Amikor a lehetetlen mégis lehetséges!

A mi történetünk 2008 nyarán kezdődött. Ekkor már 2 éve voltunk együtt és úgy döntöttünk, mivel augusztus 30-án már férj és feleség leszünk, elkezdhetjük a próbálkozást már júniusban.

Akkor még azt gondoltuk, velünk nem történhet meg, hogy nem sikerül pár hónap alatt. Persze az elején mindenki így gondolja. Gyönyörű nyár volt a 2008-as nyár. Minden olyan volt, ahogy a Nagy Könyvben meg van írva. Gyönyörű nyaralás, meleg idő, hit, hogy sikerül a baba még abban az évben és az esküvőnk, ami tényleg életünk egyik LEGSZEBB napja volt.

Pörögtek az események és csak szeptemberben kezdtem el aggódni, hogy vajon miért nem sikerül. Természetesen az esküvő után mindenki kérdezte mikorra tervezzük a babát, mi pedig akkor még bátran mondtuk, hogy már próbálkozunk.

Sajnos teltek a napok, a hetek és mi még mindig csak "próbálkoztunk". Aztán eljött a tél és decemberben a férjem nagyon beteg lett. A karácsonyt és a szilvesztert is könnyek között töltötte, annyira fájt a dereka, a csípője. Januárban kórházról kórházra mentünk, egyik helyen jobban megijesztettek, mint a másik helyen. Az egyik urológián már arra gyanakodtak, hogy daganat van a háttérben, mégis kiadták a leletet, hogy 1 hónap múlva kell menni ultrahangra, mert akkor van időpont. A leletre ráírva NEM SÜRGŐS. Természetesen nem elégedtünk meg ezzel. Férjem bátyja is járt e tájt urológushoz, magánrendelésre, mert prosztatagyulladása volt. Ő mondta, hogy pont másnap rendel a doki, menjünk el hozzá, mert lehet, hogy a férjemnek is prosztatagyulladása van. természetesen mi mondtuk, hogy az nem lehet, hiszen a kórházban megvizsgálták és azt mondták a prosztata teljesen rendben van.

De elmentünk, mert tudtuk, hogy ott van ultrahang is, így nem kell 1 hónapot várni csupán 1 napot. Mondanom sem kell, hogyan telt az az este. Sírtam, és sírt velünk az egész család. De a férjemnek nem mutattam a szüleim tudták, de ők sem mutatták. Először azt mondta a férjem ne mondjuk el nekik, még egyszer csak azt láttam, hogy apukám nyakában zokog (az ő apukája már régen meghalt, így úgy néz rá, mint pótapára). Persze azóta sem mondtam meg neki, hogy én ezt láttam. Én fenn sírtam az emeleten anya nyakában, de amint hallottam, hogy jönnek fel a lépcsőn erőt vettem magamon és mosolyogtam.

Eljött a másnap délután. Már nagyon féltünk mind a ketten. Elindultunk az orvoshoz, ez a pár óra olyan volt, mintha egy örökkévalóság lenne. Odaértünk, de várnunk kellett. Aztán bement a férjem, én pedig kinn vártam és a könnyeimmel küzdöttem. Hosszas vizsgálás után egyszer csak hallottam, hogy nyílik az ajtó. Már azt hittem összeesek, mikor egy mosolygós férfit láttam meg kijönni - az én férjemet. Kimentünk és kitört belőle a zokogás. Mondta, hogy minden rendben. Krónikus prosztatagyulladása van, amit a kórházban nem vettek észre. Ráadásul amire a másik orvos azt hitte, hogy daganat, az a mellékhere volt. Nagy kő esett le a szívünkről és bár tudtuk így is hosszadalmas lesz a gyógyulás, de gyógyítható.

Az orvossal megbeszélte a férjem, hogy 2 hét múlva, ha visszamegyünk, csinál egy spermavizsgálatot is, mert mondta a férjem, hogy kisbabát szeretnénk. Bár felkészített minket, hogy valószínű valamivel kevesebb lesz a szám a gyulladásnak köszönhetően, de ez nem okozhat majd gondot. 2 hét múlva visszamentünk és már sokkal jobb volt minden.

Aztán adtunk neki mintát és vártuk, hogy újra behívja a férjemet. Izgultunk, de arra, ami történt, egyáltalán nem számítottunk. Nyílt az ajtó, behívták a férjemet, én pedig egyedül vártam kinn a váróban. Néhány hangfoszlány kihallatszott, amiből sejtettem, hogy valami gond van. Aztán újra nyílt az ajtó, és abban a percben minden megváltozott. A férjem lesápadva lépett ki, az orvos megértő mosollyal a háta mögött bezárta az ajtót. Kimentünk és úgy mint 2 hete elkezdett zokogni. Megölelt szorított és zokogott. Nem kérdeztem semmi, mert láttam nem tudna megszólalni. Beültünk a kocsiba és elmesélte. Olyan kevés és lassan mozgóak a spermák, hogy az orvos azt mondta valószínűleg a lombik programhoz sem lesz elég. Én csak ültem, nyeltem a könnyeimet és nem akartam elhinni, hogy mégis csak megtörténhet velünk.

Az orvos javasolta a herevisszér műtétet, annak ellenére, hogy nagyon kezdetleges volt ez a gond és kellemetlenséget sem okozott. Úgy gondolta, hogy ezzel talán annyit lehet javítani, hogy legalább a lombik programhoz elegendő lesz.

Teltek a hónapok, de a férjem nem akart beleegyezni a műtétbe. Olvastuk több oldalon is, hogy ha megműtik a kezdetleges herevisszeret lehet, hogy nagyobb gondot csinálunk vele, mint hasznot. Nem tudtuk mit tegyünk. A prosztatagyulladás lassan javult, és bíztunk benne, hogy ezzel együtt a spermaszám is fog.

Közben persze megéltük sokszor a poklot, bár a férjem soha nem mondta ki mennyire bántja őt ez az egész, de onnantól kezdve mindig beteg volt. Egyre több betegséget produkált, mindennel orvoshoz mentünk és mindentől kétségbeesett.

Többször elmondta, hogy ő elválik tőlem, mert nem tudja nekem megadni, amit mindennél jobban szeretnék. Rengetegszer kellett vigasztalnom őt, és biztosítottam róla, hogy ha nem lehet gyermekünk, akkor majd fogadunk örökbe, de KETTEN. Nekem ő az életem értelme és ezt nagyon sokszor kellett mondanom neki, hogy megértse, én tényleg Jóban, Rosszban fogadtam neki hűséget. Eljött 2009 nyara. Nem beszéltünk sokat erről a témáról. Én pedig nem akartam erőltetni, mert láttam, hogy fáj neki. Október környékén sikerült rábeszélnem , hogy csináltassunk újra egy spermavizsgálatot, hátha azóta javult a helyzet.

Beleegyezett. Amúgy is jártunk az orvoshoz havonta, mert nagyon nehezen gyógyult a prosztata, már nem okozott erős panaszokat, de a gyógyulás még nem volt teljes. Megvizsgálta az orvos a mintát és újra behívta a férjemet. Én pedig megint egyedül, mint a múltkor vártam, hogy nyíljon az ajtó.

Mosolygott!!! Ő is és az orvos is. Elmesélte, hogy 8 millióra felugrott a semmiről, és valószínű tovább fog javulni, ha kikezelik teljesen a prosztatát. Mérhetetlenül boldogok voltunk. Úgy gondoltuk, hogy ez már csak jobb lehet és újra elkezdett élni bennünk a remény, hogy talán sikerülhet.

Teltek, múltak a napok, hetek, hónapok, de változás nem történt. Azért mi bíztunk és vártuk a csodát. Rengeteg tesztet csináltam ez idő alatt, ha nem jött meg már reggel rögtön tesztet csináltam hátha. De sajnos 2 csíkot egyszer sem láttam.

Elérkezett 2010, életünk egyik legnehezebb éve. Már azt hittük kifelé tartunk a gödörből, amikor nálunk is elérkezett a bal sorozatok csúcspontja.

2010. június 5-én elvitt minket az árvíz. A házban derékig ért a mocskos, állattetemekkel teli borzadály.

Mindenünk odalett. Sok-sok tárgy, emlék, ami ma már csak a szívünkben él. Azt hittük itt a vég, és ezen már nem tudunk felülkerekedni. De felül kellett. Lement az ár és mi nekiláttunk az újjáépítéshez. Mindenünket ki kellett dobni. Rettenetesen nehéz nyár volt, de mentünk csináltuk, mert tudtuk, ha most megállunk, akkor elvesztünk, nincs tovább. Mindeközben egymást támogattuk és soha egy percre nem felejtettük el mennyire fontos számunkra a másik.

Augusztus közepén vissza is költöztünk. Több hónapig úgy teltek a napjaink, hogy néztük a falakat nem repednek e, nincs e valami gond, nem süllyed e a padló. Bár próbálkoztunk, de lassan már mindenbe belefáradtunk. Aztán természetesen a sok idegeskedés megtette hatását, mind a ketten gyomorproblémával, gyomorsavval orvosi kezelés alá kerültünk.

Elérkezett 2011. Megbeszéltük, hogy februárban elindulunk a lombik programra. Így is történt. Kértem időpontot és február 18-án mentünk az első konzultációra. Először engem vizsgálta ki, 3 alkalommal mentünk mindig más vizsgálatra. 3. alkalommal kellett leadnia a férjemnek is a mintát. Ezt megvizsgálták és 2 óra múlva mehettünk vissza megbeszélni az eredményt. Nagyon izgultunk, de bíztunk benne, hogy jó lesz az eredmény, hiszen legutóbb mikor vizsgálták biztató volt és azóta nem kis idő eltelt, ráadásul a prosztatagyulladás is szinte teljesen elmúlt.

Bementünk az orvoshoz, aki szomorú arccal közölte velünk, hogy nem tud segíteni addig amíg a férjemnek helyre nem hozzuk a spermaszámot. Merthogy kiderült, nagyon kevés élő sperma van, kb. 1 millió, de ennek a legnagyobb része nem életképes. Elszomorodtunk, kétségbe estünk és kiábrándultunk. Azt hittük vége, nincs tovább. A magánorvos a műtétet javasolta, a Kaáli intézetben pedig vitamint javasoltak. Ők azt mondták, hogy a tapasztalatuk szerint a kezdetleges herevisszeret ha megműtik, csak kevesebb lesz a sperma, nem pedig több. Nem tudtuk mit tegyünk. Nem hittünk benne, hogy pusztán a vitaminok jelentős mértékű javulást hoznak. Így megbeszéltük, hogy áprilisban megyünk műtétre lesz ami lesz.

Március elején volt a férjem névnapja, így gondoltam meglepem őt egy wellness hétvégével, a sok probléma kiheverésére. Így le is foglaltam a szállást Parádfürdőre, március 4-5-6. Nagyon örült neki, és isteni 3 napot töltöttünk el a Mátrában. Tudtuk, hogy nehéz időszak elé nézünk, de most talán először újra felszabadultan tudtunk egymáséi lenni, hiszen semmi reményt nem adtak arra, hogy akár lombik programmal is babánk lehessen. Nem a babán járt az eszünk és azon, hogy azért vagyunk együtt, hogy hátha talán most. Egyszerűen csak szerettük egymást úgy, ahogy talán még soha.

A márciusi hónap nagyon nehéz és pörgős volt. Anyósomat ekkor költöztettük és nagyon sokat cipekedtünk, lévén, hogy a 3 emeletes házban ahol lakott nem volt lift. Ebben a hónapban festettük ki neki a lakást, és a munkahelyemen az óvodában is nagyon sok volt a munka.

Március 22-én kellett volna megjönnie, de késett. Most az előző gyakorlatokkal ellentétben nem csináltam tesztet, mert "tudtam" nem sikerülhet a baba.

Ekkor még arra gondoltam, hogy biztosan a sok idegeskedés. Aztán teltek a napok, csütörtökön mentünk az ovisokkal versmondó versenyre, ahol nagyon elfáradtam. Nem szóltam senkinek arról, hogy nem jött meg és ez is furcsa volt, mert eddig mindig mondtam, hogy késik és hátha azért mert babát várunk. De most nem szóltam senkinek. A férjemnek is csak megemlítettem, de mert ő sem akarta beleélni magát, nem is beszéltünk róla. Aztán szombaton mondtam neki, hogy lehet, hogy kellene venni tesztet. És ő is azt mondta, hogy vasárnap vegyünk. Azt mondta, hogy ne éljük bele magunkat, mert nem lehetek kismama, hiszen az orvosi eredmények szinte semmi esélyt nem adtak rá.

Aztán vasárnap (március 27.) reggel már nagyon izgatott voltam. Az volt az első reggeli után, hogy bementem a gyógyszertárba kiválasztottam egy olyan tesztet, amiben 3 db is van.

Hazajöttem és nagyon-nagyon izgultam. Persze nem a reggeli első vizeletből csináltam, de azért bíztam benne, hogy talán lehet 2 csík. Megcsináltam a tesztet, és nem néztem rá, pedig eddig mindig mikor megcsináltam, ott guggoltam felette és néztem, hogy sikerült-e. Most nem néztem…aztán amikor eltelt pár perc bementem a mosdóba és el sem hittem, amit látok…2 CSÍK… szóltam a férjemnek is, aki rögtön elkezdett vigasztalni, hogy ne sírjak, hiszen tudtuk, hogy nem lehet pozitív. Csak ekkor világosítottam fel, hogy pont azért sírok, mert pozitív!!!

Rám nézett, aztán a tesztre és az ő szemeiből is potyogtak a könnyek. Csak néztük, én sírtam és el sem tudtam hinni. Kivittük a nappaliba és megnéztük a fénynél is, és lehetett látni egyértelműen a csíkokat. Rögtön le is fényképeztük. Persze a férjem mondta, hogy ne éljük bele magunkat nagyon, mert nehogy újra csalódjunk. Megbeszéltük, hogy reggel megint csinálok egy tesztet és ha az is pozitív, akkor hívom az orvost. Így hát óriási örömmel és közben aggódással telte el a nap, de a férjem már most nagyon vigyázott rám, nem engedte, hogy emeljek. Nagyon izgatottak voltunk. Legszívesebben világgá kürtöltük volna, de csak mi ketten őriztük ezt a csodás titkot.

Eljött a hétfő reggel. Nem sokat aludtam, mert annyira izgatott voltam. Elég korán fel is keltem még talán 6 óra sem volt és már meg is csináltam a tesztet. Megint kijöttem, ittam néhány kortyot, és utána mentem csak vissza a fürdőbe megnézni. És IGEN, erős két csíkot láttam rajta. Rögtön mentem a férjemhez, feloltottam a villanyt és bár ő még alig látott, nem tudtunk betelni azzal az örömmel, amit ez a kis fehér téglalap mutatott nekünk. Ezt követően még 5 tesztet csináltam, így összesen 7 teszt mutatta ki, hogy ott van a pocakomban, egy kis csoda, aki valóban a lehetetlenből vált lehetővé!

Azóta már betöltöttük a 28. hetet és már tudjuk, hogy kisfiunk lesz. A világ legboldogabb emberei vagyunk és tudjuk, hogy a mi szerelmünk már MINDENT kibír!!!

„Én már azóta szeretlek,

mikor még nem voltál más,

csak puszta gondolat,

és a csillagok lüktették az égre,

képzelt mosolyodat.

Aztán megdobbant a szíved szívem alatt,

és én azóta a lelkemhez simítva hordalak.”

Köszönöm, hogy megoszthattam veletek a mi történetünket!