Cystic hygroma

2012. májusában magyar nyelven nem találtam egyetlen pozitív esetet sem, így eldöntöttem, hogy ha nekünk sikerül azt megírom. Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen nehéz harc kezdete előtt állunk.

Nagyon nehéz rövidre fogni, hiszen annyira összetett dolgok történtek velünk.

Terhes lettem, aminek nagyon örültünk a férjemmel, de sajnos a 11.heti ultrahang vizsgálaton azt mondták, hogy nagy baj van, az NT 7,1 mm. Azt tudtam, hogy ennek 1 körüli értéknek kellene lennie. Előtte 2 évvel pont ezen a vizsgálaton derült ki, hogy az első terhességemet meg kell szakítani, akkor az NT 2,5 volt, majd másnap már 4 felett (itt voltak a babánál fejlődési problémák, nem részletezném). Nem tudtam felfogni, hogy miért történik ez. Úgy zokogtam, hogy az sem érdekelt, hogy a váróban bámultak. Ordítani tudtam volna fájdalmamban. Hirtelen utáltam mindent és mindenkit! Három orvos nézett még meg és mind azt mondta, hogy cystic hygroma = terhesség megszakítás. Ekkor a ciszta már 11,4 mm volt. Senki sem mondta, hogy dönthetek másképp, sőt úgy beszéltek velem, mintha csak egy sima torokfájás problémám lenne, és majd lesz másik. De egy anya nem másik terhességet akar, hanem azt, aki már ott van a pocijában.

Elmentem a műtétre, melyet napokon át tartó sírás előzött meg. Órákon keresztül ültünk a szobában a férjemmel a csendben, szólni se tudtunk egymáshoz, sírtunk napokat és gyászoltuk a meg nem születendő gyermekünket. Simogattam a pocakom, próbáltam elbúcsúzni tőle és kérni őt, hogy bocsásson meg, de nem tudtam elbúcsúzni tőle... már erre se maradt erőm. A nővér ezen a keddi napon azt mondta: ma nincs egy műtét se, jöjjünk vissza holnap. Mondtam a férjemnek, hogy ez lehet valamilyen "jel", de vajon milyen jel lehetne, hiszen mindenki azt mondta, hogy el kell vetetnem, esélyünk sincs. Előzőleg végignéztem az ismert videó megosztó portálon az ilyen babákat, akik megszülettek és csak sírtam... 1-2 esetet találtam, ahol csak a ciszta maradt a nyakon és azt operációval eltüntették, ezek voltak az erőt adó videók, és ott volt a számtalan szervi problémát is okozó. Egyetlen egy kapaszkodóm maradt, a kisbabám orrcsontja, mely 3,2 mm. A férjemmel a genetikus előtt egymásra néztünk, és azt mondtuk, megyünk tovább, ha van 1% esélyünk is arra, hogy egészséges! Semmi jót se jósoltak, és csak a jó orrcsont eredmény miatt kaptunk max. 10% esélyt, de mindig csak a szöveg, hogy biztos, hogy nem lesz egészséges, majd elhal a pocakomban legkésőbb a 17. hétre. Minden héten remegve mentem az ultrahangra, hogy vajon dobog e még a pici szíve. Azt a lelkiállapotot, amin ekkor mentünk át, csak úgy tudnám leríni, hogy anyai bizalom, szülői érzés, hogy minden rendben lesz. Majd mentünk magzatvízvételre, és a drága orvos, akinek nem elég, hogy fizettünk mindenért, még odabökte az orrom alá, hogy "biztos nem lesz jó az eredmény, mert ő több mindent is lát az ultrahanggal, ami arra utal, hogy többszörös fejlődési rendellenessége van a magzatnak"! Bár hallgatott volna! 11 napon keresztül csak sírtam! Élni sem akartam! Telefonon hívták a férjem a laboratóriumból, egészséges kisfiú, és újra sírtunk... Csoda történt!!!

Nem hittük, hogy velünk hétköznapi emberekkel történhet ekkora csoda!

Persze az orvosok továbbra is mondták, erős szívbeteg lesz, vesebeteg lesz, császárral megszülöm és rögtön operálni kell, utaztam a legjobb orvosokhoz több száz kilométert (mert az itteniek azt mondták nekik én túl komplikált eset vagyok) és sosem felejtem el az ők jóságát, sosem hitegettek, sosem mondták, hogy reménykedjek, de sosem vették el tőlem az esélyt, hogy egészséges lehet! És persze jól be is csapott a kisfiam, mert ultrahang alapján kimutatták, hogy dongalábas mindkét lábára, kettő véredénye van a három helyett, az álla rövid, vese probléma, meg a ciszta a nyakán, ami a 30. terhességi hétre felszívódott, egy újabb csoda, nem történt szervi problémája. Időközben kialakult a kórosan kevés magzatvíz probléma is, ekkor már csak arra vágytam, hogy minél hamarabb szüljek, féltettem nagyon a kicsikémet, de tudtam, minden rendben lesz! Vágytam, hogy a karjaimban tarthassam és bebizonyíthassam, hogy igen, ő egészséges! Szülés előtt egy nappal is azt mondta egy újabb orvos, hogy ugye felfogtam, nem biztos, hogy egészséges lesz, bár arra sincs bizonyíték, hogy nem lehetne az. 37. héten indították a szülést, és igaz szülés után még két nap kellett ahhoz, hogy elém álljon a doki (addig vizsgálgatták a fiam) és azt mondja, egészséges kisbaba! Dongalábbal született és enyhe vesetágulattal, minden más előre látott probléma tévesnek bizonyult.

Ugyanolyan, mint a többi kisbaba, senki sem gondolná, hogy milyen út vezetett ide. Jobb is elfelejteni az utat, és csak élvezni a jelent! Most hat hónapos és tökéletes kisfiú, okos, ügyes, mosolygós, gagyogós, gyönyörű, anya-apa szeme fénye!

Itt játszik mellettem és könnyes a szemem, ezt írva eszembe jutnak az emlékek, nevet rám, érzem a fájdalmat, amikor nem hittek bennünk, hogy bántottak, hogy idegenek azt kérdezték, hogy beteg gyereket akarsz szülni!? Pedig én csak hittem, hittem benne, hogy ő odabent kéri, harcoljak érte, kéri vigyázzak rá, mert együtt nagyon boldogok leszünk! Igen, teljesült egy álom, teljesült egy csoda, mert az álmokban és szeretettben semmi sem lehetetlen!