Sírni és ordítani tudnék, amiért anya tudata kipörög a létezésből. (beszélgetés)
Ez a fórum egy anonim vallomáshoz nyílt.
Hú te! Komolyan mondom, megörültem hogy ide tévedtem. Elmondom mi van, hátha...
Úgy keresek évek óta valami gyógymódot a szemfenék sorvadásomra (mindkét szememben van) mint egy megszállott. Tegnap csillant fel a remény - amiről orvos mondta esély sincs - mert találtam egy új étrendkiegészítőt, egy enzimet. Holnap hozza a futár. :) A sok előnye mellett azt írja, csökkenti a kognitív hanyatlást is.
Olvasni róla nem kerül semmibe, ha érdekel, írjál rám.
A demencia alattomos és lassú leépülés. Sokszor évek kellenek ahhoz, hogy a beteg olyan állapotba kerüljön, hogy ne tudja felfogni az állapotának súlyosságát. De még akkor sem állíthatjuk makacsul azt, hogy neki jó, hisz nem voltunk a helyében.
Én saját szemmel láttam leépülni egy ilyen beteget. Kezdetben csak azért sírt, mert nem tudta merre hagyta el a szemüvegét. Majd lassan fel kellett adnia a járművezetést. Nagyon megviselte az is. A szeretteit is, hogy egyre kevesebb ideig van jelen. A végén már alig tudott magáról, a korát, a jelenkort és az elvesztett szeretteit is elfelejtette. De hogy mit érzett valójában, azt csak ő tudhatta. Én nagyon remélem, hogy öregségemre nem kerülök ilyen állapotba. Rossz ez is. Az is rossz, ha más szervünk adja fel a szolgálatot, csak másként. A bajokat felesleges hasonlítani, mert abból nem nyer örömöt az elszenvedő, hogy másnak esetleg nehezebb. Azzal csak invalidálod az érzelmeit annak, akinek mondod.
Nehogy azt hidd, hogy a denencia egyenlő a jótékony feledéssel.
Tudja ő, hogy mindent elfelejt, és szenved is miatta, sírni is szokott.
Egyenként pont ez a része keserves, látni a szeretted szenvedését.
Köszi, bár most elvagyok.
Mondjuk ez meg szokott inogni lefekvéskor.
Hoztam neked egy blogot, amit rövid ideje ismét olvashatóvá tett az írója.
Aki sorstársad.
Ideteszek belole egy számodra most nagyon aktuális bejegyzést:
Elfogadom én őt, és szeretem nagyon.
Ezért fáj annyira.
Ha úgy érzed, hogy sírnod kell, akkor sírj. Ne tartsd vissza, mert fojtogatni fog, ha nem engeded azokat a kikívánkozó könnyeket az útjukra.
Belenyugváson kívül nem tudsz mást tenni.
Talán olyankor, amikor anyukád tudata tisztának tűnik, (olyanokra gondolok, hogy visszajönnek az emlékei) - akkor próbálj vele beszélgetni, feleleveníteni mosolygós napokat, emlékeket.
Persze az sem biztos, hogy ez járható út. Főleg ha nem együtt, vagy egymáshoz közel laktok.
Elhiszem, hogy szomorú dolog ez, látni a leépülését.
Ahogy írták is, szeresd őt olyannak, amilyen.
Nem tudom, mit lehet ilyenkor kívánni a kitartáson kívül, erőn kívül.
Ha picit is segít, együttérzésemet küldöm.
Én is úgy érzem, hogy tudja.
De attól még végtelenül szomorú ez.
Tedd meg,,valahol ahol/ amikor kedvedre kieresztheted.
Utána össze kell szedni magad,,tudom ez így hülyén hangzik de ez van.Kitartás.🙏🏻
További ajánlott fórumok:
- Tapasztalatok-Balogh Béla: A tudatalatti tízparancsolata
- Hogyan segítsük valakinek feldolgozni a tudatalattijában rejlő traumát?
- 45 percig ordítani hagyni vagy Sedatif PC-vel segíteni neki elaludni?
- Ego és tudatalatti szétválasztása
- A Világegyetem benned van - tudatában vagy ennek, vagy sodródsz?
- Néha ordítani tudnék, de inkább csendben maradok.