Okos ember más kárából tanul...

Alkohol, dohányzás, nyugtató... Mindezt 14 évesen. Hozzá kell tennem, hogy a családi hátterem teljesen rendezett volt. Lényeg a lényeg: kétségbeesetten kerestem embereket, akik elfogadnak, befogadnak, szeretnek (a családomon kívül persze, akik ijedten figyelték különc viselkedésemet, idegbeteg megnyilvánulásaimat). Persze meg is találtam őket... Párkapcsolati téren sem tettem túlzottan magasra a lécet. Hiszen minden mindegy volt, csak valaki szeressen engem is. Az osztályomban a legszebbnek ítélt lányoknak már saját autóval rendelkező ifjú sportolók udvaroltak (elit középiskolába jártam a jó tanulmányi eredményeimnek köszönhetően, aminek még az éjszakázás és az ivás sem tett be, de osztályfőnököm komolyan szorgalmazta eltávolításomat, nem jött be neki). Rendkívüli kétségbeeséssel kerestem a nagy szerelmet, aminek persze az lett a vége, hogy becsaptak, rászedtek, kihasználtak. Rendkívül csúnyának, senkinek és semminek éreztem magam. 165 centis magassággal, 47-52 kg között mozgó testsúllyal pedig hájas, gusztustalan, debella állatnak (persze az iskolatársaim ezt alátámasztották...) sok olyan nap volt, hogy összvissz 2 db zsemlét ettem. A tanáraim idegbeteg viselkedésemnek köszönhetően gyűlöltek,így még kétségbeesettebben menekültem. Már előfordult, hogy 1 l bort ittam meg egyedül, 8 szál cigivel megspékelve...Nem hangzik nagy mennyiségnek, de 14 évesen szerintem az. És egyre erősebb nyugtatókat írt fel az orvosom, az öngyilkosság gondolata pedig nagyon foglalkoztatott. Egyre vadabb társaságba keveredtem bele, de rendőrségi ügyem nem volt, de így utólag visszagondolva benne volt a pakliban, mai napig áldom Istent, hogy nem történt ilyen. 17 évesen rám talált a naaagy szerelem.... Egy nálam pár évvel idősebb, csavargó-alkoholista körökben mozgó kétes múltú, de nagy hírű illető személyében. Igazából nem is tetszett nekem, de ő nagyon előadta, hogy szerelmes belém. Az sem tűnt fel, hogy időnként eltűnt, nemhogy felhívott volna...Én ábrándoztam róla, és örültem neki, hogy szeret. Mikor találkoztunk, persze mindent nekem kellett fizetni, de én boldogan vállaltam, mert a pénz ugye nem számít.

Egy évig együtt voltunk, és én tudtam, hogy folyamatosan megcsal (fura telefonhívások, volt, hogy az én telefonomat is használta erre a célra). Volt olyan, hogy bejelentette, hogy Betti a barátja, és fogadjam el, hogy ezentúl találkozni fognak, mert nem tilthatom meg neki, hogy lányokkal barátkozzon...Ezután a saját telefonomról hívta Bettit...Aki nem tudott a létezésemről. Forrt bennem a tehetetlen düh, depresszióba süllyedtem, még jobban, mint eddig, és vádoltam magam, hogy ez azért van mert senkinek sem kellek, de nem mertem kész tények elé állítani. Ekkor már pszichiáter is kezelt. Nem tudtam szakítani, mert kedvesem belém sulykolta, hogy ostoba, értéktelen, csúnya vagyok, senkinek sem kellenék, ő az egyetlen. Azért meg kell hagyni, az ostobában van valami kis igazság...

Elértem a nagykorúságot, 18. születésnapomat boldogan tervezgettem, ekkorra már az a kevés számú barátom is elhidegült tőlem a kedvesem miatt... Az gondoltam, hogy meglep valamivel az én kreatív, fantáziadús párom. Találkoztunk, meglepetés sehol... Javasolta, hogy vegyünk egy üveg bort az ABC-ben, és igyuk meg a játszótéren. Romantikus, nem? Én az ő szülinapjára mindig hetekig készültem, hogy milyen ajándékot vegyek, aztán ő a haverjaival ünnepelt egy olcsó kocsmában, ahova nem mehettem vele, mert úgyis jelenetet csinálok a többi barátnő miatt.

Persze eddigre már én lettem a féltékeny, elviselhetetlen szörnyeteg.

Aztán felvettek az egyetemre, egy másik városba. Kedvesem indítványozta, hogy nézzünk ott együtt albérletet. Ebbe én boldogan belementem, elhittem, hogy minden vágya a közös élet-velem. Első hónapot én fizettem, kajával együtt. Azért én se voltam gazdag... Fél év után másik albérlet után kellett néznünk, mert nem tudtam fizetni. Kedvesem meg nem vállalt munkát. Ami pénzzel lehúzott, azt kajára, kocsmára, cigire költötte. Ha egy kis pénzt eltettem magamnak valami "titkos helyre", megtalálta, és borzalmasan letolt, hogy hogy lehetek ennyire önző. Közben depresszióm és idegbajom a tetőfokáig hágott, ezt párom pofonokkal honorálta.

Már erősen agyaltam rajta, hogy lehetne meglógni, mert egyre több volt a kék-zöld folt, kispárnába akadt idegen hajcsat, kifizetetlen számla. Barátnőmnél (mert időközben lettek barátaim, rádöbbentem, barátaim szeretete által, hogy én is olyan ember vagyok, mint a többi, jé, milyen érdekes...) gyakori vendég lettem a szomszéd házban éjjelente, kedvesem is gyakori vendég lett más lányoknál éjjelente, amit tagadott, mondván, hogy ez az én beteg, autista agyam szüleménye, mert meg volt róla győződve, hogy én minimum autista vagyok.

Mikor nem veszekedtünk, akkor hitegetett, hogy elvesz feleségül. De mikor veszekedés után el akartam küldeni, arra hivatkozva, hogy a rezsit én fizetem, ő nem ment, arra hivatkozva, hogy ő találta meg az albérletről az apróhirdetést az újságban.

Egy éjszaka a kórházban kötöttem ki, megrepedt arccsonttal, patakokban csordogáló vérrel, zúzódással, horzsolásokkal... És ez így ment tovább, állandó érzelmi zsarolás, erőszak... Továbbra is együtt voltunk, de én már terveztem (amit egyébként szinte az első hónaptól tettem), hogy hogy léphetek le.

A szüleim menekítettek ki az albérletből. Azóta pedig célozgat rá, hogy de jó lenne ismét együtt lenni, mert én vagyok életének nagy szerelme. Mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy figyelje a vészjósló jeleket, és ne hagyja magát az érzelmektől vezettetni, amíg nem késő...

A történet tovább is van, de ennyit szerettem volna kiírni magamból.