Csak egy tánc...

Zsemlevadászatra indultam, utána Manóért. Már az átjáróban hallottam a zenét. A sétálóutcán mindig, ugyanott állnak meg, és én is mindig megállok. Nagyfőnököt évek óta ismerem ismeretlenül. Előbb csak a zenéjét szerettem meg, aztán őt magát is, saját kézzel varrt ruhájában, fejdíszével. Nem, nem a mozik indián főnökeire emlékeztet, hanem az Igaziakra, akiket barnára fakult könyvlapok fényképein láttam. Arcvonásai mélyen barázdáltak, s oly büszkén áll ott mindig, s énekel, játszik Északot és Délt, telet és őszt… Nemrég, a pálinka-fesztivál kirakodóvásárán sátrat állított, ott ült, fűzte össze az álomcsapda szövedékét, míg új élettől gömbölyödő felesége igazgatta a karkötőket, amuletteket, faragott kis állatokat. Őrzi a hagyományt, továbbadja a tudását, s ilyenkor úgy tudom csodálni. Mint most is, a szakadó esőben, és énekelt…

Már akkor bizsergetett a dallam, amikor a sorba beálltam, majd kezemben a zsemlés szatyorkával lecövekeltem előttük. Villant a szeme, megismert ő is, és hirtelen átváltott a kedvencemre a dalban. Lassan kezdte, dobok, sípok… a hangok összefolytak az esőcseppekkel…

... hoáááhééééjáá... omáhéééjjjáááhééé… hojjjáááhéééé…héjjjááááhéééjéé…

Először talpam indult el, pöccentette a taktust, éreztem, ahogy felkúszott a derekamhoz, szétáradt a mellkasomban, ringatózni kezdett a vállam… és dúdolni kezdtem én is… majd egyre gyorsabb és gyorsabb lett minden… Már nem tudom, mikor kezdődött, mikor tettem le a szatyrom, a táskám, csosszant a lábam, indult a tánc. Nem érdekelt, ki néz, s ki lát… lüktettem… minden mozdulatnál egyre könnyebb és könnyebb lettem… legurultak a sziklák, kavicsokká, majd homokszemekké váltak, pörögtem, forogtam, és énekeltem, egyre hangosabban… Nem tudom, mikor csatlakozott hozzám, de ott járta velem ő is… Furcsa pár lehettünk, mi, ott, ketten… a Nagyfőnök, és én… egy indián, és egy rocker... a sétálóutca elején… a macskaköveken… a saját világunkban, amiből kirekesztettünk mindent és mindenkit. Mintha szárnyaim nőttek volna… kiszakadtam a percből, minden porcikám megtelt azzal a furcsa lüktetéssel…kitágult a tér… és sírtam… sírtam, ahogy már régen kellett volna, azzal a megkönnyebbült zokogással, ami eddig nem akart felszakadni, csak nyomott, tépett, kínzott… A dúdolásból sírásba hajló ének lett, majd jajkiáltás, fel az égbe… hajamból kiestek a csatok, ázottan tapadt arcomra, nyakamba befolyt az eső, lecsurgott mellem közé, de mi csak táncoltunk magunkért, másokért, mindenkiért…

Talán tíz perc lehetett, időérzékem elvesztettem, s nem is érdekelt, mennyi idő alatt raktam le a terheket, tisztultam meg őrült táncunk alatt, az extázis mély forgatagában… de könnyebb lettem… majd hirtelen csend lett… a lendület még vitt tovább, majd hirtelen megálltam… Nagyfőnök rám kacsintott…

Amíg papírzsebkendőt kerestem, hogy letöröljem arcom, valaki megbökte a vállam… Ő volt, csodálkozó, hatalmasra kerekedett szemmel, és felmutatott… az eső ugyanúgy esett, de kisütött a nap, szétárasztva mindenhová sugarát… rám, rá, mindenkire…

… soha nem tudom meg, miként történt… mikor teremtettem meg a csodát… ott, míg táncoltam a pocsolyákba csapva lábammal, megszállottan keringve, zokogva… de a körülöttünk állók mind engem néztek… engem, aki feltáncolta a szivárványt az égre…

Lyrian ©

http://www.youtube.com/watch?v=Une_itj_jns