Levibaba érkezése

A párom és én még a szakközépiskolában ismerkedtünk meg 2002 telén. Azóta is együtt vagyunk, ennek már 8 éve. Ránk nem volt jellemző a sietség. 4 év után költöztünk össze, majd még 4 év együttélés után jutottunk arra a döntésre, hogy most már belevághatunk a babaprojektbe.

A babaprojekt 2009 májusában indult. A kis picur nem akart könnyen jönni, majd egy év próbálkozás után sikerült teherbe esnem. Addig minden hónapban reménykedtem, szinte minden lehetőséget kimerítettem. Feltett lábak, peteérés figyelés stb. Én legalább fél évig minden menses előtt terhességi tesztet is csináltam, ami persze negatív lett. Amit most így utólag tanácsolni tudok, hogy nem szabad rágörcsölni, csak nyugodtan, természetesen, mert a nagyon akarás az nagy ellenség ilyenkor. Biztos vagyok benne, hogy nekünk azért sikerült, mert már nem görcsöltünk a dolgon, minden ment a régi kerékvágásban és tessék, egyszer csak ott volt a két csík a teszten, amit persze nehezen tudtam elhinni, de igaz volt. A párom és én is felhőtlenül boldogok voltunk.

A terhességem problémamentesen zajlott a 35. hétig. Onnantól kezdve magas vérnyomás gyanúja állt fenn nálam. Majd rá egy hétre később fehérje jelent meg a vizeletemben. Erre elkezdődtek a vizsgálatok, hetente Debrecent kellett járnom. Majd hetente már terhes tanácsadáson is jelen kellett lennem. Mondanom sem kell nagy hassal már nem sok kedve van az embernek mászkálni, de a kicsi érdekében mindent. Hála Istennek nem kellett befeküdnöm a körházba. Bár lelkileg már felkészültem erre az eshetőségre is.

Mindent összevetve, szerintem nagyszerű terhességet tudhatok magam mögött.

2010 december 14-én, délután 17.15-kor gondoltam egyet, hogy kimegyek a mosdóba, ami persze már gyakorivá vált, így a terhesség vége felé. Majd nagy döbbenetemre, mikor felálltam az ágyról valami elkezdett folyni. Ijedtségemben gyorsan visszaültem, majd újra felálltam, de nem állt el a folyás. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez bizony csak a magzatvíz lehet. Gyorsan keltettem a párom, mert pont a délutáni sziesztát tartottuk. Az ő első gondolata az volt, hogy nem csak véletlenül nem értem ki a mosdóba? Mondtam neki, hogy ez biztos, hogy a terhesség beindulását jelző magzatvíz. Gyorsan megnéztem a színét, nem e véletlenül véres, de átlátszó folyadék szivárgott. Gyorsan hívtuk mentőket, akik nagyon hamar kiértek. Levittek székben, mert ugye, ha folyik a víz nem lehet sétálni. A párom gyorsan összeszedte a cuccaimat, amit én már egy hónappal előtte összekészítettem. Majd elment anyukámért, és jöttek be utánam a kórházba.

Mikor beértem a felvételis nővérhez, mondanom sem kell, hogy nem voltak valami kedvesek. Ugye nekem első gyermekem, és nem tudtam, hogy mit kell tennem. Jött két szülésznő, akik megvizsgáltak, burkot repesztettek, hogy a magzatvíz teljes el tudjon folyni, meg megnézte, mennyire vagyok kitágulva, akkor két ujjnyira voltam. Nem volt kellemes vizsgálat, de kibírható. Utána felvittek a szülőszobába. Ott egy nővér rám kötötte az NST-t. Elmondta, hogy kapok beöntést, ami annyira nem volt kellemetlen, rosszabbra számítottam, majd le kellett utána zuhanyoznom, majd vissza a szobába, ahová a párom már meg is érkezett.

Innentől kezdve 17.15-től este 9-ig még nem igazán voltak fájásaim, na, de ezután beindult rendesen.

Elég nehezen tűrtem a fájdalmat, kértem epidurális érzéstelenítőt, de nem adhattak, mert nagyon fent volt még a pici. Gázmaszkot kaptam, de mondanom sem kell, hogy semmit nem ér, csak az eszemet vette el. Teljesen elkábultam tőle. A párom mindig kérdezgetett észnél vagyok-e még. Nekem minden eltelt 5 perc egy napnak tűnt. A páromat percenként küldözgettem volna orvosért, hogy enyhítsék a fájdalmam. Már fájdalmaim megszűnése érdekében a doktornak mondtam, hogy a császárba is beleegyezek, de nem esett meg rajtam a szíve, azt mondta, ez nem így működik.

Úgy igazi fájásaim már vagy 3 órája tartottak, mikor kérdeztük a nővért, mikorra várható a pici, válasza az volt, hogy reggel 6-ig biztos nem, ekkor volt éjfél. Én letörtem, mint a bili füle, de a párom biztatott.

Egyszer csak egy jó fél óra múlva, elkezdődtek a tolófájásaim. A párom azonnal rohant a nővérhez, meglepődve rögtön lettek körülöttem vagy öten.

A tolófájások csak jöttek-jöttek, mondták tartsam vissza, de, aki szült az tudja, hogy szinte teljesen lehetetlen. Az orvos a hasam nyomta, míg a szülésznő lent próbált a picinek utat törni. A párom pedig a fejemet tartotta, és folyamatosan biztatott, hogy nem sok van hátra. Teljesen ki voltam már merülve. 5 nyomás, utána pedig kipottyant az én pici fiam. Levente 2010.12.15-én 1 óra 10 perckor, 3050 grammal, és 53 cm-rel született. Egyből felsírt. A mellkasomra tették, majd lemosták, míg én a méhlepényt szültem meg. Az érzés, amit első pillantásra éreztem elmondhatatlan. A mai napig nehéz elhinnem, hogy gyermekem van.

Aztán úgy 20 perc múlva a kicsit levitték, engem meg összevarrtak, ugyanis gátmetszést is végre kellett hajtani. A varrás nekem egyáltalán nem fájt, a pici nem nagyon okozott sebeket, amit össze kellett volna ölteni. A szülésznők közben megdicsértek, hogy ügyes voltam, első szülés ritka, hogy 8 óra alatt lezajlik, pláne érzéstelenítés nélkül.

Még úgy 2 órát fent voltam, majd levittek osztályra. Elköszöntem a páromtól, és próbáltam pihenni.

Az én történetem kicsit hosszúra sikerült, de örülök, hogy leírhattam.

Akik pedig szülés előtt állnak, nekik nagyon sok erőt, és kitartást kívánok.

Minden perc fájdalom megérte, hogy egy kis csoda anyukája lehetek.