Táltosasszony (Kincső története)

- Gyere, Zsejke! Rólad elfeledkeztek? – Reszkető kézzel állította talpra, s mikor a kislány durcásan elfordult, maga felé penderítette. - Rám nézz, te parány! Sírhatsz, de nem érdemes… Nézz csak rám… na, így már jó…

Ahogy a hatalmas, zöld szempár nedvesen rácsillant, elöntötte az emlékezés folyama.

- Mintha ma lett volna… - suttogta. - Félelmetes…

A táltos bevégezte munkáját, sátrába vonult, fáradtan dőlt el a birkabőrökön, amikor félrecsapódott a bőrfüggő, és szélvészként rontott be sírva Kincső. Derékig érő hajfonatából szálak meredeztek, fél kiscsizmája hiányzott, megállt Karsaly előtt, s nagyot dobbantott piciny lábával.

- Már megint mit műveltél, te pusztaátka?

- Megvert apám -, nézett dacosan a táltosra. Zöld szemei villámokat szórtak, miközben elkente arcán a könnyeket. – Pedig én csak ki akartam próbálni… nem is próbálni… csak közelebbről megnézni, tudod, olyan nagyon közelről… ennyire közelről –, s odadugta centikre pisze orrát a táltos arcához.

- Mit akartál megnézni, olyan nagyon közelről? – mosolyodott el Karsaly.

- Hát anyám kardját, s íját… aztán gondoltam, kipróbálom, hogy meg tudom-e tartani, ki tudom-e feszíteni… de apám észrevette… és azt kiabálta, hogy ezt ki kell érdemelnem… és…

- És kiporolta a fenekedet…

- Ki! De én ezt nem értem Karsaly, nekem senki nem mond el semmit, pedig hányszor kérdeztem, ki is volt az anyám, hogy mesélje el nekem, de ilyenkor csak ül, néz maga elé, és csak annyit mond: - Majd máskor…

Karsaly odahúzta magához, leültette maga mellé.

- Miért akarsz tudni róla?

- Tudod, ha nekem is lesz lányom, el tudjam neki mesélni ki is volt ő… Rossz volt? Azért nem mondják el?

- Nem Kincső, nem volt rossz… Tuga nagy harcos volt, s apád téged is annak nevel… de még nem tud róla beszélni, érted? Eljön majd az idő, amikor kiáradnak belőle a szavak, csak légy türelmes.

- De én nem akarok türelmes lenni! Nem akarok harcos lenni! Én táltos akarok lenni, olyan, mint te! Semmi más!

- A táltosok is harcolnak Kincső, néha a szellemekkel, néha saját magukkal, de van, amikor a többiekkel a csata sűrűjében kaszabolnak. Ahhoz, hogy táltos légy, sokat kell tanulnod. Vagy úgy gondolod, hogy a táltosságot csak úgy, ajándékba adják?

- Én már tudok írni! – húzta ki magát a kislány. – Néztem, ahogy Csoltó a betűket véste, és csak úgy belém ragadt… és tudod Karsaly, én álmodom is ám! Furcsák az álmaim, nem értem őket, de álmodom… biztos, hogy ez elég a táltossághoz.

- Mit álmodsz, kicsi?

- De nem nevetsz ki, ha elmesélem őket? – csillant meg a zöld szempár kérdőn, majd amikor látta Karsaly komoly arcát, belekezdett. – Néha azt álmodom, hogy sötét iszapban gázolok, a hajam teleragad sárral, s csak tépkedem, húzom… közben mennék, de nem mozdul a lábam… és Karsaly, másnapra valaki megbetegszik a táborban. Van, amikor a fogaim szedem, véres ujjaimmal kotrok a számban, minél többet húzok ki, másnap annál kevesebben térnek haza a harcból. Most miért nézel rám ilyen furcsán? – döngött kis ökle a táltos mellkasán.

Karsaly tényleg megdöbbent. Nézte a maszatos kis figurát, s gondolatai villámsebesen cikáztak elméjében. Egyre mélyebb lett a csend, Kincső összegömbölyödött, lábait felhúzta, térdeit védőn átkarolta, úgy hintázott a sarkán.

- Várj meg itt -, szólt oda Karsaly, és már ki is lépett a sátorból, otthagyva a dühös parányt.

Attól a naptól kezdve Kincső Karsaly oltalma alá került. A táltos soha nem mesélte el, mit, s hogyan vitázott Kevével fertályórán át, hogy lányát elengedje. Múlt az idő, s Kincső gyönyörű lánnyá serdült. A tábor férfinépe rajtafelejtette szemét, amikor az áldozásnál segített, kedvtelve nézegették ringó csípejét, de Kincsőt nem érdekelték a legelésző férfiszemek. Csak tanulni akart. Mesterien forgatta a kardot, szúrt pontossággal találta el a céltábla közepét a nyílvesszővel, félelem nélkül, karját széttárva vágtatott a széllel hóka lován, Sebesen, s reggelente elmesélte álmait, mik rendre beteljesedtek. Karsaly pedig egyre jobban tisztelte őt, de nagyon vigyázott, nehogy beképzeltté, s fellengzőssé váljon.

- A legnagyobb tudás…

- Túúúúúúúdoooooom - nevetett rá ilyenkor Kincső -, a legnagyobb a tisztelet, s alázat mások iránt, no és persze a szerénység - fejezte be egy kacsintással.

Egyik reggel a mindig pörgő-forgó szélvész csendesen, elgondolkodva suttogta oda neki:

- Karsaly, megálmodtam a halálom… Hatalmas hegycsúcson álltam, szél tépett, vihar zúgott, erős lökést éreztem, és lezuhantam… zuhantam egyre lejjebb, és lejjebb, majd minden sötét lett… s egyszer csak hallottam a rögök koppanását magam felett… iszonyú hang volt… engem temettek… számat teletömte a föld, moccanni sem tudtam… és fáztam, nagyon fáztam… - sírta el magát. – Nem akarom! Én ezt nem akarom! Ígérd meg, Karsaly, ígérd meg, hogy nem engedsz eltemetni! S ne áldozzátok fel Sebest! Ezt akarom! Ígérd meg!!! – A választ már meg sem várta, úgy rohant ki a sátorból.

Az idő pedig szállt sebesen, vándoroltak tovább a pusztán, néha megálltak, tábort vertek, ha kellett harcoltak, s napról napra kevesebben lettek. Maroknyivá zsugorodott a csapat, pedig mily sokan voltak, kik elindultak. Élelem szinte alig volt már, a vadászok néha üres kézzel tértek vissza, hisz a vad is megfogyatkozott, egyre kopárabb, s szomorúbb lett minden. Az arcokról eltűnt a mosoly, a sovány, alig lézengő emberek éhes szemekkel meredtek egymásra. Csak a harc maradt a túlélésért, a vér, a búcsúzás, a gyász... Kincső egyre többször kóborolt el, messzebbre, és messzebbre, szakadékok szélén ingadozott, majd legyintett egy nagyot. Nem, még nem jött el az idő… az az idő… aztán visszalovagolt a táborba, tette a dolgát, hisz Karsaly egyre vénebb lett, apránként mindent átengedett neki… s ő odaadóan ápolta, áldozott, énekelt az ősök nyelvén, táncolt a sámándobok ütemére, jósolt, harcolt, sebeket kötözött, s álmodott… Mindig beteljesülő álmokat. Álmodott halálról, boldogságról, egyszer összeérő folyókról, de győzelemről soha. Elérte a szerelem is, az ellen nem harcolt, Karsaly pedig rábólintott választottjára. Domán szép szál legény volt, kitűnő harcos. Az évek során Keve is megbékélt már furcsa lányán, s büszkén adta áldását rájuk.

Futottak a napok, rohantak a hónapok, s Kincső boldog volt. Az lett, amit gyermekkorában kigondolt – táltos, s nemsokára anya… de hiába nehezült el teste, ugyanolyan „pusztaátka” maradt, mint régen. Zsejke születése új életet hozott… s ahogy cseperedett a gyermek, mintha tükörbe nézett volna, amikor rápillantott. Egyik délután elszenderedett, majd saját kiáltására ébredt. Két tenyerét mellkasára szorította, sebesen dübögő szívére, zokogott, majd felugrott, körberohanta a sátrat, férjét keresve. Felkapta Zsejkét, és átszaladt apjához.

- Itt hagyom, vigyázz rá! - fektette le a bőrökre a kislányt. - Valami szörnyű történik! Valami borzalmas! - kiabálta. - Dománt nem láttad?

- Vadászni ment a többiekkel.

Kincső szeme tágra nyílt, s szó nélkül hagyta ott Kevét. Berontott sátrukba, oldalára rántotta kardját, vállára dobta íját, a tegezt kezében fogva ugrott fel Sebesre, és őrült vágtában indult neki. Csak az ösztönei hajtották a hegyre, fel, egyre feljebb, nógatta lovát… Kiabálást hallott, fegyverek csengését, jajszót, s a szikla fokán berontott a harc sűrűjébe. Dománt kereste, s meglátta, ahogy ott állt a szirt tetején, sebesült karral, kardjával védekezve… Mellette társai hevertek, őt pedig szorították egyre hátrább, és hátrább. Kincső pörgette kardját, utat vágott lovával, nem érdekelte hány testen gázolt át, majd leugrott, s gyalogosan tört szerelme felé… és akkor hirtelen felsikított a szél, odataszította Dománhoz, majd együtt zuhantak le a szakadékba.

Apja sátrában tért eszméletre. Domán ott feküdt mellette, sebei bekötözve. Karsaly csak ült, keresztbe vetett lábbal, verte a dobot, s kántált. Füst szállt felfelé… Kincső csíkokban látta Keve arcát… majd felnézett…

- Apám, most már kiérdemeltem? - Keve csak bólintani tudott, majd leakasztotta Tuga fegyvereit, s mellétette.

- Látod, Karsaly, nekem minden álmom igaz volt… - mosolyodott el Kincső - Mondtam, hogy táltos leszek… ugye megmondtam?

… s most rakják a máglyát… Teste ott fog elégni, földbe nem teszem, megígértem… s nem áldozok… most nem… hamvait pedig este összegyűjtöm, s szétszórom a szirt fokán, szálljon teremtő ereje földünkre…

Kézen fogta Zsejkét, kivezette a farakáshoz, melynek tetején Kincső feküdt, egyszerű ruhában… körötte szerettei álltak… Domán erős kézzel tartotta az ágaskodó Sebest, Keve, s a megmaradtak, merev arccal néztek maguk elé… Karsaly fáklyát vett kezébe, s halkan, dúdolva-kántálva meggyújtotta a máglyát…

Ó, Édes Nap Anya, sugaraiddal adj mennyet és fényt,

Ó, Édes Nap Anya, Népemnek adj minden napra új reményt.

Ó, Édes Víz Anya, fogadd be testem, és adj megtisztulást,

Ó, Édes Víz Anya, Népünket ne gyötörje soha szomjúság.

Ó, Édes Föld Anya, ha itt az idő, fogadd be halott testemet,

Ó, Édes Föld Anya, terméseddel mindig tápláld Népemet.

Magyarok Istene, kísérj utamon, adj erőt a harcban, vértezd fel karom,

Mások Istene, Nekem nem sok jót adott, Istentelennek hívnak, mert Pogány vagyok…

Szemét elvakította a füst, erősen szorította a kislány kezét…

- Karsaly, én ezt megálmodtam… - hallotta Zsejke hangját…

Kolcsa, ott fent, a Világ Peremén, nagyot sóhajtott, felállt a forrás mellől, lesimította fekete ruháját, majd lassan elindult a barlang felé…

- Eggyel többen leszünk, s nekem várni kell rá…

Széljegyzet:

Jó magyari anyák, meséljetek gyermekeiteknek a régi időkről... őseinkről...

A "Villámlott..." című írásom folytatása. A kettő szorosan összekapcsolódik.

Lyrian ©

2009. január 27.