Tökéletes

Nem létezik.

Tökéletes nincs.

Még majdnem tökéletes sincs.

Főleg emberből nem. Ha létezne, biztos vagyok benne, hogy én az lennék.

Ennyire biztos valaminek a nem létezésében még nem voltam. Mégis keresem. Magamban és másokban is.

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen. Egész életünkben hajszoljuk a tökéletes homokvárat, tökéletes barátot, bankett helyszínt, egyetemet, munkát, férjet, feleséget, lakást, kertet, utazást, gyereket, orvost, kórházat, temetőt.

Fogszabályzót is azért kapunk, hogy fogsorunk igazodjon a tökéletesnek vélthez. Az előbb felsoroltak közül talán a tökéletes fogsor az egyetlen, amit a leginkább meg tudunk közelíteni. A többivel nem ilyen egyszerű a helyzet.

Érdekes, hogy miközben tudom (mert én már tudom, vagyis inkább érzem), hogy szélmalomharc ez a keresés, mégis a megtalálás lebeg a szemem előtt. Sajnos sokszor. Világos pillanataimban tudom, hogy nem keresni kell, hanem megélni. Nem a tökéletes pillanatokat, csak az életet magát. Nem kicsit jobban, szebben, kevésbé bonyolultan. Úgy, ahogy van. Előítélet, vélemény, kritika nélkül. Mert a tökéletes bármi keresése közben a kritika maxima igen jól, mondhatni tökélyre fejlődött. Persze ismerek pár embert, akik az elfogadás mesterei, de ha jól belegondolok, a végén csak egy maradhat, szóval csak egy ilyen embert ismerek. (Nagyon halkan jegyzem meg, hogy egy Férfiről van szó.)

Magunk tökéletesítése közben, miután rájöttünk, hogy tökéletesen lehetetlen küldetésről van szó, elkezdtük tökéletesíteni a többieket. Hát ez a még nagyobb marhaság, és még kevésbé lehetséges, mint ha magunkkal tesszük. Kritizáljuk, véleményezzük az egész világot. Változtatni akarunk, jobb lakást, jobb munkát, jobb szeretőt, jobb barátokat akarunk, miközben magunk nagyon nehezen változunk. Én úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Majdnem tökéletes? Ugyan már. A sok pofon, pofára esés megtanított, hogy talán a világ legtökéletlenebbje én magam vagyok. Azt is csak pár éve tudom, hogy változni jó dolog. Néha fáj, veszettül, majd belehalok, de jó. És persze szükséges is. Hisz ki máshoz mérném magam ma, mint a tegnapi énhez. Máshoz képest változni, jobbnak (vagy tán rosszabbnak) lenni nem nagy kunszt. A tükröt lehet, hogy nem én tartom - de eljön az idő, amikor képesek vagyunk egyszerre tartani és nézni is bele, - de belenézni, meglátni azt is, amit fáj nézni, ami éget, azt csak én magam tudom. Ha nem így van, cseszhetem. Magammal tolok ki, úgy istenigazából rendesen. Ki más mondaná meg a tutit nekem, ha nem én magam, aki a legjobban ismer, aki akkor is lát, ha én nem akarom, hogy lássanak. Aki észreveszi azt is, amit más, még a jó barátok sem. Tapintatból, szeretetből vagy bármi másból. Amikor magamat vizsgálom, nem lehetek tapintatos. Amikor beteg vagyok, és az orvos köntörfalaz, azt sem szeretem. Egy út van, nálam egy jön be, az igaz. Ha fáj, fejlődöm, akkor már úton vagyok. Sokszor vagyok bántóan őszinte. Másokkal néha hiszti van ebből, néha magammal...nos hát néha magammal is. Én sem mindig veszem jól ezt az akadályt. Néha benézem a mércét, és visszapattanok magamról. De meg próbálni újra. A legjobb barátomat nem kukázhatom ki egy kis őszinteség miatt.

És a legjobb barátom én magam vagyok. Nem írom azt, hogy egyszer mindenki rájön majd erre, hogy én okosabb vagyok, mint egy ötödikes. Én így gondolom. Nálam ez a rendszer működőképes. Az is, hogy az egyedüllét nem magány, és anélkül, hogy bolondnak tartanám magam, igen jól el tudok beszélgetni magammal. Ahhoz, hogy rend legyen, a magammal való beszélgetés, az "először üljünk le" kell. Nyitott és egyre több mindent befogadó lényem nem tud rend nélkül élni. Zseni nem vagyok, de átlátom a káoszt, csak nem szeretem. És ha van rá alkalom, mód, lehetőség változtatok rajta. Szisztematikusan haladok a rend felé. Van olyan barátom, aki ezt betegesnek tartja. Elfogadom. De magamat még inkább, szóval, a rend kell az élethez, "Ordnung muß sein!".

Mint ahogy alkotni, írni, tanulni, főzni sem tudok úgy, hogy körülöttem kupleráj legyen. És amikor azt érzem, hogy káosz van bennem, sőt magam körül is ezt látom, elkezdek szépen, módszeresen rendet rakni. És ahogy körülöttem tisztul a tér, egyszer csak azt veszem észre, hogy a gondolatok is tisztulnak, világosan látom, ami eddig katyvasz volt.

Időről időre szükséges a nagytakarítás. És ebben nem tud segíteni egy takarítónő.

Magunknak kell megtenni.

Egyedül.

Nem állítom, hogy ez a tökéletes módszer, csak azt, hogy nekem bevált.

Most. De ki tudja? Változunk, folyamatosan. Lehet, hogy két hónap vagy négy év múlva már nem ez lesz az utam, a módszerem, máshogy állok majd magammal.

Állok. Mert néha elfáradok. Kétségek jönnek-mennek, és van, hogy igen nehezen hallom meg azt a kis hangot, ami azt mondja, jó helyen vagyok, jó az irány.

Vagy nem.

Ez a nehezebb. Amikor a kétség álruhában van, azt hirdeti fanfárokkal, okés minden, majdnem tökéletes. Ilyenkor meghallani a valódit...Ember legyen a talpán, aki mindig képes ilyen jól hegyezni a fülét. De meg kell próbálni, az már fél siker. Lehet, hogy többször nekifutunk, mire egyszer sikerül, de úgy gondolom, nem nagyon van más választás.

Tökéletes nincs.

Törekedni lehet rá, de csak úgy, hogy útközben nem engedem el a magam kezét, és mindig van nálam valami, ami tisztán tartja a tükröm.