Egy elhagyott gyermek története

21 éves vagyok, még nincsen saját gyermekem, de nagyon szeretem a babákat, ezért csecsemő- és gyermekápolónak tanulok. Még egy évem van hátra a tanulmányaimból, ezért úgy döntöttem, hogy utolsó szabad nyaramból egy rövid időt arra áldozok, hogy szakmámat gyakorolva egy kórház újszülött osztályán önkénteskedjek.

Első napomon a kezembe adtak egy kis csöppséget (aznap már sokadik alkalommal), hogy fürdessem meg. Voltam már újszülött osztályon, mert a kötelező gyakorlataim közt szerepel, tehát sok kisbabát láttam már, de őszintén: ő volt a legszebb baba, akit valaha láttam.

Boldogan megfürdettem, mint minden babát – óvatosan, gyengéden, közben beszélgetve és énekelve, hogy könnyebben megnyugodjon -, majd felöltöztettem és visszatettem a kocsiba.

Hallottam aznap, hogy két babát hagytak ott a kórházban. Az egyik babát ismertem, mert etettem is. Nagyon kis csúnyácska volt szegény. Egész napos téma volt, hogy mi lesz a sorsa. Sajnáltam szegényt, mert nem az a tipikus „cuki” baba volt, akire egy örökbefogadó szülő vágyik, így szinte egyértelmű volt, hogy gyermekotthonban fog felnőni. Viszont a nagyszülők minden nap látogatták, imádták és 2 nap múlva végül úgy döntöttek, mégiscsak hazakerül a csöppség.

Nagyon örültem neki. A saját családjában nőhet föl, szerető környezetben.

A másik otthagyott babáról csak kicsivel később tudtam meg, hogy kicsoda. A fentebb említett szépség volt az. Adatvédelmi szempontok miatt hívjuk Larának.

Születése másnapján ismerkedtem meg vele komolyabban, hiszen addigra egyértelmű volt, hogy Őt márpedig nem viszik haza, a szeretethez viszont ugyanolyan joga van, mint azoknak a babáknak, akiket napjában többször segítek a fájdalmakkal küszködő anyjuk mellé feküdni egy kis ölelgetésre esetleg szopizásra. Hát tőlem megkapta a szeretetet. Napról napra egyre többet, hiszen az is hamar kiderült, hogy egy ilyen szép és nyugodt baba miért nem kerül azonnal szülőkhöz. A gyermekről két embernek kell lemondania. Egy anyának és egy apának. Apa nem volt, így az anyuka behozta az élettársát. Egy olyan büdös, igénytelen, drogfüggő embert, hogy róla, ha akar sem tud az ember jó benyomást kapni. A gond akkor van, mikor az örökbefogadni vágyó szülők és az örökbeadók a kórház folyosóján összefutnak… Lara maradt.

Hamar kiderült szegényről, hogy a világ legcsendesebb babája. Nem sírt, ha éhes, nem sírt, ha fáj neki, nem sírt, ha tele a pelus. Az egész éjszakát átaludta már egy naposan is. Találkoztam már ilyen babával. Akiket otthagynak a kórházban, nagy részük, mintha megérezné a sorsát és bele is törődik abba. Minek sírjon ha nincs, aki meghallgassa a bánatát?

Én ezt nem hagytam annyiban. Lelki szemeim előtt látom, ahogy most pár anyukának kikerekedik a szeme, hiszen nagyon jól tudják milyen fárasztó egy sírós baba és biztosan sokan kívánták már – főleg mikor már nem tudták, hogy mi baja -, hogy meg se nyikkanjon a gyerek. Viszont egy ilyen pici baba csak így tud kommunikálni.

Én azt akartam, hogy Lara egészséges baba legyen, lelkileg is. Egész nap, amikor csak volt időm rá, a kezemben fogtam, ringattam, simogattam, sétáltam vele, beszéltem, énekeltem neki, és egy hetesen még levegőzni is kivittem a kórház hosszú teraszára. Azt akartam, hogy bízzon bennem és mondja el, ha gondja van. 4 nap után elértem, hogy sírjon, ha éhes, 5 nap után, ha fáj neki és egy hét után már akkor is elpityeredett, ha diszkomfort érzete volt. Nem úgy mint egy hisztis baba, csak olyankor mikor tényleg oka volt rá, pl. ha fázott, esetleg ideje volt tisztába tenni. Még így is a világ legjobb babája, hiszen tényleg csak akkor sírt, ha komoly oka volt rá és legalább tudtuk, hogy baj van.

Egy hét után mikor Larából végre igazi kisbaba lett, csörgött a telefon. Sikerült elintézni minden papírt, így másnap 11-kor jön érte egy örökbefogadó pár. Azonnal odamentem az én kis Larámhoz és elújságoltam neki a hírt: holnap jön érte egy anyuka és egy apuka, hazaviszik és még nagyobb szeretetben nevelik majd, mint amit tőlem kapott a kórházban.

Fájdalom és öröm vegyült bennem, hiszen nagyon megszerettem ezt a babát, főleg miután a védőnő azt mondta vegyem pártfogoltságba és bánjak úgy vele, mint az anyja. Kicsit jobban beleéltem magam a dologba, mint szabadott volna, de legalább kisbabaként megy családba, nem cipeli az elmúlt hónapokat a hátán. Minden vágyam volt, hogy családba kerüljön és csak azért mert nem szimpatikus az az apa, aki nem is az apja, ne kerüljön gyermekotthonba (sokáig erről is szó volt).

És sikerült neki. Így alakult a sorsa. És nagyon boldog vagyok, mert tudom, hogy ő is az lesz. Történhetett volna úgy, hogy az a nő, aki nem akarta mégis megtartja és egész életében szenved majd és nem szeretik, nem törődnek vele. De nem így történt. Egy olyan családhoz került, akik régóta vágynak babára és hatalmas szeretetben és törődésben nevelik majd fel.

A műszakom végén még elmeséltem Larának, hogy mi vár rá másnap és, hogy velem többet nem találkozik, de annál jobb helyre kerül majd. Nyomtam még egy puszit a homlokára és elbúcsúztam tőle. A mi történetünk itt véget ért és Lara végre elkezdhette élni a saját történetét egy olyan környezetben, amit minden elhagyott gyermek megérdemelne.

(A cikk megírásának napján, egy nappal azután, hogy Larát elvitték, ismét otthagytak egy babát az osztályon. Sokkal szomorúbb háttérrel jött, és sajnos egyenlőre úgy tűnik, hogy annál szomorúbb sorsa is lesz. Egy biztos, míg az osztályon van, én gondoskodom róla, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben, amit minden családba érkező gyermek megkap).