Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány ...dik a lány ...dik a lány...

Az én esküvőm mindenféle rendezvényes felvonulás nélkül sem volt piskóta!

Már az időpont sem. I.e. nagyon régen, május 02. prrrééntek! Hogy miért péntek? Mert szombat munkanap volt. Az Elseje miatt! Ezt úgy elképzeltétek? A zenével is gondok voltak, mert amit én szerettem volna, az seholse volt fellelhető. Hetekig ültem a Filmintézet hatalmas vetítőjében, és néztem egymás után a sok-sok Rómeó és Júliát, mert nekem akkor is, csakis, kizárólag is Az A Zene kellett…

A ruhaválasztás ment a legkönnyebben. Ne legyen bidres-bodros tüllcsoda, csak egy egyszerű valami. Fátyol neeeem, neeeem, ééés neeeem! (Végül lett! Anyósi nyomásra! - "Hogy néz ki egy menyasszony fátyol nélkül???" Szerintem marha jól. Én csak valami kis virágot szerettem volna beletűzni a hajamba, semmi szemfedelet magamra aggatni...)

A kajálásos-ivászatos balhét apámra bíztam. Nem is tudtam volna másra, mert biztos szétsértődte volna magát, hogy kedvenc lánya esküvőjét nem ő szervezheti. Bármelyik profi esküvőrendező megirigyelhette volna a módszerét. Igaz, hogy néha kicsit drasztikus volt, de még azt is elintézte, hogy a Feneketlen-tó szökőkutasszórós-víznyalábjai pontosan azon a napon beinduljanak. Egyébként még egy jó hónapot kellett volna rá várni. Ő még erre is gondolt, hogy feldobja vele a „Nagy Napot”.

...és elérkezett. Igaz, előző nap hatalmas balhé volt, mert lány-, és legénybúcsú helyett a Majálison kóricáltunk a haverokkal, jól besöröztünk, és amikor hazaértünk, kaptuk a nagy fejmosást, hogy nekünk otthon kellett volna ücsörögnünk és fogadnunk a szállingózó rokonságot. Majd leendő férj otthonába távozott, enyhén spiccesen, az ugyancsak becsiccsentett jövendő nej pedig álomra hajtotta buksiját.

Hajnalban kivertek az ágyból... és elkezdődött az őrület, a borzalom, a „jujjjjdeeeeéneeztneeeemakaroooom”!!! Pedig hogy is van ez a filmekben? Őszibarack-orcájú menyasszony kinyitja szemét, csodálkozva körbenéz, édesanyja megsimogatja az arcát, nyugtatja, hogy nem lesz semmi baj, minden simán fog lezajlani, majd felvilágosítja az előtte álló nászéjről (ha kell, ha nem – általában teljesen feleslegesen), lányka visszahanyatlik párnájára, anya ki, leendő férj ablakon be, „jajjjjnemszabadengemlátniesküvőelőtt”, „deigenis”, csókcsattogás, kimászás, lezakózás a kertbe, sántítás eltitkolása kínos vigyorral, jányka pedig a tükörben nézegeti ábrándozva az arcát… csapó! - Hááááát, ez nálam csak odáig stimmelt, hogy az „őszibarack-orcájú menyasszony kinyitja szemét, csodálkozva körbenéz…”, majd fejét két kezébe fogja, és megpróbálja elhallgattatni a többezer manót, aki éppen benne kalapál… és akkor megcsörrent az az átok…

Virágcsokrom összeállítója (kolléga) telefonált, hogy még mindig nem nyíltak az orchideák (már napokkal előtte fogadásokat kötöttünk, hogy fehér, vagy halvány rózsaszín virágokból lesz-e a csokrom, ugyanis a kertészsrác elfelejtette felcímkézni a bokrokat, meg amúgy sem tudtuk, melyik színű fogja először nyílásra adni a fejét)… és itt nemcsak a csokorról, hanem az összes pasi gomblyukas-virágáról, az autódíszről, meg az asztali gazokról is lemondhattam, ha neeem nyííílnaaak… Két tanti azonnal, önként, és villámsebesen elrohant a közeli templomba, és megígérték, addig pergetik a rózsafüzért, amíg nem lesz nyílogatás (csak ne felejtsek el értük meneszteni valakit, mert a szertartásról semmiféleképpen nem óhajtanak lemaradozni). Én közben fennhangon szavaltam folyamatosan: „ Még nyílnak a völgyben az orchideavirágooook…”

Fényképészem (kolléga) virágos után pár percre jelentkezett, hogy szaporamenése van, ha ő nem, majd más, de még nem tudja ki, majd szól… Közben rohanás a fodrászhoz. Bejelentésre. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem megyek mesterfodrászhoz. Rövid, szőke hajamat összebongyorkázta, besütögette, csigabigázta, és büszkén nézte a végén művét. A tükörből egy lófejű iszonyborzadály nézett velem farkasszemet. Nagyon „megriantam” magamtól. Főleg akkor, amikor a végösszeget is hozzátette, meg az aggodályos szövegét is, hogy mit ne csináljak, merre ne forduljak, hogyan ne tegyem fel (mármint az arai szemfedőt).

Mire hazaértem, már ott sertepertélt leendőm, no, nem azért, hogy engem lásson még utolsó lánykori perceimben, hanem azért, mert a közben a vendéglőhöz érkező italt kellett lepakolászkázni. Nem volt csókcsattogás, meg semmiféle romantikus izébizé, de volt nála is törpikekopácsolás, anyázás, sörösrekesz nagylábujjra ejtése (itt a sántítás azért stimmelt), aztán irány haza átöltözni.

Én a szomszédban készülődtem. A hajammal semmit nem tudtunk kezdeni, hajmosásra, és újracsinálásra nem volt idő, a virág még mindig kétséges volt, többen felajánlották, hogy elmennek lopni kertekbe, aztán majd összepakolásszuk, rádobáljuk kocsira, rászórjuk asztalokra… fényképész viszont reményteli hangon szólt oda, hogy már enyhülnek a tünetek, meg amúgy sem talált mást maga helyett… majd két csattogtatás között elrohangál a mellékbe…

Sminkes kolléganő távollétével tüntetett, elérni lehetetlenség volt (később kiderült, hogy egy előző napi bulit próbált kiheverni valahol, valakivel). Nosza, elő az összes kenceficét, ami csak a táskákban, és nekem volt. Szépen felvakolták a képemre az alapozót, rámborították a sminkesasztalt, meg a piperetáskákat, aztán fel a ruhát. Odavonszoltak a tükörhöz, ahol halálsikolyt hallattam. No, nem a ruhától! Az arcomon csodálatos, vörös foltok ütköztek kifelé, lettek egyre, és egyre nagyobbak, majd összefolytak… egymással és a csurgó könnyeimmel… Levakarás... pirosító sem kellett már. A szemem alatt könnytáskák, a fejem ló, rajta a borzadályos koszorú a szemfedéllel. Majd kiűzettettem a folyosóra, mert máshol nem fértem el a nagy abroncsommal. Onnantól odahordták a piát, a cigit, és mikor kibicsaklott a bokám, a fáslit is. Sántikálva hol sírtam, hol röhögtem, és csak szaladt az idő, és egyszer csak megjelent a virágos kolléga a csokorral (fehér nyílogatott végül), szétosztogatta a kisvirágokat, páran lerohantak a kocsit felbokrétázni, többen az étterembe szétszórni, de majdnem elfeledkeztünk a tantikról, utolsó pillanatban szaladt értük el két gyerek. Már bütykösre térgyepelték magukat a rózsafűzérkoptatásban.

16 órakor kezdődött az esküvőm. A polgári. Másmilyen nem is volt. 15.30-kor még leendőm sehol. Rohangáltam a folyosón, virágcsokrom szétverését a fején emlegettem nagy bőszen, aztán belihegett, lelihegtünk, kocsiba be, az abroncsom ráborult a fejére, igazgatni nem volt idő, tehát ő teljes takarásban, és fulladozásban dünnyögött kifelé alóla. Majd autóból ki, és 10 perc késéssel, elfelejtett fásli futásközben letekerésével, „ittenvagyunk” üvöltéssel odavágtattunk a bevonulósajtóhoz. Sípoló lihegésünket (éljen Dárk Vödör!!!) elnyomta a csodálatos zene míg vonuldoztunk, násznép ájuldozott, és szipákolt... én is, mert nagyon kellett volna egy oxigén-sátor, bár egy oxigén-palackkal is beértem volna hirtelen… és a közel két hónapos előkészületes "igen"-kimondásig az én időszámításom szerint kb. 2 perc telt el. Haverok utána megesküdtek, hogy teljes fél órán át tartott. Pontosan! Utána egy óra hosszat csókdostuk a násznépet, ha felnéztem két csattanás között, még mindig ugyanakkora sor kígyózott előttem… szerintem többen újra sorba álltak. Fényképész kattogtatott… aztán ki az utcára, ahol megdobáltak gyorsrizzsel, ami szépen belehullott a ruhám nyakánál, megállt a derekamnál, és egész este kígyózó mozdulatokkal vakargattam magam tőle. Haver kezében üvöltött a magnóból, hogyaszondja: „…a férjek egyenjogúságááát, követelveee követeleeem ééééén… (apám majdnem leütötte), aztán be autóba, irány vendéglő. Kint még pár óra fényképezgetés mindenkivel, kettesben, többesben, aztán vendégsereg be-, mi meg a tóhoz vonultunk, újabb képek készítése végett. Javában keresgéltük a szépbeállításos helyeket, amikor bősz arccal megjelent apám, és szétüvöltötte a fejünket, hogy miért nem megyünk be, ugyanis amíg mi nem foglalunk helyet, a vendégek nem kezdhetnek se inni, se enni.

Innentől megpróbálom tőmondatokban összefoglalni az eseményeket. Násznép szétdobódott, balra a vőlegény, jobbra a menyasszony rokonságára, középen a haverok. Ők voltak a „választóvíz”. Szegénykék szétperzselődtek a két rokoninép megvető pillantásának kereszttüzében... hogy miért gyűlölték egymást annyira, ma sem tudom. Pisilni nem mehettem egyedül, hátha elrabolnak (ezt nekem senki nem mondta – különben is kiderült, hogy mennyi hülye szabály van egy ilyen „lakomalmon” -, furcsállottam is nagyon, minek kísérgetett engem annyi ember, ha pipikélni indultam), abroncsban egy őrület volt kisdolgozni, az asztal alatt ellopták a cipőimet (közben suttogás lentről: „nehogy megijedj, és pofánrúúúgj!!! csak én vagyok!!!), később unokaöcsém 47-es gálacipőjében keringőztem, nagyon sikkesen, a cipők több óra után kerültek elő, mert akik ellopták, elmentek kergetőzni a tó körül, és teljesen elfeledkeztek a megszerzett lábbelik visszaszolgáltatásáról, amikor cipőből pezsgőivásra került sor, az egész pezsgő az ölemben landolt, mert drága pár órás férjem elfelejtette, hogy elöl nyitott a topánka, és arra döntötte a tartalmát, nem az orcájába, és mivel másnap „dolgozósnap” volt, már 22 órakor menyasszonytáncot tartottunk.

Hálaimát mormoltunk, amikor elindultunk hazafelé... én mezítláb, visszakapott cipőim a kezemben lóbáltam, fehér ruhám lebegett a szélben, kb. úgy, mint Marilyn Monróóóe-nak azon a híres képén, szemfedelem fickósan párom derékövébe tűzve… nagyon romantájkos látvány lehettünk a kocsiúton átkelve, mert többen dudáltak, és üvöltöztek kifelé a kocsiból, csak nem értettük micsodát. Biztosan „sok boldogságot” kívánhattak, csak azt nem értettük, ehhez miért röhögtek annyira.

A szobánkban lehámoztuk magunkról a ruhát, kiszedegettem a bugyingómból a rizsszemeket, és megpróbáltunk nászhajnalozni alvásilag. Másra nem lett volna energiánk. Innentől 10 percenként ébresztgettek minket, halk, majd erősödő, később ajtóveregető kopogtatással, hogy: „nem láttatok valahol egy barna táááskáááát????”... de mi csak aludtunk, aludtunk, aludtunk…

Tudjátok, amikor elváltam, megfogadtam, ha még egyszer esküvő szikrányi villogása is átcikázna az agyamon, akkor irány a Taaajgeeetosz, és lökjenek le!!!!

Most milyennek képzelném el ezt a fergeteges eseményt? Úgy igazándiból? Egyszer, teljesen mindegy, hol, mikor, és mit csinálunk éppen, forduljon felém, és csak ennyit kérdezzen:

- Igen?

- Igen... és Te?

- Én is.

...és megköttetne…

...minden cécó nélkül…

...s szívünk dobbanása lenne hozzá a tanú…

Áááámeeeen!!!