Szülés közben meghalt a kislányom... (beszélgetés)

:((( Sajnálom.. ez rettenetes... én is ugyanígy érzek... ezt lehetetlen feldolgozni...

Sok erőt Nektek!!!

<3

sziasztok..

sane:az én unokahúgom is belekakilt a magzatvízbe,de hálistennek időbe észrevették,máskülönben meghalt volna,vagy egész életébe nyomorék lett volna..

Nagyon sajnálom ami Veled történt, fogadd résztvétem. 2011. március 27-én veszítettem el a kisbabámat, 35. hetes terhes voltam. Hányással és nehéz légzéssel kerültem be a László Kórházba, ahol 32 órán keresztül nem látott nőgyógyász, infúzión kívül semmit nem kaptam. Hétvége volt, idegen kórház, addig húzták a dolgot, amíg meg nem fulladt bennem a kisbabám, nekem pedig császármetszés közben leállt a légzésem, újra kellett éleszteniük. Később kiderült, hogy sav került a vérembe, ez vezetett a tragédiához. Ezt egy időben elvégzett vérvétellel meg lehetett volna állapítani, és ha időben megcsászároztak volna, Hanna a pici lányom esélyt kaphatott volna az életre. Ez két éve és 7 hónapja történt, azóta sem tudtam feldolgozni, bár van már 2 gyerekem, mégis őt akartam a világon a legjobban. Esténként arra gondolok, mikor fekszem a sötétben, hogy ez csak egy rossz álom és ha reggel felébredek, akkor ugyanott folytatódik az életem, a pocakomban van az én drága csöppségem. Ezt senki nem tudja, és senki nem érti meg, milyen álomba sírni magad, álmodban újra átélni a borzalmakat.

Bepereltem a kórházat, tavaly nyáron felkerestem egy ügyvédet, akinek orvosi diplomája is van. Két hete volt az első tárgyalás, ahol a kórház elismerte, hogy hibázott, már csak az összegen kell megegyeznünk. Ez mind szép és jó, csak azóta pokol az életem, ráment a házasságom, mivel a férjem nem akar több gyereket én pedig igen, nagyon erősek bennem az anyai ösztönök, nem jutunk közös nevezőre.

Sok idő mire túljutsz a veled történteken, erősnek kell lenned.

Tündi

Köszönöm...

Sajnálom, ami Veletek is megtörént. Remélem már kicsit sikerült feldolgoznod, bár én most nem hinném, hogy ezt valaha is fel lehet...

Valószínű, akik ilyeneket mondanak, azoknak lövésük sincs arról mit érzünk, és ezért szerencsés emberek...

Én se nagyon tudok beszélni ezekről, csak a párommal és anyummal eddig... így ismeretlenül talán könnyebb... Sok erőt Neked is...

Drága 'adzsenda'!

Remélem nem értetted félre, nem Hozzád nincs humorom. Csak sajnos úgy hozta az élet, hogy ami Neked most kitölti a mindennapjaid és a legnagyobb boldogság, az nekem elviselhetetlen szívfájdalom...

Másik babára gondolni se tudok, Őt az nem pótolná... Őt már semmi...

Talán nekem ennyi jutott az anyaságból, az 9 hónap életem legszebb időszaka volt... Bár sose éltem volna át, mert így elveszíteni leírhatatlan fájdalom...

De hiányzol, és köszönöm, hogy mindig számíthattam Rád. Adj még egy kis időt nekem...

És vigyázzatok egymásra!

Puszi...

Szia! Nagyon sajnálom ami veletek törtènt:-( Nekem a 19. terhességi héten halt meg a kisfiam:-( Èn először nem akartam emberek közé menni, senkivel nem akartam beszélni. Interneten próbáltam kiírni magamból a fájdalmat, mert úgy éreztem , hogy csak azok akik átéltek hasonlót, ők nem fognak olyan közhelyeket mondogatni ami még mélyebbre mar a lelkemben. A facebookon van egy csoport, a neve Angyalok szülei.... nekem segített, hogy ott olyanokkal beszélhettem akik tudjàk mit éreztem és nem mondogatták , hogy lesz másik, jobb hogy most ment el......

és hasonlók. Már bocsánat, de én ezekért a mondatokért ütni tudtam volna legszivesebben, pedig tudom , hogy nem rosszindulatból mondták, csak nem lehet ilyenkor mit mondani, vígasztalni próbáltak, csak nem érthették.....

Sok erőt kívánok neked!

Köszönöm, sokat gondolok Rád, Rátok, és ne haragudj, hogy nem írtam... Nem tudok még mit kezdeni a helyzettel, fáj, hogy valahol Titeket lányokat és Téged is elvesztettelek -legalábbis egy időre biztosan - ezzel. Tudom hülyén hangzik, és lelkifurdalásom is van, de 'irigylem' az örömötöket, nem értem, hogy én miért ezt kaptam, én miért nem dajkálhatom, szerethetem a kicsikém, ahogy Nektek többieknek megadatott. Mit rontottam el, miért történt ez... Közben meg persze örülök, hogy Veletek minden rendben... De már attól is kiborulok, ha babakocsit látok, pelenkareklámot vagy hasonlót... Ma munkába mentem, de attól is kivagyok, mit keresek én ott, hiszen babám lett, anyuka lettem, otthon kéne lennem vele...mintha csak álmodnék, és várom, hogy végre felébredjek... Nem értjük hogy történhetett ez, még várunk eredményt, beszéltünk illetékessel, mulasztott a kórház, nem értem miért hagytak magunkra, ha annyi jele volt, hogy baj lehet... De hiába megyek már ezután, vissza úgysem adhatja senki... Nem hittem, hogy létezik ekkora fájdalom, amit elviselni nem lehet...

Bocs, ha összevissza írtam, fáradt vagyok...

Vigyázzatok egymásra nagyon... És köszönöm, hogy írtál... Puszillak...