Újra hinni

Sajnos, tapasztalatból írok. Nálam sem egyik napról a másikra történt. Több év kellett ahhoz. Gimnáziumban már meg voltam bízva sok dologgal az otthoniakkal kapcsolatban.

Ez rendben is volt, nem voltam az a szokásos kamasz. Eléggé kezelhető voltam. Ott kezdődött minden, hogy anyum visszament dolgozni. Kin töltötte le a feszültséget? Sokszor rajtam...

Még ez sem volt akkora baj, habár ekkor is foglalkoztatott a megszűnés gondolata. A családban nem vett észre semmit.

Utána történt egy megcsalás a családban. Ott szakadt meg az a bizonyos szál anyukám és én köztem... Anyummal eléggé bensőséges volt a viszonyom kiskoromtól kezdve, nagyon a régmúltban nem szeretek vájkálni. A lényeg, hogy volt mi erőssé tegye a kapcsolatunkat. Erre megszűnt... Még aránylag ezen is túl voltam. Lettek barátaim. Ekkor egy községben laktunk. A barátaimnak nagyon, de nagyon sok mindent köszönhetek. Erre elköltöztünk...

Pont mire végre megtaláltam azokat az embereket, akikre szükségem van. Felköltözés, új sulit kezdtem (életem egyik legrosszabb döntése volt). Gyakorlati helyre kikerültem. A főnököm egy ritka patkány ember volt... Addig szekált első évben, míg évvégén idegi alapon lebénult ideiglenesen a jobb kezem. Még ekkor sem nyújtottak segítő kezet a családom bármelyik tagja se! Amit most felvezettem röpke 4 évről szól. Mikor felköltöztünk teljesen magamba fordultam. 180 fokos fordulatot vett a személyiségem. Alig beszéltem, nem viccelődtem, komoly lettem. Megjelentek a depresszió tünetei is. Újabb egy év telt el, tehát itt járunk 2009 májusában. Annyira sok mindent vállaltam idehaza, hogy éreztem, megint kezdek begőzölni. Nem volt menekvés. Úgy gondoltam, anyumnak tartozom ennyivel, hogy itthon igyekszem mindent megcsinálni, a tesóimat ellátni. Mellette munka és edzés is. Ez így ment végig. Végül május 23-án reggel fél kilenckor kitört belőlem a düh. Faterommal úgy összekaptam, hogy falba ütöttem... Utána irány az SZTK... Mivel elmozdult a csont (5. csont a kézfejben), irány a Baleseti.

Ez lett a végeredménye, hogy nem figyeltek oda rám. Pedig kértem segítséget is, szó szerint. Vajon miért nem tettek semmit? Miért kellett egy kéztörés ahhoz, hogy megváltozzon a köztünk lévő viszony? Miért nem vették észre rajtam, hogy valami nem stimmel? Hisz a viselkedésemen nagyon is látszódott régóta...

Amit még köszönhettem ennek a remek 4 évnek, az az, hogy elvesztettem a bizalmamat az emberekben. Olyan szinten nem mondtam el semmit és nem is beszélgettem, hogy mostanság sajátítom el a korombeliek beszédét... És kezdem lebontani a falat, amit körülöttem felépült.

A törés után pszichológushoz kerültem. Ő elküldött még egy autogén tréningre is, hogy megtanuljam kezelni a dühömet. Lassan eltelt már három hónap a törés óta.

A doki valamennyit segített. Sokszor gondolkodom a mai napig is, hogy mennyivel jobb lenne feladni az egész hacacárét... De mégsem akarom.

Erre egy ember nyitotta fel a szememet: a mesterem. Eddig is tudtam, hogy fantasztikus ember. De hogy hisz benne, hogy viszem valamire, hisz bennem! Magamban is átjátszottam, hogy hinnem kellene dolgokban, emberekben..

De az újabb csalódástól tartok. De mégis, mióta beszélt velem, azóta máshogy állok a dolgokhoz... Nem, még nem gyógyultam meg, ezzel tisztában vagyok. De megtettem az első lépést.

A dokim is megmondta, hogy ha ebben a lelkiállapotban maradok, akkor olyan október végére jól leszek. Nem megy könnyen a szemléletváltás. Egyáltalán nem egyszerű...

De nem szabad feladni. Hiszem, hinni akarok benne, hogy minden olyan lesz egyszer, mint régebben volt!