ÉN-idő anyaként

Ha voltál már "gyesesanyuka", akkor tudod miről beszélek. Átlagember nem sejti, mivel töltöd otthon az időd, avagy mivel FECSÉRLED, hiszen egész nap ráérsz, csak egy babáról kell gondoskodnod, az meg nem tart napi 24 órát...

Á... tényleg nem. Csak kb. 22-t. Alhatsz is naponta 2 órát egyben, a többit fél órás etapokban. Volt idő, amikor ha valaki megkérdezte, hogy "És mit csinálsz egész nap otthon?", legszívesebben orrba vágtam volna. Egy székkel. Vasból. Háromszor.

Természetesen intelligens ember lévén ez csak a fejemben zajlott le és a valóságban sosem jutottam a tettlegességig, maximum a szemem szórt szikrákat, az pedig nem okozott senkinek 8 napon túl gyógyuló sérülést. :)

Szóval... ÉN-idő.

Ebből nem sokan szánt a Sors a kisgyerekeseknek, a hasfájós babák anyukáinak meg még ennyit se. Mondanom sem kell, hogy én az utóbbiba tartozom - de szerintem az előző bekezdésben való fröcsögésemből ezt már ki tudtátok találni. :D :D

Hónapokig küzdöttem a sírós, nemalvós gyerekemmel és a bennem kifejlődött ősanyával, aki nem volt hajlandó senki másra rábízni a kis nyekergőt. A józan eszem súgta ugyan, hogy mozdulj ki nélküle, csinálj valamit, ami felnőtt, normális, önrendelkező nőkre jellemző. SÚGTA. De hiába, mert ott volt egy hangosan bömbölő gyerek, meg egy pattogó ősanya. Így hát nem hallottam meg. Pedig meg kellett volna. Talán akkor hamarabb vissza tudod volna térni a józan eszem. :)))

Na de, a hónapok teltek, a gyerek nőtt, nődögélt, egyre több barátnőm ajánlgatta, hogy szívesen vigyáz rá néhány órán át, nem kell mindenhová vele együtt mennem, nyugodtan kapcsoljak ki 60-120 percre az anyaszerepből. Ezek a felajánlások sem igazán jutottak el a tudatomig, legalábbis addig nem, hogy az ajánlatok valódi értékét felismerjem és csillogó szemmel kiáltsam:

- IGEN, KÖSZI, KÖSZI, KÖSZI!

Neszeittvanfogdmegittsemvagyokcsá.

Időre volt szükségem, hogy én is észrevegyem, milyen rohadtul elborult az elmém az anyaságtól. Bocsának, rosszul írtam: Anyaságtól. De büszkén mondom: rájöttem. Majd' 10 hónap kellett hozzá, de felismertem, hol vagyok és ki vagyok. Valahogy a női létem mezsgyéjére szorultam, beszippantott a nagybetűsanyaság és nem hagyta, hogy más is legyek kicsit.

Nem is igazán tudom, hogy mi billentett ki. Egy reggel egy hatalmas táskába szuszakoltam a bébiholmikat, hogy minden eshetőségre legyen nálam valami. Az ikeába készültünk, találkozni a barátokkal, amikor a fürdőszobai szekrényt nyitogattam, megláttam a sok árválkodó cuccomat, amiket hónapok óta nem használtam. De úgy értem, ezúttal tényleg láttam, mert nézni nézegettem én már régóta, csak épp nem nyúltam hozzájuk. Ezúttal azonban odanyúltam a sminkkészletért és gyorsan megcsináltam az arcomat. És ekkor gyúlt fény az agyamban.

Utólag végiggondolva, valamiféle hormon vehette át felettem az uralmat és a szoptatás abbahagyásával kiürülhetett - és lassan ugyan, de talán visszaadott engem magamnak. Másra nem nagyon tudok gondolni, mi okozhatott bennem ekkora agyi-elváltozást. :D

A baráti találkozón aztán a többiek megerősítettek benne, hogy jó útra léptem, tök jól áll a smink, kivirultam és örülnek, hogy újra köztük vagyok - agyilag is. Gyorsan be is szerveztem közülük egy 2 órás babysittinget másnapra és bejelentkeztem a fodrászhoz is.

Ez történt velem. Sikerült újra megtalálni önmagam. Remélem senki nem érti félre az írásomat. Imádom a gyerekem, imádok vele lenni. Nem, nem mondom, hogy aki sminkel szülés után, azzal nincs rendben valami. Azt sem, hogy aki nem sminkel, azzal nincs.

Azt szerettem volna leírni, hogy azt éreztem, bennem valami más. Éreztem a szükségét a gyerekemtől való függetlenedésnek, de amíg nem jött el az idő, addig ezt a hangot nem hallottam meg. Vannak, akik ezt már korábban meghallják, szerintem olyanok is, akik csak évek múlva, vagy soha. Egyik sem baj, mindenki a maga életével foglalkozzon, ne máséval.

A cikk is csak azért született, hogy kiírjam magamból, senki számára nem kínálok követendő példát, se pro se kontra.

Eddig is jól éreztem magam, bár kialvatlanul, fáradtan, smink és hajvágás nélkül voltam boldog. Most kicsit visszaléptem az arany középút felé, úgy érzem, most már van Én-időm is, nem csak Ő-időm. És ezt most így jónak érzem. Csak ennyi. :)