Szülés - gyermekágy

A terhességem tökéletes volt. Semmi tünet, minden rendben végig. Mindenki ilyen terhességre vágyik. A szülés is normális volt igazából. Már ha azokat a fájdalmakat normálisnak lehet nevezni.

Panna szívhangját végig figyelték, csak az utolsó két-három percben vették le. Mégis mikor megszületett, nem sírt fel.

Nem tudtam semmit, mit csinálnak. A párom ment a gyerekkel és próbált mosolygós arcot vágni, de nem jó színész. Tudtam, hogy gond van. Kimerülten kiterülve feküdtem, varrtak és közben megjelent a gyerekorvos az intenzívről, aki nagyon nyersen és már-már kiosztva közölte velem, hogy elviszik a gyereket az intenzívre, mert valami baja van. És semmit nem mondott, mi lehet az a baj.

Két nagydarab ember behozta az inkubátorban, hogy mielőtt elviszik, lássam, de nagyon rohantak vele. Láttam a kis buksiját, ennyi. Hétfő este hat óra volt. Másnap reggelig semmi hír róla.

Kedd:

Az intenzív és ahol én feküdtem, nagyon messze volt egymástól. Két külön épület, ezért nem engedtek át hozzá. Csak azért nem csaptam nagy hisztit, hogy azonnal látni akarom, mert mozdulni alig bírtam. Nem is értem, miért nem írnak annyi könyvet a szülés utánról, mint a terhességről?! Hogy hogyan enyhítsék a nők a szülés utáni fájdalmakat. Mert ez a "úszógumit vigyél magaddal" ötlet nagyon király a harmadik naptól mondjuk. Hideg zuhany lentre, forró a cicikre. Én ezt tanácsolom.

Pozitív voltam ezen a napon. Nem volt szobatársam, nem láttam, hogy mások egész nap a gyerekükkel lehetnek. Igazából fel se fogtam semmit még akkor. Mereven bámultam a falat, (pedig tv is volt a szobámban) szenvedtem a lent érzett fájdalmaktól és vártam, hogy teljen az idő.

A párom látta tökmagot. És persze ahogy azt kell semmi rosszat nem mondott. Pozitív volt, tartotta magát, hogy nehogy összeomoljak, aztán hazament és sírt.

Én meg, ha észbe kaptam, csak ideges voltam, hogy miért nem bírnak konkrétan beszélni. Miért nem bírják elmondani, hogy ez meg ez történt a gyerekkel, ez a baja és ez lesz. A szülést is jobban viseltem volna, ha megmondják, hogy kismama még három órát kell szenvedni és utána vége, aztán három óra leteltével megint mondják legfeljebb, tudtam volna, hogy nem tudják megmondani ilyen pontosan, de jobban bírtam volna, ha nemcsak a vállukat rángatják. A bizonytalanság a legrosszabb.

Szerda:

Gyerekorvos a vállát rángatja. Majd meglátjuk, mi lesz, mondta. A gyerek be van nyugtatózva, fájdalmai vannak. De ezt egy kedves nővérke mondta el. Gyerekorvos mint írtam, a vállát rángatja: majd meglátjuk. De mikor? Kérdem én. Válaszként a vállát rángatja.

Fontosabb volt látnom a gyereket, mint az orvost nyaggatni tovább, hogy nyögjön már ki valamit. Ezt a páromra hagytam, akinek persze szintén csak rángatta a vállát.

Bemehettem a gyerekhez: inkubátor, csövek, infúzió, rongybaba. El tudjátok képzelni milyen egy üvegen keresztül nézni a két napos babátokat, akit kilenc hónapon keresztül vársz, hogy végre megölelhesd?! Hát nem! Várjál még egy kicsit. Hogy mennyit? Rángasd a vállad...

Tíz perc után jött a nővér: - Kismama menjen ki, ennyi volt, a két napja még a szíve alatt hordott babáját nem láthatja tovább, majd holnap.

Csütörtök:

Oxigénhiány volt a szülés közben. Dehát hol, mikor mennyi? A válasz a szokásos.

De legalább az kiderült, hogy valószínű az agya nem károsodott, csak a gyomra. Ezért nem ehet, illetve vért hány. Azért az is kiderült, hogy van egy kis víz a fejében, ami már múlik. de ha nem kap nyugtatót, akkor nagyon fáj neki.

Bocsássátok meg, hogy nem tudom szakszerűen leírni, mi történt vele. annyit tudtam, hogy fájdalmai vannak, várnom kell, mert rendbe jöhet.. vagy nem. Nem lesz más tünete, vagy igen. Beszéltem hozzá, hogy tudja, itt vagyok és ne haragudjon rám, nagyon szeretem.

Délután megpróbálhattam megetetni ciciből. A nagy csoda, hogy ilyen körülmények között is lett tejem. (rengeteg). Három óránként fejtem éjszaka is. Szerdán már vittem át az intenzívre, hogy ha adnak valamit a Pannának, akkor már rendes tejcsit kapjon. Kapott is belőle - lehet attól lett jobban:))

Kivették az inkubátorból, én már nekivetkőztem, mikor vért hányt megint. Nagy sürgés-forgás körülötte és kiküldtek. Aznap kibuktam. Végigsírtam az éjszakát. Nem mintha tudtam volna aludni a fájdalmaktól...

Péntek:

Eszik a ciciből!!:)) Két pici korty. Kis esetlen, de végre a karjaimban. Na én akkor éreztem azt a felemelő érzést azt hiszem, amit szülés után kellett volna. A párom is majd kiugrott örömében, olyan boldogság volt az arcán. Aznap többet nem volt cicin, de egy kedves nővérke a kintről hozott tejemre ráírta, hogy itt fejt, és így fertőtlenítés nélkül megkaphatta. Délután megint láthattuk egy fél órát. De nem adták ölbe, mert a csövek meg ilyesmi nem engedi igazán.

Szombat:

Délelőtt-délután próbálhattam etetni. Több-kevesebb sikerrel, de evett valamennyit. Nem hányta ki. És odaadták neki a már ott fejt tejemet. A párom is etethette cumisüvegből.

Délután lekerült róla az inkubátor, de még az intenzív szobában volt.

Vasárnap:

Délelőtt próbáltam etetni, aztán picit hazamentem, kocsikáztunk egyet, hogy kilépjünk a kórház falaiból. Délutáni etetésen nagy öröm várt. Már nem feküdt az intenzíven. Kikerült a csak megfigyelt szobába. Nem volt rajta annyi cső, de azért még mindig kapta az infúziót.

Az evés több-kevesebb sikerrel ment. Már teljesen rá volt szokva a cumira, nem volt sok esély rá, hogy enni fog rendesen. Aztán kaptam azt a tanácsot, próbáljam meg bimbóvédővel.

És bejött. Igaz, minden anyatejes lett, a ruhám, az ő ruhája, a padló a szék minden, de ment, cumizott rendesen. Nem is keveset. Annyira sikerült rákapni, hogy ki is hányta gyorsan. Én persze rendesen megijedtem és nem is kaptam megnyugtatást. Éjjel telefonálhattam, hogy mi van vele, hányt-e azóta. Szerencsére ez tényleg csak a hirtelen evésnek tudható be, hányás volt.

Hétfő:

Reggel kilenctől háromóránként fél órát lehettem a gyerekkel. Tisztába tenni, megetetni. Persze az evés maga volt vagy háromnegyed óra, de próbáltam nem zavartatni magam, mikor sürgettek. Bent voltam én is a kórházban még. Fizettünk egy szobát napi hatezer forintért. Mikor kijöttem a gyerektől átsétáltam a szobámba, ami a domb alján volt egy másik épületben, kb. 30 perc volt a táv nekem. Egy órám volt tejet fejni, pihenni és beszélni minden érdeklődővel. Aztán indulhattam vissza.

Evés? Ja. Próbáltam magamba tuszkolni valamit. Meg inni, hogy fenntartsam a tejem. Bár úgy ömlöttem, mint egy nagyobb vízesés.

A tökmag javult. Már infúzió se kellett.

Kedd:

Ugyanúgy telt, mint a hétfő annyi különbséggel, hogy este kiköltöztem a szobából. Egyrészről, hogy ne kelljen még egy napot fizetnünk, másrészről meg jött anyukám, hogy mikor a gyerek itthon van, segítsen, meg kitakarította a házat nekünk. Etetett, hogy etessek és fejt, hogy ne legyen bajom. Nem is lett. Mai nap van tejem rendesen és egyszer se lázasodtam be.

Szerda:

Hazamentünk, együtt.

Hathetes kontrollnál majd megmondják, mi maradt vissza. Ezzel a bizonytalansággal felpakolva, de nagy örömmel hazaértünk.

Az elkövetkező hetekben különböző vizsgálatokra jártunk vissza. (Ultrahang, MR, neurológia.) Minden rendben volt. Találtak egy felszívódó véraláfutást a koponyájában, de nem volt komoly. A vizsgálatokat én kevésbé bírtam, mert folyton átáztam a tejtől. Sokféle melltartóbetét, tejgyűjtő halmozódott fel nálam.

Na szóval gyermekágyas pihenő időszak nem igazán sikerült jól.

Ma már hat hónapos. Mosolygós digi-dagi daganat. Szépen fejlődik, lassan már mászni kezd. Bármikor előjöhet valami elméletileg, de minél később annál kevésbé probléma. Az első hetek után minden úgy zajlik, ahogy normálisan kell.

Ezt a cikket közel négy éve írtam. Hogy csoda volt-e vagy sem, hogy egészséges lett a gyerekem, nem tudom. Az biztos, hogy nemsokára négy éves lesz és tökéletes gyerek. A sok-sok vizsgálat után Dévény tornára jártunk vele és otthon is minden nap tornáztattuk. Sok-sok foglalkozás meghozta a gyümölcsét.

Azt gondolom, biztató példa lehetünk a PIC-re került gyerekek szüleinek.