Az a vékony vonal

Lenyugodva, félretéve a dolgokat, mondhatnám úgy is, hogy kicsit kívülről nézve (már ha ez egyáltalán lehetséges), nem másként látok, csak máshogy értékelek. Számomra őrületesen nehéz, hogy az egóm kikapcsoljam. Nem gondoltam volna, hogy valaha sikerül, de sosem késő tanulni. Megyeget, nem könnyen. Sőt! Az első percben, mikor elönti a ... az agyam, ordítani tudnék, törni-zúzni, az önérzetem vagy 150 fokon fortyog, és sosem múló örök sebeket tudnék ejteni szavakkal. Nem mondom, hogy ezt mostanában nem érzem, hazudnék, de pár perc után a higgadt énem, a belső szívem, az okos én (majd mindegy hogy hívjuk) előjön, és átveszi az irányítást.

Nem lehet megváltoztatni senkit. Csúfos kudarc lesz, ha mégis belevágunk, mert semmi sem riasztóbb, mint egy beteljesült álom. Lehet, hogy ez túl sok, nem való ilyet mondani, de ha vesszük a fáradtságot, és isten igazából belegondolunk, rájövünk, hogy igaz. Sajnos. De ez van.

Egy kapcsolat engem (is) minősít. Ha nem tudok valamit elfogadni, ha nem tudok valamin túllépni, akkor lépni kell belőle. Kifelé. Mostanában azt is mérlegelem - miután Müller Péter írását elolvastam -, hogy miért akarom, hogy ebben, vagy abban megváltozzon az illető. Engem sért, engem bánt?

Vagy ő lesz jobb ember, ha változik. És ez nehéz döntés. Hol végződik az én egóm, és hol kezdődik az ő jobbá válása? "The thin line..." Hogyan lehet ebben objektív az ember? És vajon tényleg jobb ember lesz attól, ha szólok neki? Tételezzük fel, hogy 100%-ig, vegytisztán az ő jobbá válása az ok, a cél.

Mi garantálja, hogy ő is úgy gondolja, változni kell az adott dologban. Tényleg nem jó, úgy ahogy van.

Ő is mérlegel? Saját maga miatt változik, hogy jobb legyen? Vagy csak az én két szép szememért érdemes? És neki ugyanazt jelenti a jobbá válás, mint nekem? Lehet, hogy az ő értékrendjében, ez a tulajdonság nem is szorul javításra, változásra. Hogyan hidaljunk át értékrendbeli különbségeket? Vagy felesleges ezzel foglalkozni? Ezért vannak a kompromisszumok. Hogy választunk párt?

"Kaszton belül" érdemes körülnézni, vagy ha mégsem így teszünk, számolni kell az eltérésekkel.

Mi a megoldás? Az összecsiszolódás? Nekem ez annyit takar, hogy mindenki nagyon sok kompromisszumot köt, és az idő múlásával, a megszokottsággal, az unalommal már nem szól, nem idegesíti magát. Azt bizton tudom, hogy az ember képes változni. Nem csak a tormát szeretem újabban, mélyebb, komolyabb dolgokban is képes vagyok át-, másképp, bele-, végig gondolni.

De az egó nem alszik. Klasszikus hasonlattal élve, ott ül a bal vállamon, és osztja az észt. És néha úgy érzem, igaza van. És azt például ki mondja meg, hogy meddig vagyok okosan gondolkodó, érett személyiség, és hol kezdődik a belemagyarázás? És tényleg elfogadónak kell lenni? Biztos, hogy az egóm csak ellenem dolgozik? Azzal, hogy nem hallgatok rá, biztos, hogy jót teszek? Önérzet, méltóság, egó. Hol a vonal?

"The thin line..."