A Világegyetem benned van - tudatában vagy ennek, vagy sodródsz? (beszélgetés)

Sziasztok!

Az én gyermekkorom maga volt a csoda, főleg így utólag nézve.Pedig szegénységben nőttem fel. A családdal együtt sok nehézségen mentünk át. Volt részem politikai üldöztetésben, fenyegetettségben. Kicsi koromban ,már 6-7 éves koromtól kemény munkával teltek a nyári szünetek. Mégis minden olyan csodálatos volt,fényes ,ragyogó. Úgy emlékszem mindenkit,mindent ismertem,nem csak úgy,hanem igazán legbelül.Minden ismerős volt és mégis új. Úgy éreztem minden közel van hozzám, s minden az enyém. Mára megszürkült az egész, s minden, mindenki olyan távolinak tűnik, még a szeretteim is. Hova lett a csoda?

Biztosan most is itt van bennem,jó lenne újra megtalálni.

Sziasztok,

Köszi Caravell a korrekciót, éjjel 3-kor nem volt elég lendületem elővenni a kötetet, s ezért hibás vagyok, mert ilyen minőségű szöveget csak kristály tisztán szabad leírni.

Mea culpa.

------------------

Most írhatnék hosszan is és röviden is.

Az utóbbit választom - egyenlőre.

A bennünk lévő Mindenség felismerése és az arra való támaszkodás túlnyomóan "hozott anyag", gyermekkorunkból hozott anyag.

Arról szeretnék beszélgetni, hogy ki mennyire érzi azt, hogy a gyermekkora meghatározza mostani viselkedését?

Tudom, hogy "hivatalosan" ezt egy pszichiáter szokta megállapítani, de most érdekes lenne, hogy ki hogyan érzi?

Üdv: Travels

szia!

értem mit mondasz:))én teljesen átéltem ezt egész gyerekkoromban,mármint az univerzum létezését bennem és körülöttem.Éreztem tudtam,hogy a végtelen energia,ami alkotja a világegyetemet,rajtam is "áthalad" épít és rombol egyszerre.Saját versem:"együtt leszünk egyek és egyenlők a végtelennel"

Értem, hogy mit szeretnél nekünk átadni, igazad is van. Bár a kérdésedre válaszolva ennek néha tudatában vagyok, néha nem.

Azzal még csak-csak megbírkózom, hogy elhiggyem saját értékességem, a nehezebb, amikor minden sorscsapás között is "tudni" kell ezt az erőt és megtartani a belső biztonságot és nyugalmat!

Más: ne haragudj, hogy kijavítalak, de annyira bántja a szemem! Az idézet helyesen:

"...Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám..."

Sziasztok,

Tudom, sokszor próbáltak téged meggyőzni arról, hogy óriási erő van benned, és talán éppen akkor, mikor rohadtul gyengének érezted magad.

A gyermekkor nagyon sokat gyengít az embereken - sajnos.

Amikor más embernél - barát, szerelmi kapcsolat, kötődés bárkihez, stb. - keresed önmagad stabilitását, akkor homokra építesz házat.

A kőszikla te vagy!! Ezt el kell hitetned önmagaddal! Ha most úgy érzed, hogy majdnem összeesel, gyenge vagy, kevés vagy - akkor nem önmagad vagy, hanem egy "önmagadról kialakított kép"!!

Az én "tanácsom" (ha ilyet mondhatok):

TALÁLD MEG ÖNMAGADBAN AZ UNIVERZUMOT!

(Tuti, hogy benned van, csak te nem találtad meg. Ezt akarom kiáltani (és akihez személyesen élérek annak meg is tudom mutatni): A VILÁGEGYETEM BENNED VAN, CSAK TE A SZOBÁDBAN LEHÚZTAD A ROLÓT, OTT ÜLSZ A SÖTÉTBEN ÉS TÉPELŐDSZ.

Mit mondott József Attila?

"Hagyja a dagadt ruhát másra,

engem vigyen fel a padlásra!"

Érzitek ezt a kiáltást? AZ ÉVSZÁZAD MONDATA!!

Az Univerzumból jött az indulat: VELEM FOGLALKOZZ, ANYÁM !!!!!

"De ő ment némán, nem is nézett énrám"

...Mit modjak erre?...

...bocsi, kicsit elhomályosodott a szemem...

Ezt zen módon kell megélni. (Hétköznapi szóra lefordítva: "rá kell meditálni") Na ezzel sem lett érthetőbb...

"De ő ment némán, nem is nézett énrám"

Hányan éltük ezt át??...

Ó, Istenem mennyit tudnék segíteni, s mennyire meg van kötve a kezem...!

Üdv: Travels