Mindennek meg kell adni a módját

Nem akarsz menni! De miért? Buta kérdés volt, hisz értlek én! Pedig hányszor tetted meg ezt az utat - igaz nem itt, hanem a kényelmes aszfalt úton - át a folyón, a szemközti parton lévő vadszőlővel befuttatott kerthelyiséges vendéglőig; ahol mindig finom étel és remek bodza ital várt benneteket.

Most a hepehupás, füves úton kéne haladnod, de nem akarod: kicsit mész, megtorpansz, rándulsz egyet, kelletlenül billegsz jobbra-balra. Nagy reflektor szemeid pislognak, mintha könnyeiddel küszködnél.

Búskomor a járásod, a tekinteted, mint az idő: láthatóan belefáradt sírásába az ég, majd később folytatja. Szürke, kövér felhői közé kevés fehér csúszott, a nap gyéren világít valahonnan hátulról, erőtlenül; nem illik ide jelenléte, de téged egy kicsit megszárít, ragyogóvá varázsol.

Igen! Te most méltóságteljes vagy!

Minden titkok tudója! Tudod-e mi volt a több, az öröm vagy bánat a titkok között? Tudod-e, hogy ez lesz utolsó utad a gazdáddal? Tudod-e, hogy belsődben a fekete lepel tetején, a sok virág között, szürke edényben, a gazdád emlékét viszed utolsó útjára? Tudod-e, hogy most valahol máshol, egy másik dimenzióban, a lét és nem lét küszöbét átlépve, boldog-e? Ha tudod, mondd el nekem!

A deszkára értél! Remek! Már kevés van hátra! Picit előrébb, még, közép felé, állj meg! Tudom, fájdalmat okoz, az idegen kéz érintése, de ennek így kell lennie. Most figyelj egy kicsit, mindenki ezt teszi.

A csodálatosan úszó zene lehalkul, hangok hallatszanak. Neked új, idegen és érthetetlen. Nekem nem. Én írtam, fáj mástól hallanom. A szó elhallgat, a zene hangosabb lesz, s belőled kiemelik a szürke, furcsa edényt: urnának nevezik. Gazdád emléke a folyóba vész, viszi az ár a virágokkal együtt.. Egy darabig még látjuk, aztán ez is elvész...

Ne sírj, kis kocsi, én se sírok! Még nem! Ha túl leszek, mindenen majd beülök hozzád, megsimogatlak, bekapcsolom a zenét, kormányra hajtom a fejem és akkor, majd...

Ha túl leszek mindenen, keresnem kell neked egy rendes gazdát, ha az is megvan, akkor majd...ha lesznek még könnyeim.

Tudod-e, mennyi fájdalmat okoztál nekem, s mégis így elárvulva, milyen kedves és szánandó lettél.

A Duna hullám-sírjába eltemettük az öcsémet.