A legjobb haverom... vagy esetleg mégis több?

Van egy furcsa tulajdonságom: nem szeretem az olyan nőket, akik túl sokat sipákolnak, nyávognak, minden hülyeségért hisztiznek. Mivel az ilyenből, valljuk meg, elég sok van, sajnos. Ezért, vagy sem, világéletemben sokkal jobban megértettem magam a férfiakkal, több haverom volt, mint barátnőm.

Nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...

Hogy van-e barátság férfi és nő között? Régen szentül hittem, hogy van.

Olyan 10 éve kezdődött, még 16 évesek voltunk az egyetlen lánnyal, akit igazán tisztelni tudok, mikor jártunk két sráccal. Mi ketten a barátnőmmel nagyon jóban voltunk, a két srác is egymással, szóval tökéletes párost alkottunk. Aztán, ahogy szokott lenni a tiniszerelmekkel, persze szakítottunk, de a barátság, a kölcsönös szimpátia megmaradt a srácokkal.

Pár éve a barátnőmnek komolyabb kapcsolata lett, kezdett leszakadni tőlünk, normális dolog, a párja lett az első számára. Az egyik srácnak is volt egy komolyabb barátnője, annak, akivel én jártam régen, tini korunkban. Így ketten maradtunk a haverral, bulikba, lagzikba is mindig együtt jártunk. Semmi sem volt köztünk. Ahogy telt az idő, egyre többet ugrattak bennünket, hogy nem igaz, hogy csak barátok vagyunk, barátok nincsenek ilyen sokat együtt. Jobban megértettük egymást, mint azt sok pár mondhatja el magáról. Nem voltam bele szerelmes, mégis mindig azt kívántam, bárcsak vele tölthetnem a majdani esküvőm előtti utolsó éjszakat. Csak ennyit szerettem volna, nem tudom ma sem miért.

Egy nyári estén azonban többet ittunk a kelleténél, szokás szerint hazakísért, aztán elcsattant az első csók.

Különböző városokban élünk, egymástól 300 km-re, úgyhogy elég keveset találkozunk, igazából meg sem beszéltük, hogy mit is csináltunk, inkább elröhögtük egymás között a dolgot. Ismerem, mint a rossz pénzt, ahogy mondani szokás, soha nem akartam tőle semmi komolyat.

Aztán nekem is elkezdett ketyegni a biológiai órám, meg a tinédzserkori rövid kapcsolatok ideje lejárt, összejöttem egy másik elég közeli barátommal. Ma is csak jót tudok róla mondani, értelmes, intelligens, rendkívül sikeres, megbízható, imádott engem, a tenyerén hordozott, jobban szeretett bárkinél. Ahogy a mesében szokott lenni, megkérte a kezem ("Egyszer aztán hallottunk egy igen nagy csodát, gazdag úrfi kérte meg az édes kicsi lányt"). Igaz, nagyon a kapcsolatunk elején voltunk, olyan 1 hónapja lehettunk együtt, de arra gondoltam, hogy ismerem évek óta, igent mondtam. A másik, gyerekkori barátommal még kevesebbet tudtam találkozni. Neki nem volt senkije, így egyedül volt mindig mikor találkoztunk. Valahol mélyen kicsit sajnáltam, hogy így alakult, de arra gondoltam, hogy ha nagyon akarna, tudna magának valakit találni, minden bizonnyal.

Kb. egy éve azonban jött a feketeleves, a sikeres, okos, úriember barátomnak is előjöttek a hibái. Már szinte együtt laktunk, mikor tudatosult bennem, hogy annyira féltékeny mindenkire, aki körülöttem van, hogy kémkedik utánam, olvassa az e-mail-jeimet, sms-eimet, híváslistát nézeget, ami engem iszonyúan zavart, hogy nem bízik meg bennem. Azonban valahogy mégis túltettük magunkat rajta, bár egy adott ponton ő azt kérte tőlem, hogy szakítsak minden férfi ismerősömmel, mert nem hiszi, hogy nem szexuális okokból beszélnek/tartják a kapcsolatot velem. Hiába bizonygattam neki, sokszor sírva, hogy nincs senki más az életemben, nem hitt nekem.

A szomorúságból düh lett, már úgy éreztem, hogy annyit veszekedtünk, hogy nem is szeretem. Ősszel meg voltam hívva egy buliba, és mivel összevesztünk a párommal előtte, nem is mondtam neki, hogy meghívtak, egyedül mentem el. Ott volt a régi haverom. Ami ekkor történt, azt nem tudom, miért tettem, az elkeseredés vagy egy fellobbanó szikra volt-e. Lefeküdtem vele. Soha csodásabb szeretkezésben nem volt még részem, mint akkor, pedig hát nem ő az első férfi az életemben.

Azonban az éjszaka véget ért, mindkettőnknek haza kellett menni, egymástól 300 km-re. Engem várt a barátom, őt a munkahelye. Nem tudtam, mit is tegyek, nem tudtam, hogy ez a haverom részéről csak egy kaland volt-e, és hogy mit is kellene tegyek, szakítsak egy isteni pasival a bizonytalanért? Vagy maradjon minden úgy, ahogy eddig volt?

Úgy egy hónapig töprengtem az egészen, sok telefonbeszélgetésem volt a haverral, de nem merte egyikőnk sem felhozni a témát. Ekkor lépett közbe az ő legjobb barátja, akivel tinikoromban jártam, és a legjobb barátnőm. A haverral beszélt a srác, a barátnő meg velem, aztán ők ketten összekombinálták a dolgokat, hogy nekünk (nekem meg a haveromnak) meg kell beszélni a dolgokat, mert lehet, hogy kihozunk egy nagyon szép dolgot az egészből.

Akkorára már eltelt több, mint egy hónap az ominózus buli óta, a barátom is úgy tűnt, hogy leállt a féltékenykedéssel, de azért összeszedtem a bátorságom, és felhívtam a havert, hogy elmondjam neki, nem tudom mit is érzek iránta, de azt az éjszakát nem tudom elfelejteni.

Megbeszéltük. Hát, mit is mondjak, végigsírtam azt a hét és fél percet, amíg beszéltünk. Nem tudom megmondani, hogy jó-e, hogy azt hallottam, amit szerettem volna. Azt mondta, hogy többet jelentek már neki, mint eddig, és már nem is igazán tudja, mit is érez irántam. Azt azonban nem kérheti, hogy szakítsak a vőlegényemmel miatta, mert ő távkapcsolatba nem kezd bele. Azt pedig nem tudja bevállalni, hogy abba a városba költözzön, ahol én lakom, engem pedig még 2 évig tanulmányaim ide kötnek. Tehát mit is hallottam? Igen, érzéseim viszonzásra találtak, titkos vágyaim valóra váltak. De nem tudok kezdeni semmit velük.

Persze a barátom nem tudott az egészről semmit, jött a tél, ő már azon gondolkozott, hogy augusztus elsején eljegyzést tartunk, aztán nemsoká lagzit. Én csak bólogattam rá, fásult voltam nagyon ("De a kislány így sem boldog, könnyes a szeme..."). Elképzeltem magam, ahogy megyek az oltár fele, és ott ül a haverom a padban, és végignézi, ahogy máshoz megyek hozzá... Iszonyatosan fájt, akkor jöttem rá, hogy már rég nem a vőlegényemet szeretem, hanem a haveromat... Nem mertem tenni semmit, csak némán hallgattam, ahogy a barátom szülei meg a szüleim tervezgetik az eljegyzést. A vőlegényem és köztem a kapcsolat egyre hidegebb volt, már oda jutottunk, hogy havonta egyszer szeretkeztünk, vitatkoztunk a legbanálisabb hülyeségen is, inkább csak a megszokás tartott össze minket.

Azzal telt el a tavasz, hogy minden problémámmal a haveromhoz menekültem. Órákat beszéltünk telefonon, mindenről, csak kettőnkről nem.

Végül átgondoltam a dolgot, és döntő lépésre szántam el magam. Ismét egyedül mentem el egy buliba, a vőlegényem szintén nem tudott róla, hogy hol vagyok, és vártam az eredményt. Ez ismét egy feledhetetlen szeretkezés lett, és itt megálljt adtam a vőlegényemnek. Szakítottam vele és hazaköltöztem a szüleimhez. Nagyon sokan nem értették miért, fájdalmas volt elhazudni a dolgot, azt nem akartam mondani, hogy a legjobb haveromért csináltam, a bizonytalanért.

A szakítás után kb. egy héttel csörgött a telefonom, a haverom volt. Azt mondta, szeretne velem beszélni, mert ezt meg kell beszéljük. Meg is beszéltük. Nem jöttünk össze, nem járunk. De együtt mentünk nyaralni is, együtt vagyunk a bulikban, úgy mint régen. De úgy döntöttünk, hogy egyikőnk sem szeretne most semmilyen kapcsolatot. Ő megmondta, hogy majd csak pár év múlva, de akkor nősülni szeretne, én pedig egy ilyen férjhezmenő-kaliberű kapcsolat után nem érzem magam erősnek, hogy most újrakezdjem.

Távol vagyunk egymástól, többek vagyunk egymásnak, mint barát, mégsem jövünk össze. A vőlegényem szívét összetörtem. Ő még ma sem érti, miért is hagytam el. Nem mondtam el neki, hogy megcsaltam, nem akartam tönkretenni azokat az időket, amiket ő makulátlan tisztának hisz.

Hogy mit is érzek a haverom iránt? Igen, beleszerettem. De ezt nem merem elmondani neki. Tudom, hogy nincs értelme, nem fog változni semmi. Már megbeszéltük, hogy nincs értelme... Távol lakunk egymástól.

És most még mindig hiszem-e a barátságot? Igen, hiszem, hogy létezik barátság férfi és nő között. De csak addig a pontig, amíg egyik sem akar többet a másiktól, mint barátság. Attól a ponttól már nem barátság, hanem több.