Nóra baba születése

A férjemmel már „régóta”, 2006. nyara óta terveztük a babát. Aki csak nem akart jönni. Számtalan fals „mostbiztosterhesvagyok” megérzés után 2007. augusztusában orvoshoz fordultunk, hiszen eltelt egy év a próbálkozásainkkal. Megtörténtek a vizsgálatok, nálam is és a férjemnél is és kiderült, hogy a pajzsmirigyem egy picit rakoncátlankodik, de nem annyira, hogy az gátolná a teherbeesést, szóval „csak” annyi volt a probléma, hogy talán nem jó időben próbálkoztunk. A következő mensi után, ami 2 hétig is elhúzódott, kb. félidőben elmentünk ultrahangra, hogy az orvos megnézze, van-e egyáltalán peteérésem. Akkor látott egy 17 és egy 18 mm-es tüszőt, amiből még bármi lehet. Így „parancsszóra”, 3-4 nappal később tettük a dolgunkat. Eközben az orvosom – akivel a legteljesebb mértékig elégedett voltam – fel is írta a gyógyszert (a Clostit), amiben úgy hittem, mint még soha semmiben. Ki is váltottam, csak arra kellett várjak, hogy megjöjjön és elkezdhessem szedni. Mivel nem volt rendszeres a ciklusom, így nem is tudhattam, hogy mikor kellene megjönnie, meg megzavart az a 2 hétig tartó mensi is. Meg aztán ellentétben az elmúlt hónapok „terhes vagyok” érzésből most semmi nem volt. És mégis. A kis Manócskánk éppen akkor költözött a pocakomba. Amikor megláttam a tesztet, nem hittem a szememnek. Határtalanul boldog voltam, táncoltam a konyhában és egyből elkezdtem beszélni Hozzá, kapcsolatot teremteni Vele. A férjem aznap szolgálatban volt, alig vártam, hogy reggel legyen és hazaérjen. Belépett az ajtón, rám nézett és már tudta. Szavak nélkül.

Elkezdődött hát az a csodálatos 9 hónap. Egészen a 10. hétig csodálatos volt, amikor is a védőnőm úgy gondolta, hogy már betöltöttem a 12. hetet. Érthető volt, hiszen neki muszáj volt az utolsó mensi alapján számolni, én viszont tudtam a fogantatás pontos dátumát. Így 10 hetesen elküldött a nyakiredő vizsgálatra. A doki (nem a választott orvosom) elkezdett vizsgálni, majd először azt kérdezte, biztos van-e már 12 hetes. Persze nem volt, én tudtam. És aztán … baj van. A nyakiredő vastagsága 3,2 mm. Egyből telefonált Szegedre a genetikára, én meg ott a vizsgálóágyon sírtam és szerettem volna meghalni. A férjem éppen szolgálatban volt, így nem tudott velem ott lenni. Leszegett fejjel ballagtam haza és nem tudtam mi legyen. A védőnő közbenjárásával sikerült másnapra egy 4D-s ultrahangra elmennem, ahol kaptam képet is és irány Szeged! Ott elbeszélgettünk a genetikussal, aki szerint az adatok alapján igen kevés az esély arra, hogy beteg legyen a baba. De, bejelentkezhetek magzatvíz-vizsgálatra.

Nagyon-nagyon nehéz döntés volt, de valahogy éreztük legbelül, hogy minden rendben van. Így nem mentünk. Tudom, sokan most felelőtlennek tartotok. Megértem. Kívülállóként én is annak tartanám magamat. A védőnőm így kiemelt vizsgálatokat kért, biokémiai meghatározás volt, amit anyai vérből néznek több időpontban. Az összes leletem negatív lett, kezdtem megnyugodni. Innentől kezdve igyekeztem teljesen pozitívan hozzáállni a várandósságomhoz. Sokszor mondtam a babámnak, hogy „Minden rendben lesz. Mindennek rendben kell lennie!” Hiszek a pozitív gondolatokban.

Sűrűn jártunk ultrahangra is, minden hónapra jutott 1-2. A férjem mindig elkísért, kivéve azt az egyet. Szépen teltek a hónapok. A 20. hétig minden reggel hányingerem volt. Hányni csak egyetlen egyszer hánytam, de akkor másfél napig egyfolytában. A 20. hét után a hányingert felváltotta a gyomorégés, amin csak a hideg tej segített és el is kísért a szülésig. Időközben kiderült, hogy kislányunk lesz. 2008. június 12-ére voltam kiírva, egy hónappal előtte bevásároltunk a Pirinyónak és összekészítettem a kórházi pakkomat. És vártunk. Akárhányszor hívtam Apát, bármi miatt, mindig úgy vette fel a telefont: „Szülünk?”

És egyszer csak megtörtént. 2008. június 4-én, szerdai napon, hajnali 5 órakor arra ébredtem, hogy mintha bepisiltem volna. Apa természetesen szolgálatban volt. Nem voltam teljesen biztos a dologban, hiszen én úgy gondoltam, hogy majd elönt a magzatvíz és fájni fog. Ezzel szemben mindig csak egy kevés csurgott ki. Felhívtam Apát, majd Anyukámat is, hogy ez most mi. Ő nyugtatgatott, hogy ne idegeskedjek, a Kislányom kíváncsi lett a külvilágra és úgy gondolta, Ő már eleget fürdött, tiszta, most már kijön. Letusoltam, addigra Apa is hazaért. Felhívtam a dokimat, Ő mondta, hogy menjünk be a kórházba, mert innentől már nagyobb a fertőzés veszélye. Semmi fájásom nem volt még ekkor. Fél 8 volt, ahogy a kórházba beértünk. Ott felvettek az osztályra. A dokim pont egy értekezleten volt, de kihívták. Vizsgálat után megerősített abban, hogy az valóban a magzatvíz volt, de felül repedt meg a burok, azért nem öntött el a víz. Ekkor megkaptam a finomságokat: a borotválást (nem nagyon kellett, otthon elintéztem) és a beöntést, ami nem is volt annyira szörnyű. Letusoltam, majd átkísértek a szülőszobára, ahol elfoglaltam az ágyat. Ekkor volt 10 óra. Apa is megkapta a csini zöld ruháját és végig velem volt. Közben jött a dokim is és burkot repesztett. Hát ez nem volt kellemes, de annyira nem fájt. Mivel csak 1 ujjnyira tágultam, így rám kötötték az oxytocyn infúziót. Eddig nem volt semmi fájás, de innentől egyből 2 percesek lettek. Délben lekapcsolták az infúziót, mondták, sétálgassak, hátha segít a gravitáció. Csak róttam a köröket, majd fél 2-kor visszafektettek az ágyra és nagyobb cseppszámmal nyomták az infúziót. Közben megérkezett Anyukám is és mivel egyedül uraltam a szülőszobát, így a vizit után a szülésznő beengedte Anyut is. Egyébként a szülésznő is nagyon kedves volt, nem zavart minket feleslegesen, de azért karnyújtásnyira volt, hogyha bármi kell, ott legyen.

A dokim még megnézett, majd közölte, hogy úgy este 7-8 körül lesz meg a baba, így Ő elmegy rendelni. Kicsit meg is ijedtem, hogy nem lesz ott velem. 3 órakor ment el, de onnantól fel is gyorsultak az események. Elkezdtem szépen tágulni, majd a szülésznő fél 4-kor megvizsgált, majd telefonált a dokimnak, hogy vissza kellene jönni, mert szülünk. Nem hittem a fülemnek, hiszen hol volt még 7 óra! A dokim nagyon gyorsan, talán 3 perc alatt már ott is volt, pedig nem a kórház területén rendelt. És már nyomhattam is. Az első nyomást elszúrtam, mert nem lefele nyomtam, hanem a fejemet „fújtam fel”. De a következő már sikerült. Egy fájás alatt háromszor kellett nyomni. Nagyon fájt. Éreztem, hogy amikor nem nyomok, Nóra attól ugyanúgy jön kifelé. Feszített nagyon. Próbáltam minél jobban segíteni Neki. A gátmetszést nem is éreztem.

És megszületett. Szegénykém, még jó, hogy ki bírt bújni, a köldökzsinór a nyakára volt tekeredve szorosan. Nem is sírt fel azonnal, már a szívbaj kerülgetett. Így nem is kaptam meg úgy mázasan, gyorsan elnyisszantották a köldökzsinórt és vitték kitisztogatni a légútjait. Apa ment vele. Majd egyszer csak Apa jött vissza egy kis csomaggal.

Ő volt az. És ott, egy családdá lettünk. Nórám 15 óra 57 perckor 3300 grammal és 50 cm-rel született, makkegészségesen. Engem elkezdtek összevarrni, ami állítom, jobban fájt a szülésnél is. De nem számított, hiszen Apa kezében ott pislákolt Nóra. Azt hittem sírni fogok, de nem. Boldog voltam. Nagyon. És éhes. 2 órás megfigyelés után áttoltak a szobámba, majd fél 7-kor már hozták is szopizni. Hihetetlen érzés volt, szinte most is érzem az akkori illatát. A kórházi napok elteltek, nem mondom, hogy jó volt, azt sem, hogy nem. Nem igazán mutattak meg semmit, hogy mit hogyan kell. A szoptatást is az a szülésznő mutatta meg, aki ott volt, amikor született Nóra. A többiek nem nagyon foglalkoztak velünk. Bent tartózkodásunk alatt be is sárgult, így egy éjszakára fény alá tették. Köszönettel tartozom orvosomnak, Dr. Svarsnig Lajosnak. A legteljesebb mértékig meg voltam elégedve vele mind a terhesgondozás, mind a szülés alatt. Hozzásegített egy Csodához.

Nórikám azóta már lassan 15 hónapos és teljes lett Vele az életünk. Nagyon imádjuk Őt.

Még rengeteg apró dolgot le tudtam volna írni, de akkor nagyon-nagyon hosszú lett volna a cikk. Így sem lett rövid.. Köszönöm, hogy elolvastátok.