Van olyan anyuka köztetek akinek 2, 5 évesen ment az oviba a gyermeke, illetve aki teljes elválásnak élte ezt meg? (beszélgetés)

Épp tegnap kérdezte meg a 4 éves lányom,hogy neki mikor lesz tesója,hisz már mindenkinek van csak neki nem.

De nem lesz.Hogyan?Ebben a világban?

Én még a másodikat sem merném bevállalni nemhogy 3-4 gyereket.

2,5 évesen kezdtük az ovit mi is, előtte pedig magánbölcsi fél év (akkor lett munkahelyem, amit a mai munkaerőpiacon nem lehetett nem elfogadni)... hozzáteszem "öregen" 35 évesen szültem az első gyerekemet, szokták mondani, hogy az ilyen első gyerekes anyukák ha lehet még jobban ragaszkodnak a gyermekükhöz, én is ilyen vagyok.

De: ahogy Anyám mondaná, gyereknek gyerek a barátja. Nem szabad a gyermekünket "majomszeretettel" magunkhoz kötözni.... ezt nem rád értem, hiszen írod, a kicsid előtt soha nem mutattad a szomorúságod. Az a jó ha be tud illeszkedni a közösségbe. Nálunk a beszokatás egy hét volt, második reggel mondta a bölcsis gondozó, hogy nyugodtan ott is aludhat a fiunk, mert annyira élvezi. És mi örültünk ennek, és büszkék voltunk, hogy milyen ügyes!!

Senkit nem akarok megbántani, de néhányan igen elképesztő dolgokat írtok.... mi az, hogy nem a gyereked ügyességének, fejlődésének örülsz, hanem az jut eszedbe, hogy ezt nem tőled tanulta, vagy kimaradtál belőle???

Volt egy jó barátnőm, 26 évesen komoly párkapcsolatban, igazi nagy szerelem volt az övék. De a párjának az anyukája olyan majomszeretettel csüngött a drága kisfián, hogy a kapcsolatuk ráment. Konkrétan bement a szobájukba amikor ágyban voltak, és közéjük feküdt, hogy neki milyen rossz és ő milyen egyedül érzi magát..... hihetetlenül hangzik tudom, de ezek a "beteg" dolgok itt kezdődnek kisgyermek-korban.

És most senkit nem akartam megbántani, csupán arról beszélek, hogy a legjobb dolog ami a gyermekünkkel történhet, hogy bekerül közösségbe, tanul, fejlődik, boldog, nem pedig a mi kis zárt világunkban van.

Ilyen az élet, egyszer csak felnőnek a gyerekek...

Csinálni kell másikat, akkor nem olyan feltűnő.

Annakidején én is éreztem ezt.

Legalább 2-3 napig.

Aztán felülkerekedett a józan eszem.

Nekem mindig az volt a legnehezebb, amikor délután, este, hallottam tőlük valami újat... Értsd, egy verset, vagy egy mese részletet. És fájt, hogy én ebből kimaradtam.

Úgy éreztem valamitől megfosztottak. Ezt nem én tanítottam nekik, ezt a mesét nem én mondtam.

Borzalmas volt és az a mai napig is. Bár a legnagyobb középiskolás, a legkisebb most elsős általános iskolában.

És megint átéltem azt, amit ovikezdéskor. A középiskolás egyedül ment az évnyitóra, a kicsi meg mióta iskolába jár mintha kicserélték volna. Ontja magából a tanítónéni bölcsességeit :) A középső meg... Néha csak nézek, hogy ezt hol? kitől tanulta? És nem a tananyagra gondolok, hanem arra a viselkedésre amit produkál.

Mindig azt érzem, hogy valamitől megfosztottak. Annyira szeretném Őket látni az iskolában. Hogy viselkednek ott? Mit csinálnak ott...

Egy műsor volt az iskolában. Én ott álltam és pont néztem a középsőmet :) Odaállt mellém a nagyfiam és áradozott: nézd anya milyen szép! Nézd milyen ügyes (egyébként egész nap marják egymást) Megjelent mellettünk a fiam elsős tanítónénije és a gyerek teljesen természetesen hátralépett kettőt: Csókolom Marika néni! Tessék ideállni, innen jobban tetszik majd látni!

Akkor abban a pillanatban elgondolkodtam. Nyilván tőlünk is látta a példát, de mennyit dolgozott az a sok pedagógus ovis kora óta, hogy ilyen legyen egy kamasz fiú.

Szia

az én lányom két éves volt mikor bölcsibe ment, de nekünk megelőzte egy félév, hogy párom -apuka- volt vele otthon. Mentem dolgozni, azonnal 8órában. Teljes elválásnak nem éltem meg, s te se tedd hisz ovi után együtt vagytok hétvégén is tehát látjátok egymást napi szinten - teljes az az, mikor már elköltözik a gyerek, szerintem.

Szóval nehezen viseltem, hogy nem tudom hogy eszik, kakil, mi történik vele. PEdig látod a párom volt vele, s azt reméltem tőle ő csak majd többet informál, de bakker pasi és mindent úgy kellett kiszedni belőle, ami nekem fontos volt, szerintem lényegtelen :P

S közben azt éreztem a lányom, leszar, igaz pont voltak vendégeink az első hetekben és totál velük volt elfoglalva, fel sem tűnt kb hogy haza értem... na gondolhatod....

De aztán megszokod ám, belerázódtok ne aggódj, ahogy nől egyre többet mesél, s az nagyon jó, el lehet beszélgetni. Legalább is az én lányom magától is sokat mesél,meg kérdezni is lehet ha olyan kedve van, nem másra figyel.

Van hogy reggel alig várom hogy mehessek érte, mert az olyan jó, na meg azért is mert a munkám már nem olyan mint kéne lennie....

Kitartás, s higgy benne könnyebb neki, ha tényleg pozitív vagy! S hidd el, hogy te nem tudnál a háztartás stb mellett úgy foglalkozni vele mint az oviban (kézművesség, sok szabad levegő, mondókák, játékok, társaság), s ez mind kell neki.

Igen,példája annak,hogy nem a gyereket választjuk le a szülőről,hanem a szülőt a gyerekről!

Míg te otthon szenvedsz,neki eszébe sem jutsz,hanem jól érzi magát az oviban.

Nekem is 2,5 évesen kezdett,első hét volt nekem rossz,de a gyerek annyira élvezte,hogy nem akart hazajönni.

Majd túl leszel ezen!Csak lazán!

Ez nagyon nehéz időszak!!

Aki anya és kényszerült beadni bölcsődébe a gyermekét,

-szerintem- mindnyájan átélték az elszakadás fájdalmát!

(Tudom miről beszélsz, magam is voltam

ebben a helyzetben!)

Ne stresszelj, Neki jó, ha közösségbe mehet, amit

meg vele tölthetsz az még nagyobb örömöt ad!

Fel a fejjel, rendben lesz minden!!

Ez nagyon nehéz időszak!!

Aki anya és kényszerült beadni bölcsődébe a gyermekét,

-szerintem- mindnyájan átélték az elszakadás fájdalmát!

(Tudom miről beszélsz, magam is voltam

ebben a helyzetben!)

Ne stresszelj, Neki jó, ha közösségbe mehet, amit

meg vele tölthetsz az még nagyobb örömöt ad!

Fel a fejjel, rendben lesz minden!!

Most kezdtük az ovit 2,5 évesen.

De engem ez nagyon megvisel.Úgy érzem,h mostmár kevesebbet fogok belőle tapasztalni,látni kapni stb.

Ő eddig jól tűri az új helyzetet.Előtte természetesen nem sírok emiatt és csakis pozitívan beszélek a dologról.De most h szembesültem vele,h ez igy lesz mostmár mindig,h reggel megy és csak délután látom,az egész napját szinte nélkülem tölti.....kiborit.Utána jön a suli stb. elmennek majd az évek h alig látom felnőni.

Sajnos volt a múltunkban egy tragédia,ezt nem szeretném részletezni,de lehet ebből többeteknek világossá válik,ha a férjem szavait idézem : "-örüljünk,h egyáltalán eljutottunk a óvodáig"

Ő igy fogja fel és nem is lelkizik emiatt.Bár ő mivel egész nap dolgozik igy is ritkán látja.Én ugye éjjel nappal vele vagyok.Sosem volt még nélkülem,mindig mindent együtt csinálunk.