Pszichés beteg a húgom? (beszélgetés)

A leírtak alapján azt mondom, a húgod nem beteg, hanem ahogy te is írod, egy kis rohadék. Aki még nem tettek úgy igazán a helyére. Ha ér neked annyit a kapcsolat vele, akkor megpróbálhatod kőkeményen helyre tenni. Ha nem, vagy úgy látod nem lenne értelme, mert ő maga sem hajlik arra, hogy javuljon a helyzet, vagy nem is akarja megérteni mennyire bánt másokat, akkor hagyni kell a francba!

Igen, sajnos az emberrel történnek nagyon csúnya dolgok, akár gyerekkorban is, de ez sem indokolja, hogy ilyen legyen másokkal valaki. Majdnem minden rossz dolgot fel lehet dolgozni, magában a helyére lehet tenni. Értse meg mindenki, hogy nem lehet mindent valami gyerekkori traumára fogni! Fontos, hogy a húgodnak mennyire számítanak az emberek, ti, a többi hozzátartozó, akar-e a kedvükért megváltozni. Mert bár mindenkit nyilván úgy kell szeretni, amilyen, és nem szabad megváltoztatni az embereket, de ahogy ő viselkedik az túlmegy a határon, és így vele normális kapcsolatot nem lehet, nem érdemes fenntartani.

Igen, volt ilyen példa a környezetemben. Pszichiáter segített rövid idōn belül.

Pár évre rá volt egy pici visszaesés, de látta magán, megoldotta magában orvos nélkül.

Tudta mit veszít,szó szerint mindenkit, illetve már évekig érezte a különbséget az életminoségében.

Szerintem ne verd magad költségekbe miatta.

Nekem is van egy problémás húgom. A másik húgommal elfogadtuk ilyennek, és sajnáljuk a férjét és a nagy gyerekeit. Ők már tudják, néha kussolni kell. Mi sem tudunk mit kezdeni vele.

Neki a kirohanások természetesek, de a mi húgunk egyébként sem nagyon erőlteti a kapcsolatot. Hát, ő tudja.

Szerintem nem késtek le terápiáról.

A legtöbb terápia nem a jelenegi problémákat segít feldolgozni, hanem azok utóhatásait.

erre én is gondoltam, hogy neki gyerekkorában ment valami félre.

Én anyukám első házasságából származom, elvált, majd lett a második férje. Én akkor három éves voltam. Nekem ő apa, jó a kapcsolatunk mai napig. Tesómnak ő a vér szerinti apja. Egész életében úgy állt hozzá, hogy ő egy nebánts-virág, neki nem lehet rosszat mondani, rá minden rá van hagyva, mindenki buta csak ő a szép ügyes jókislány, a pocsolya felett ölbe véve átemelte. Szó szerint. Barátai szerintem emiatt nem voltak, mert mindenkire az volt neki mondva, hogy ő buta meg csúnya, te vagy csak a szép. Ez elég beteges attitűd, így utólag visszanézve, főleg, hogy ezt el is hitte magáról. És az egészből az kerekedett ki, hogy a saját apjával nem tud három rendes szót se váltani.

Szakember tudna ezzel valamit kezdeni ennyi évesen egyáltalán?

Említettem neki, persze.

Arra hivatkozik mindig, hogy olyankor nem tud önmaga lenni, mert ilyen-olyan problémái vannak, amiket persze más okoz. Az apja, a főnöke. És ezek rendszerint totál nevetséges, marginális dolgok.

De úgy tűnik, nem sajnálja, nem kér elnézést a kirohanásai miatt, neki ez mintha természetes volna.

Ha beteg sem kell mindent benyelni tőle, sőt...

Ő annak érzi magát?

Egyébként tegnap azon borult el - talán -, hogy utalgatott arra, hogy neki pénz kellene. Én ezeket az utalgatásokat szándékosan nem vettem fel, mert egyrészt ínséges idők jönnek mindenkinek, másrészt meg mondta, hogy mire kellene: szolárium, ilyesmi.

Talán ezen pipult be, erre mondhatta azt, hogy felőlem éhen is halhatna. Dehát nem éhenhalásról volt szó!

Ez is annyira ő: valótlanságokat, csúsztatásokat állít, amikkel nem lehet mit kezdeni.

Pl tegnap is nekem vágja, hogy én nem foglakozom a nagyszülőkkel. Bezzeg ő!

Ez pont nem így van. Én kéthetente felkeresem őket, vasárnapi ebéd, stb, szokványos jó nagyszülő-unoka kapcsolat, ellenben ő évek óta nem volt náluk.

Csak fogom a fejem ilyenkor, hogy neked baszki elmentek otthonról?? Miket beszélsz??? Erre ő azt mondta: “egy vicc az egész életed, te szerencsétlen”. Ez az a típus, akivel semmit nem lehet kezdeni, nem lehet vele érvelni, mindent érvemet egy durva sértéssel intéz el.

Mondhatom, nem is aludtam, olyan ideg lettem tőle.

Leszarnàm, ha tudnám, hogy nem beteg. De nem tudom....

Mániás depressziós is lehet.

De én hagynám a fenébe. Nem ér annyit, hogy miatta felidegesítsd magad. Úgyse voltatok jóban, na bumm, forrjon a saját levében. Cseszegesse azt aki hagyja magát.

Eszembe jutott már, hogy nem-e bipoláris zavar ez nála. A felhangolt időszak stimmel, azonban a depresszió része nem. Nem szomorú, nem nyomott, hanem szemét, igazi kis rohadék olyankor, már bocsánat. Ha nem a testvérem volna, évek óta nem beszélnék vele. Tegnap is a legfájóbb dolgokkal bántott, nevezetesen azzal, hogy nem sikerül a férjemmel a baba, aztán meg elhordott mindkettőnket cigánytól elkezdve mindennek. Férjemnek már azt mondtam, hogy nekem tényleg ez volt az utolsó, én végeztem vele, nincs testvérem többé, de ő meg azzal érvel, hogy ne legyek ilyen, tuti beteg.

Tényleg betegség lehet ez? Vagy ő egyszerűen csak ilyen?

Találkozott már valaki ilyennel?

Van egy 27 éves húgom. Én 35 éves vagyok.

Sosem voltunk jó testvérek, húgom igazi rossz természetű gyerek volt, az a fajta kis szemét, aki szétrombolja a mások homokvárát. Két, velünk hasonló korú unokatestvérünk élt az utcánkban, nekem velük testvéri a viszony mai napig, húgom nem is köszön nekik.

20 éves volt, amikor meghalt anyukánk, akkor kezdődtek a komoly bajok, bár nem állítom, hogy amiatt. Azóta 5-6 hónapos jobb-rosszabb periódusai vannak.

Vagy az van, hogy minden okés, boldog, tervei vannak, szinte énekel örömében. A tervei azonban irreálisak, túlzók. Aztán jön egy kattanás, akár a mondat közepén is, de szó szerint, és elborul az agya, elhord akár telefonban, akár élőszóban mindennek, a legszemetebb megjegyzéseket teszi. Azokat a barátságokat, amiket a jobb hónapjaiban felépít, secperc alatt elveszíti, gyakran a munkáját is. Kibírhatatlan ilyenkor, a szűk rokonságon kívül senki nem viseli el.

Az érettségit még letette, azonban felsőbb iskolát nem tudott végezni, volt, hogy szó szerint kirúgatta magát. Pedig nem ezt a példát látta otthon, az egész család diplomás.

A legutóbbi fordulat pl tegnap volt. Messenger üzenetben beszélgettünk éppen, teljesen szokványos dolgokról, majd egyszer csak azt írta le, tényleg minden előzmény nélkül :”téged az se érdekelne, ha éhen halnék”. Ekkor már tudtam, hogy baj lesz. Után a legmocskosabb szitkokkal élt felém, férjemet is szidta, pedig a jobb napjain imádja őt. Amikor mondtam neki, hogy álljon le, szégyellje magát, még ő volt felháborodva, és letiltott. Mindig ez a vége: letilt mindenhonnan, majd fél év múlva jön sírva.