Hogyan NE szüljünk

Név nélkül írom, mert nem ez a fontos. Sem az én nevem, sem az orvosé. Mégis úgy érzem, hogy ki kel írnom magamból, el kell engednem azt, ami történt velem/velünk.

Várandósságom ideje alatt eleinte gyanútlan naivitással jártam a vizsgálatokra, alig vártam ezeket az alkalmakat, hogy találkozhassak a picikémmel az ultrahang-készülék képernyőjén. Azt sem bántam, hogy a vége felé hetente kellett mennem, és akár 1-1,5 órát kellett a váróban gubbasztanom nagy pocakkal. Ekkortájt volt azért már egy dolog, ami zavart: az orvosom egyre csak ígérgette, hogy majd beszélünk a szülésről, lépésről lépésre. Aztán ez valahogy mindig elmaradt, mert elúszott a rendelés, jött a következő beteg, vagy egyszerűen csak elfelejtette. Én pedig abba az illúzióba ringattam magam, hogy minden rendben van, megbízhatok benne nyugodt szívvel – hiszen egy jó ismerős (a felesége) révén kerültem hozzá (a vizsgálatok alkalmával nem is fogadott el pénzt, ez már-már zavarba ejtően nagyvonalú gesztusnak tűnt). Az az igazság, hogy már itt résen kellett volna lennem. Azzal nyugtattam magam, hogy bízom a konzervatív orvostudományban (magam is orvosegyetemet végeztem – igaz, nem orvosként), és nem kérek a teamécseses-vajúdókádas-földönguggolós szülésopciókból, jó lesz nekem a szülőágyon. Tulajdonképpen jó is lett volna, ha hagytak volna szépen, természetesen vajúdni és szülni. De nem így történt.

Rossz előérzetem akkor kezdett igazolódni, amikor ismerősöm (az orvos felesége) felhívott a szülés várható időpontja előtt pár nappal, hogy "Na, mi lesz? Nem szülsz még? Csak mert mi elmennénk a hétvégén..." "És ez engem hol érdekel?" – gondoltam magamban, de aztán elhessegettem magamtól a rossz gondolatokat. A CTG-k alapján babócám kiválóan érezte magát, a vizsgálatot végző szülésznő szerint még simán maradt volna akár egy hetet is bent. Az orvosom viszont nem így gondolta. A kiírt nap előtti vizsgálaton gyanútlanul ültem fel az ágyra, aztán hirtelen a csillagokat láttam. Az orvos úgy "megvizsgált", hogy azt hittem, mentem megszülök. Na, ez azért nem történt meg, de aznap éjjel fájásaim lettek. Másnap reggel bementem az esedékes CTG-re, ahol már ő is ott volt. Egészen addig kb. 10 perces fájásaim voltak, nem sűrűsödtek, nem rendeződtek. Aztán megint megvizsgált. Megint azt hittem, hogy ott helyben megszülök, de ez még nem volt elég. A fájások elkezdtek kicsit sűrűsödni, de nem tágultam eléggé. Így, biztos, ami biztos, csinált egy burokrepesztést. Na, ezután jött a meglepetés: a szülésznő is csak vonogatta a szemöldökét, hogy "Első szülésnél nem szokott ennyire gyorsan menni a dolog, itt 1 órán belül baba lesz." Lett is, de milyen áron? Mivel nem tudtam eléggé kitágulni a tolófájások előtt, gyakorlatilag szanaszét repedtem kívül-belül. Ez még hagyján, menet közben babócám CTG-je is elkezdett romlani, mert beszorult szegénykém. Úgy kellett kitolni belőlem, mert bepánikoltam, és nem tudtam segíteni neki. Isteni szerencse, hogy mind a ketten egészségesen átvészeltük.

A java csak ezután jött: a szülés után olyan lelki mélypontra jutottam, amilyet még életemben nem éltem át. Ehhez jött még, hogy picikém olyan hasfájós volt, hogy gyakorlatilag napi 24 órán át sétáltunk vele fel-alá (mellesleg ilyen születés után nem meglepő, hogy non-stop sírt). A férjemnek és a nagyszülőknek, no meg egy kineziológusnak köszönhetem, hogy nagy nehezen kikecmeregtem ebből a gödörből.

Jelenleg egy dolog van még, ami megoldatlan: ettől a traumától annyira bezárkóztam odalent, hogy gyakorlatilag nem tudunk házaséletet élni – több mint fél éve. Persze nem adjuk fel, szerencsére csodálatosan megértő férjem van, aki maximálisan segít túljutni ezen az egészen. De ehhez az is kell, hogy ezt most kiírjam magamból. Az orvossal szembeni határtalan dühöt, gyűlöletet, haragot; a megszégyenülés érzését, azt, hogy úgy érzem, cserbenhagytam a kisfiamat, amikor nem választottam másik orvost (akár az utolsó héten), az önsajnálatot. Remélem, ez segít. Nem csak nekem, hanem sok más kismamának is.