Ahol a fantázia játéka és a természet csodája találkozik

Gyermekkorom felhőkbe csodát bámuló korát juttatja eszembe ez a kép. Hanyatt fekve: medve, virág, szakállas férfi fantom képeit láttatták velem a futó felhők..

Figyeltem, hogy úszik át az egyik kép a másikba, az újba, vagy tűnik a semmibe. A kék-fehér-szürke-sötét színeket a nap fénye ezerszínűvé varázsolta, s általam életre keltek ezek a víziók. Valóban csodát láttam!! De kár, hogy volt! Felhő is van, én is vagyok, csak csodák nincsenek már. Kár.

És ez a kép?

Ki tudja, miféle sudár fa volt Ő hajdanán, a patak kísérte útszélen, egy elágazásnál. Ez még a lombosok világa, de miért ne lehetett volna itt egy fenyő? Bármi volt is, magányosan terjedelmesre, erősre, felhőbe nyúlóra nőtt. Micsoda munkát végzett a természet: a víz, szél, meleg és hideg, villámlás, hogy megsemmisítse!

És sikerült? Nem!

A pusztítás egy torzót szült!

Ha létezik reinkarnáció, itt a folyamat félúton elakadt; hisz ez csak látszik szarvasnak, de korcs testet cipel, s lába nem lévén az örök egy helyben létre van ítélve. Soha nem fogja megismerni a száguldás örömét.

Mi mindent tudna mesélni ez a holtában is élő torzó: fájdalomról, bántalmazásról, szenvedésről, az elmúlással vívott gigászi küzdelemről. Győzelemről? Azt nem hiszem. Nézd meg jobban! Bánatos szemével, suta pofájával, ékességében csorbítva, siratja, hajdan volt önmagát.

Romániában láttam meg, Királyhágót alig elhagyva, útban Nyárszó felé. (Itt még azt se tudtuk, hogy ilyen nevű település létezik.)

Ezt a képet szeretem, elteszem, meséje van.