérdeztem, hogy ez mit jelent. Azt jelenti, hogy kétszer próbálunk szúrni, és ha nem sikerül, akkor altatás lesz. Na ne, futott át az agyamon. CSAK ALTATÁST NE! A doki rendes volt, elmagyarázott mindent, és mindenre válaszolt, de azt kérte, hogy ne fűzzek nagy reményeket az érzéstelenítéshez, valószínűbb az altatás. Hát totálisan összetörtem. Nem akartam, hogy altassanak, de úgy voltam vele, várjuk ki a végét.

A Következő NST-n kitűzték a császármetszés idejét, egy héttel a kiírás elé. November 29.

November 28-án kellett bemennem a kórházba, ahol felvették az adatokat, elkérték az összes leletet, ami a terhesség alatt készült, és végül felvettek az osztályra. Estefelé tartottak egy tájékoztatót, nekünk hármunknak, akik programozott császárra vártak. Este 6-tól nem szabadott enni, és 9-től pedig inni. Az összes ékszert le kellett venni.

Aznap éjjel nem sokat aludtam, nagyon izgatott voltam, hogy másnap megismerem a babámat. Hajnali ötkor keltettek minket, és egyesével bementünk a vizsgálóba, ahol megkaptuk a beöntést. Hát ez nem volt túl kellemes, de túl lehetett élni. Utána csak vártam és vártam. Hamarosan megérkezett a férjem, és az anyósom is. De csak pár szót váltottam velük, utána mondták, hogy nemsokára én következek, menjek a szülészetre, ahol előkészítenek. Felraktak katétert (na hát azt senkinek nem kívánom), NST-re raktak, és mondták, hogy most várunk. Nem sokkal később úgy éreztem, hogy bepisiltem, és körülöttem minden vizes. Szóltam, és kiderült, hogy rosszul rakták fel, valahol szivárgott. Ahogy igazítottak rajta, az nagyon fájt. Közben egy anyukát a vajúdóból vittek át császározni, így hátrébb tolódtam. Megkértem az egyik nővért, hogy nyugtassa meg a férjemet, hogy még egyben vagyunk, és nemsokára mi jövünk. Mosolygott és kiment szólni. Közben egy másik nővér is odajött, ő az adatokat, meg a baba lehetséges neveit írta fel.

Ha fiú Attila Máté, ha lány Boglárka Dominika, bár megkérdeztük, soha sem tudta megmondani a doki, mindig elforgott, kis szégyenlős. Végre eljött a pillanat, bekerültem a műtőbe. Szerencsém volt, elsőre meg tudtak szúrni. Infúziót kötöttek, és oxigén maszkot adtak. Pár perc múlva hányingerem lett, és mire kimondtam, már hánytam is. Kérdezték, hogy ettem-e, mondtam, hogy nem, és nem is ittam este óta. Kértem, hogy ne rakják vissza a maszkot. Szerencsére nem kötekedtek, és nem kellett a maszk. Az aneszteziológus végig mellettem állt, és kérésemre közvetítette, hogy éppen mi történik. 11:11-kor megszületett a legszebb kislány, akit valaha láttam. Felsírt, majd hozták a fejemhez, ahol meg tudtam simogatni, és adtam neki egy puszit. Örömömben sírtam. Nagyon puha volt a kicsi bőre, és olyan kis maszatos volt, de ahogy beszéltem hozzá, csitult a sírása, figyelt a hangomra. :) Aztán elvitték, engem pedig összestoppoltak, majd lassan kitoltak a műtőből. A folyosón találkoztam Zsoltival, és még mindig sírva mondtam neki, én megmondtam hogy kislány lesz :) Megcsókolt, Bogit pedig akkor adták először a kezembe. Már fel volt öltöztetve, és nem sírt. Csak nézett rám. Soha sem fogom elfelejteni azt a pillanatot.

Aztán újra elvették tőlem, búcsúztam a férjemtől is, áttoltak az őrzőbe, Bogit pedig a többi babához. 12 órát kellett az őrzőben lennem. Remegtem, nagyon fáztam az elején, hiába volt paplan rajtam. Amint összeszedtem egy kicsit magam, kértem a nővért, hogy hozza oda a táskámat, amiben a telefonom volt, és elkezdtem telefonálgatni a rokonoknak, ismerősöknek. Mondták, hogy pihenjek, de nem tudtam aludni. Pár óra elteltével hozták Bogit, hogy próbáljam meg megszoptatni. A következő etetésnél már szóltak, hogy tejet bukott vissza, ami nagyon jó, mert beindult a tejem.

A nővérek óránként jöttek be, és kérdezték meg, hogy kell e valami, fájdalomcsillapító, innivaló, stb. Vérnyomást mértek, katétert ürítettek, vagy éppen kitakarítottak alattunk. Nem kértem fájdalomcsillapítót, de amikor a vérnyomásom 150 fölé emelkedett, nem volt apelláta, szúrtak. Pedig fájdalmat nem éreztem. A következő etetés után már éreztem a méhösszehúzódásokat, és a fájdalmakat, nem kértem, de a vérnyomásom miatt ismét adtak. Akkor már "örültem" neki, mert legalább utána nem fájt.

Éjfélkor kellett felállnom. Életemben még olyan fájdalmat nem éreztem mint akkor. Úgy éreztem képtelen leszek felállni, de nagy nehezen csak sikerült. Szép lassan átcsoszogtam a szobába, és lefeküdtem. Utána jöttem rá, hogy pisilnem kell, így újra fel kellett állnom, kimenni, megint vissza, megtalálni a nagyon magas ágyon azt a pózt, ahogy tudok aludni, egy szóval nem volt egyszerű. Másnap dél körül megkaptam Bogit, és már nem csak az etetésekre, hanem már lehetett velem. Onnantól kezdve kevésbé fájt, és egyre könnyebb lett mozogni, mert tudtam, hogy muszáj, szüksége van rám. Ez a gondolat sokat segített.

A riogatások ellenére, mindenki nagyon kedves volt velem. Mindenben a segítségemre voltak, az egyik babaruhát pl nem tudtam ráadni Bogira, mert azt sem tudtam, hogy hol kezdődik, és hol van vége. A csecsemős megmosolygott ugyan, de szó nélkül megmutatta, mit és hogyan csináljak. Bármit kérdeztem, készséggel válaszoltak. Ma már nem emlékszem a fájdalomra, csak tudom, hogy akkor fájt. Mindent elfelejtettem, csak az élmény maradt meg. Most már több mit egy éves a lánykám, és a világon a legtündéribb. Azért a vágy megvan még bennem, hátha a következőt majd természetes úton szülhetem.