Az elmúlás misztériuma

Látom az arcod. Halovány és fakó, de mégis oly békés. Ilyen béke csak akkor rajzolódik ki egy arcon, ez a végtelen nyugalom, a megbékélés, a fáradt mosoly, amikor a lét törvényébe belenyugodva várakozik... de már nem sürget, már nem türelmetlen, már nincs rajta a félelemnek egy szemernyi árnya sem, s a pillák nehezek, s az ajkak csendes mosolyra húzódnak, mely nem is mosoly, hanem inkább mint festett vásznon megörökített nüansznyi pillanat, mint amikor hirtelen az a bizonyos földöntúli érzés eltölti, felemeli a lelket. Már nem fáj, nincs fájdalom, nincs harag, nincs düh, a kín is atomjaira hullott már, a test fekszik, csendesen, halkan kattan még ott motorja, de a vér már nem morajlik, nem zúg oly hevesen, nincs ami fűtse... alszik már, lassan, mint az egyre apadó folyók szintje, a majd ez is elcsendesedik...

Igen, a mosoly... a csendes búcsúé. a fáradt már-már érzelemmentes tudomásulvétele a megváltozhatatlannak.

A szemeidben a megadást látom, elfogadást, enyhe fény csak, mely mered, mereng egy távoli, ismeretlen, nem látszó világ, nem látszó valóság felé...

Oda, ahonnan jöttél, és most ahová visszatérni készülsz. Haza. A lélek csendben készül az útra, melyről nincs visszatérés. Ha elindulsz, tudod, hogy ide nem térsz vissza, így nem... ebben a formában nem... Nincs visszalépés.

Igen, a lélek készül, bár ábrándokat sző még a múltról, meg már egyre haloványabb, egyre homályosabb, itt ott dereng még némi érzés, néhány arc, emlék... de jelentősége immár egyre kevesebb. Az álomképek, a múlt csörgedező patakja, izzó vágyak, melyek kihunytak, szerelmek, harag, düh, de a lüktető élet is, a vér lángolása, emésztő tüze, hol néha teremtés, és alkotás, a megtett utak... megannyi kín és szenvedés, megannyi ideges keresgélés... keresni a célokat, keresni az Utat, majdan néha letérni, fáradtan lemondani, majd az életösztönnek engedelmeskedve ismét talpra állni, keresve Önmagad, keresve Istened... Már álomszerűvé lett minden, hiszen itt állsz a kapujában. Mind oly valószerűtlen most Neked, el-eltünedező mozaikok, látom arcodon, elnehezülő szemhéjaidon, ajkad csendesen elhagyó sóhajként ballag a múlt, mely már nem fáj. Hiszen már érted! Megértetted. Végigjártál az Úton, tudod már, mit miért tettél. Ezért is játszik az a furcsa mosoly ajkaid szegletében, mely oly távolinak, földöntúlinak látszik. Benne van már a mindent-tudás bölcsessége, a lélek alázatos számadása, a megtett Út fáradtsága, és egy halk várakozás...

A szemedben felcsillanó csekélyke sugár fürkész még valamit, hátha emlékként viheti magával, de már más tájakat észlel, s szinte a külvilágból már semmit sem fogad be. Hogyan is fogadná, hiszen most már nem a látszatvalóságot látja, nem az illúziót, nem, nem ezt észleli... az Univerzum maga, áthatolhatatlan mélysége, ereje, "fénye" csillan fel mögötte, kiszorítva minden értelmetlenséget. A Világot látod Te már, s Önmagad magasabb rendű valóságát.

Már nem félsz. Érzem, tudom... látom. Az élessé kirajzolódott arc, a fonnyadó bőr szinte elsimul, megnyugszik, átalakul.

A levegő nehéz, súlyos, fáradt... úgy hallod, mint ha távolról szólna valami elhalványuló, egyre-egyre halkabb dobbanás... a szív halkuló dobbanásai, és most hideg van... nagyon hideg... érzem, remegsz...

Érzem, nehéz, ragacsos, sötét valami tapad a levegőben, a búcsú súlyos kocsonyája, azé az érzésé, amikor tudod, hogy ez már az utolsó, sírás nélküli búcsú, mely talán már nem is fáj...

Ólomfáradt minden rezdülésed, már a gondolataid is, nincs cikázó ,csapongva feltüremkedő érzés és élmény, nincs hirtelen szívet szaggató múltbéli álomkép, nincs most semmi... itt már szinte semmi... de ott! Ott mégis minden van, érzed... szakít valami, tép, de csak enyhén keserédesen fáj... most oldódik, mit a só kristályai a forró vízben, hogy majdan ismét elváljon egymástól... Elválnak egymástól az elemek... Most kezdődik csak az igazi alkímiai folyamat... az átalakulásé... a megszabadulásé.

Valami hirtelen jött éteri könnyedséget érzel, ez jár át, úgy érzed terhek szakadnak le rólad, igen terhek... az élet kemény terhei, sziklái... Sikoltanál, de mégis nevetsz... hiszen ez az érzés ismeretlenül is oly ismerős.... megélted már 100-szor, ezerszer talán... és most indulsz, érzem. A legnagyobb és leghosszabb útra. Mégis felszabadultnak, boldognak érezd most magad... Látom... Könny csorog, de ezek a könnyek nem a fájdalom könnyei már, ezek legördülő igazgyöngyök, az odaadás nedvei, a feloldódás elixírje.

Távolodnak a hangok is... távolodik minden... valami lüktetés még: DUMM-DUMM, Dummmm-dummmm, dumm.... épphogy még egy picit... és most... vége...

Egy mélyről induló sóhaj, kitör, mint a vulkán, távozik vele minden itt felejtett érzet, távozik a földi bánat, távozik a kötődés, távozik a szorongás és félelem, mindent itt hagy, távozik minden... ez az erő, a legutolsó... ez a sóhaj az egyetlen és végső odaadás sóhaja... távozik a lélek... szabadulsz. Most már boldog vagy.... Ugye, milyen szép a Halál?