Az emlékezés mécsese

Klubunkban jó hangulatú traccsolás ment ma délután, amikor a következő bejegyzés érkezett egyik tagunktól:

"Én most egy kicsit szomorú vagyok, mert ma reggel elveszítettem egy ismerősöm, akivel az este még jókat nevettünk.:("

Egy pillanatra csend támadt, mindenki szólt pár részvéttel teljes szót, s a beszélgetés ment tovább…

De biztos vagyok benne, hogy ma mindenkinek eszébe jutott valaki, akitől már örök búcsút vett.

Szülő, nagyszülő, rokon, barát... emléküket egy idő után csendes szeretettel őrizzük.

Ami ma nagyon fáj, s hosszú ideig még ez lesz a legmeghatározóbb, az majd elcsitul, s idővel ismét a kedves emlékek lesznek szerettünkről az erősebbek.

Apró kis pillanatképek jelennek meg az ember előtt:

- Nagyapám cukorbeteg volt. Egyszer észrevettük, hogy rájár a szalonnára. Szóltunk neki: Papi, ezt nem szabad enned! Jaj, gyerekeim, ez a kis szeletecske, már mit árthat? - és vágott egy méretes katonát a jó ujjnyi vastag szeletből.

- Nagyanyám? Még a szocializmus kellős közepén is naponta eljárt a templomba, és misét mondatott, hogy felvegyenek abba az iskolába, ahova jelentkeztem. (Lehet, hogy ezért sikerült?)

- Apám, halála napjának reggelén csinált egy csacskaságot, de nem szóltunk neki, mert olyan jó kedve volt. Hirtelen ment el, nekünk nagyon fájt, de utolsó óráiban is még örömmel tevékenykedett, neki így volt a legjobb, és ez számít.

- Nagybátyám olyan kemény úriember típus volt, kicsit tartottunk tőle, mert soha nem haverkodott velünk, ifjoncokkal. De párszor meghívott minket nyaralni, és akkorra „felfogadott” egy egyetemistát, aki kirándulni, fagyizni, várost nézni vitt bennünket.

- Másik nagyapám tanárember volt, mi meg csintalan gyerkőcök. Úgy elverlek benneteket a nádpálcával! Mondta haragosan sokszor. És akkor gyorsan abbahagytuk az ágymatracon való ugrálást, lerohantuk, a nyakába ugrottunk, megpróbáltuk ledönteni a lábáról, és így folytattuk a hancúrozást. (Soha nem láttam nádpálcát.)

- Gyermekem, halála napjának reggelén még rám mosolygott, sötétbarna szemecskéi ragyogtak, és úgy ütötte ki kezemből a bébipapis kanalat, hogy a kávémba landolt. "Megfenyegettem", ha ilyet főz, Neki kell majd megennie. Csodálkozva nézett, majd mosolygott. Szavaim még nem értette, csak a hangsúlyból érezhette, hogy ez most vicces. Boldog baba volt.

Lehet, közhelynek számít, de igaz: szívünkben velünk vannak.

Julcsi ma elveszített valamit, ami igazából nem veszett el. Az Övé örökre minden pillanat, amit együtt töltöttek.

Az emlékezés mécsese

Nagyszülő, szülő, gyermek vagy testvér,

Jó barát, rokon, ismerős, vagy nővér,

Néktek gyújtunk gyertyát, ragyog emléketek,

E csöppnyi láng viszi hírül szeretetetek.

Emlékezünk rátok, s meleg árad szívünkben,

A szeretet könnye csillan a szemünkben.

Csendesek vagyunk ma, lelkünkben piciny mécses ég,

Lobog millió kis láng, mert emlékezünk még.