VadászNő

Nem értettem a régi filmekben, hogy miközben hímez, zongorázik, mereng, olvas, sétál, virágot rendezget, látszólag unatkozván, mindig a nő vár.

A férfi jön és megy, intézkedik, harcol, világot fedez fel, és vagy ment meg, csél és csap, eszméje van, küldetése, és azután érkezik. Egyszer csak. Heppiending.

Hagyományos szerepek.

Tényleg kimentek a divatból?

Állítólag a férfiak szeretik, ha a nők kezdeményeznek. Ezt megerősítené egy férfi is nekem? Férfi barátaim szemében a kettősséget látom, ha ez a kérdés felmerül. Ahogy én látom, ez nem feltétlenül állja meg a helyét. A férfiak szeretik érezni, hogy ők irányítanak. Mondjuk ki úgy, ahogy van, szeretik érezni, hogy ők a férfiak.

Ki fű alatt, ki nyíltan, de szerintem ez a helyzet.

A felgyorsult, felfordult világban valóban felcserélődtek a női és férfi szerepek?

Valóban jó emancipuncinak lenni? Szükség van a nemi harcokra? (Mintha enélkül nem tudnánk, ki minek született.) Tényleg jó felé visz, ha méltóság nélküli, boldogtalan férfiak maradnak otthon a kisbabákkal, és ideges, hisztérikus nők rohangálnak aktatáskájukkal az üzleti életben?

(Persze, ez nem igaz mindenkire, erős sarkítás van benne, de nem egy ilyennel találkoztam már én is, sajnos.)

Tényleg kiheréljük a férfiakat azért, hogy utána azon sírjunk, hogy milyenek lettek?!

Agyrém.

Sok mindent meg tudok oldani, elintézni, fel vagyok "egyenjogosulva". Nemrég az is kiderült, néha magamban látom a férfit. Csak azt nem tudom, jó-e ez nekem. Egyik kedves barátomnak hála, egy ideje magamat jobban ismerem, elfogadom, hogy érzek is, és figyelek.

Magamra.

Magamat.

Ki vagyok? Mi legyek?

Őszintén megmondom, nem könnyű nőnek lenni. Nekem nem. Óriási erő kell hozzá. A magam visszafogásához, ahhoz, hogy hagyjam, hogy a férfiak körülöttem férfiak lehessenek. Erő kell ahhoz is, hogy lelassuljak, hogy időt hagyjak, ne én legyek a gyorsabb, ne nyissam az ajtót, hogy a kinyújtott kézre támaszkodjam, és ne értetlenül nézzek felé. Erő kell hozzá, hogy ne akarjak állandóan, mindenben főnök lenni. Erő kell, hogy kimondjam, vadász vagyok, de lennék már más is. Mondtam már, hogy utálok várni? Mint nő.

És mint vadász? Ezt a kérdést most tettem fel először magamnak, és lesz vele munka...

A vadász felismerése önmagunkban nem olyan nehéz, mint felfogni, és valóban elfogadni azt. És hogy mit akar, mit keres a vadászNő? Tegnap este egy fénykép feltöltése közben döbbentem rá, hogy a vadászt. Olyat, aki kívül, belül férfi, aki türelmesen vár a vadra. Aki érkezik, egyszer csak, puskával, de nem lő agyon, csak szelídít. Aki mellett eszembe sem jut másnak lenni, eljátszani egy hozzám közeli vagy mégsem olyan közeli szerepet, a főnököt.

Aki esélyt sem ad arra, hogy valami más legyek, mint aminek eleve elrendeltettem.

Nő. Elfogadó, odaadó, megértő, egy igazi szelíd makrancos Kata.

El is mentem sétálni ma délelőtt, és most rendezgetem a virágokat...