Egy anya születik

Mindenki nagyon boldog volt. Úgy ahogy kell, kettő helyet ettem és ez hozta magával a kockázatokat (nagy súlynövekedés, vizesedés, terhességi cukorbetegség és toxémia), ami miatt a szülést ugyan indították, de a sok kockázat miatt inkább császár lett belőle. Amikor megszületett és az arcomhoz tették, hogy megcsodáljam, ő volt a számomra legszebb baba a világon. Nem láttam rajta semmi hibát, viszont láttam benne apukája vonásait.

A szoptatás nehezen ment és bizonytalan voltam mindenben. Amit olvastam, és amit tanácsoltak a szakemberek és a kevésbé szakemberek egyáltalán nem volt összhangban. Görcsösen akartam mindent. Elterveztem a napom és a baba napját, ha valami nem úgy sikerült kétségbe estem, akkor most mi lesz? Miért sír a baba? Miért nem alszik? Miért? Miért?

Legelőször 8-9 hónapos volt a lánykám és akkor álltam a sarkamra és tudtam, hogy minden rendben lesz, csak hallgatni kell a megérzésemre és az addig kialakult tapasztalatomra.

Nem akart elaludni! Ha felvettem minden rendben volt, ha letettem üvöltött, pedig nagyon álmos volt, én pedig fáradt. Elhatároztam, hogy ha sírni hagyom, akkor nem történik vele semmi gond, hiszen itt vagyok a másik szobában. Határidőt szabtam magunknak. 10 perc. Ha addig nem változik semmi, bemegyek hozzá. Győztem, én és a megérzésem! 5 perc után csökkent a sírás 7. percben csak fel-fel tört és 8. percben elaludt. Ez után már könnyebb volt minden, de még akadtak megoldatlan feladatok.

Második babát is tudatosan terveztük. Két nap késés után én tudtam, de a teszt nem mutatta ki csak a laborvizsgálat. A két baba közötti kicsi korkülönbség miatt a második szülés is császár lett. Az Ő megszületésével már határozott elképzeléseim voltak a babaneveléssel kapcsolatosan. Kikövetkeztettem, hogy mikor éhes és mit szeretne. Meg tudtuk beszélni mi a jó nekünk és a szoptatás is jóval tovább ment. Büszke voltam magamra, mert sikerült a megérzéseimre hallgatni és ki tudtam szűrni a baba jelzéseiből, hogy Ő mit akar.

A harmadik kicsi lánykám váratlanul érkezett, de annál nagyobb szeretetben. Mondanom sem kell, hogy ez a szülés is császárral végződött. Kicsit bántam, kicsit sajnáltam, de lehetett volna rosszabb is.

A műtét után a megfigyelőben lábra állítottak és az első utam a babócámhoz vezetett. Látni nem láttam, de hallottam, hogy sír. Tudtam, hogy Ő hangját hallom. Mivel lassan szinte tipegve tudtam csak a friss sebeimmel menni, így megszólítottam. Abbahagyta a sírást. Megváltozott valami, de a többi lányommal való kapcsolatom is. Eddig is anyának éreztem magam, de úgy gondoltam most már azzá is értem.

A belsőm súgta, mit éreznek, mit kell tennem, nem a tapasztalatom.

Boldog vagyok, hogy három gyönyörű lányom odaadó anyukája lehetek.