Zalán világra jövetele

Mielőtt belefognék a szülésem történetének elmesélésébe, el kell mondanom, hogy rögös út vezetett ahhoz, hogy világra hozhassak egy kis életet.

A fogamzásgátló abbahagyása után a menstruációm hónapokig nem jött meg, majd több, mint fél év után végül rendeződött. Aztán néhány hónap múlva örömmel lobogtattam a kezemben a pozitív terhességi tesztet. Sajnos a boldogság nem tartott sokáig. Barnázgatás...majd elhalt terhesség, méhkaparás lett a vége.

Aztán kötelező várakozás, majd újabb próbálkozás következett. Ekkor is pár hónap után kétcsíkosat produkáltam, ám az örömbe elég sok kétség is vegyült. A félelmem jogos volt. Hiába kaptam meg mindenféle gyógyszeres segítséget, hiába pihentem a nap huszonnégy órájában, a végeredmény ugyanaz volt, mint az előző terhességnél: missed ab, azaz elhalt a baba.

Ezek után még hosszabb regenerálódást írt elő az orvosom, valamint egy alapos kivizsgálásnak vetettek alá mindkettőnket. Minden leletünk rendben volt, kivéve egyet. Az immunológián találtak nálam valamit, ami antifoszfolipid szindróma (APS) gyanúját vetette fel. A következő vizsgálat ezt meg is erősítette, ezért Aspirint kellett szednem, hogy a vérem ne alvadjon olyan gyorsan.

Így már bátrabban vághatunk bele harmadszor is a „babaprojektbe”. Ismét pár hónap után sikerült is teherbe esnem. Az előzmények után a „félsz” nagyobb volt bennünk, mint az öröm, de ez teljesen érthető hozzáállás volt. Sok-sok gyógyszer, injekciózás, ágynyugalom segítségével eljutottunk a szívhangig. Ez után tudtam, hogy nem lehet baj! Természetesen aggodalom végig volt a terhesség alatt, mert mindig volt olyan esemény, eredmény ami miatt izgulni lehetett. Az első 12 hétben a mondhatni folyamatos barnás pecsételés miatt aggódtam, majd 13 hetesen vérzéssel kórházban kötöttem ki. Kiderült, hogy a méhlepény túl közel tapadt a méhszájhoz, ezért volt a vérzés. Pár hét alatt ez feljebb húzódott, de addig is szigorú ágynyugalomra voltam ítélve. Aztán amikor emiatt megnyugodhattunk, jött egy kétes toxoplasma eredmény. Az ismétlő vizsgálat sem mutatott megnyugtató eredményt, ezért újabb vérvétel, pár hét várakozás az eredményre, és szerencsére kiderült, hogy vaklárma volt az egész.

Persze a nyugalom nem tartott sokáig, hiszen a 28 hetes ultrahangon kissé több magzatvizet láttak. Három héttel később a kontrollvizsgálaton ennek már nyoma sem volt.

Innentől már nyugodtabb időszak következett.

36 hetesen már elkezdett kinyílni a méhszáj, ezért várható volt, hogy előbb meglesz a baba a 40. hétnél.

A nagy nap előtt két nappal vizsgált meg az orvosom, akkor már a méhszáj rendesen nyitva volt (1111), illetve tapasztaltam nyákdugó szerű váladékot is. Mondjuk ebben nem voltam biztos, hogy tényleg az, mert teljesen átlátszó volt, és igazából ennek színesnek kell lennie általában.

Aztán a szülés előtti este már egy kis rózsaszínes-barnás rész is volt benne. Ebből már sejtettem, hogy valami készül!

De tudat alatt is éreztem, mert este leszőrtelenítettem, kimostam a kórházba szánt újonnan vásárolt bugyikat, időben ágyba bújtam, hogy tudjak pihenni (pedig a kedvenc feleséges sorozatom ment) – mint aki tudta, hogy másnap már nem lesz ideje ilyenekre. Éjjel fél kettőkor felébredtem, és kiteregettem a ruhákat, amit este beleraktam a gépbe, hogy reggelig megszáradjanak!

Aztán hajnali négy óra 15 perckor, pont 38 hetesen egy pukkanásra ébredtem. Tudtam, hogy ez a burokrepedés lehet! Felültem az ágyban, lábam közé nyúltam, de nem éreztem nedvességet. Hirtelen elbizonytalanodtam, hogy akkor ez mégsem az? Felkeltem az ágyból, és amint függőlegesbe kerültem, megéreztem a melegséget a lábamon, amint csordogált le a magzatvíz. Szóltam a páromnak:

- Ébredj, mert folyik a magzatvíz!

Párom hirtelen felriadva ezt kérdezte:

- Biztos?

- Biztos! Nézz ide!

Ezek után aztán úgy felpattant, mint aki azon nyomban indulna a kórházba. Nyugalomra intettem, hogy nem kell annyira sietni, én még szeretnék lezuhanyozni, rendbe szedni magam.

Elmentem wc-re, közben húztam magam után a csíkot, mint egy csiga, hiszen a magzatvíz folyamatos távozott. A wc-n ülve éreztem az első menstruáció szerű görcsöt, de még nagyon enyhe volt. Amikor ott végeztem, lezuhanyoztam – ekkor jött a következő gyengécske fájás kb. fél óra elteltével.

Aztán felöltöztem, még összekészítettük gyorsan a baba hazahozós ruhácskáit, és indultunk volna...de igen ám! A magzatvíz csak folyt, folyt, és én teljesen átáztam! Semmilyen betét, láb közé szorított törülköző nem segített. Igazából ez nagyon meglepő volt számomra, mert erről sehol sem hallottam, hogy folyamatosan folyik a víz.

Másfél óra már eltelt a burokrepedés óta, indulni kellett a kórházba, így nedves nadrágban mentem, mert nem lett volna értelme átöltözni, hiszen az is átázott volna.

Közben a fájások húsz percenként jelentkeztek. Az autóban már tíz percenként, mire a kórházba értünk 5 percesek lettek.

Bejárhattunk a kórház parkolójába, kiszálltam az autóból, és 'loccs'! Megint egy nagy adag magzatvíz!

A szülészeten meg sem kérdezték miért jöttünk, a nővérke mondta:

- Ne is mondjanak semmit, látom magán, hogy szülni jöttek!

Az ügyeletes orvos megvizsgált, a méhszáj két ujjnyira volt nyitva. Ezután előkészített a szülésznő. Szokásos eljárás: borotválás, beöntés. A beöntéstől kicsit féltem, de nem volt vészes.

Ezután elvonultam egy időre a zuhanyzóba és wc-be. Ekkor már egyre erősebbek voltak a fájások, sehogy sem volt jó. Kapkodtam a levegőt, nyöszörögtem. Nem tudtam, hogy fogom kibírni, hiszen ezek a fájások csak erősödni fognak.

Amikor végeztem a dolgommal, átmentem a szülőszobára, ahol felfeküdtem az ágyra, rám kapcsolták a CTG-t, majd behívták a férjemet. Örültem, hogy végre megint velem van!

Az ágyon nem volt jó, ezért testhelyzetet váltottam, az oldalamra feküdtem. Így nem mérte jól a gép a baba szívhangját, és nekem sem esett jól mégsem az oldalt fekvés, ezért a hátamra fordultam nagy nehezen. A fájások alatt ekkor még mindig kapkodtam a levegőt, így nagyon rossz volt, legszívesebben felpattantam volna, és elmenekültem volna valahova.

A szülésznő mondta, hogy próbáljak nyugodtan lélegezni, az a babának is jobb, mert úgy kap elég oxigént. A baba érdeke - ennyi kellett csak nekem, ezek után áttértem egy lassú, nyugodt mély légzésre: orron jó mélyen beszívni amennyit csak bírtam, majd szájon kifújni az összes levegőt a tüdőmből. És láss csodát, így a fájások is elviselhetőbbnek tűntek!

Az orvosom is megérkezett közben, megvizsgált, a méhszáj szépen tágult, de azért bekötötték az oxitocint, hogy a fájások hatékonyak legyenek. Két percenkét jöttek a görcsök, de csak minden második volt „kemény”. Az infúzió után mindegyik egyforma erős lett.

Kértem egy fájdalomcsillapító injekciót, ami tulajdonképpen egy méhszájlazító, kábító hatású szer volt. Ennek hatására két fájás között szinte elaludtam, ami nagyon jó volt.

Számomra elég gyorsan telt az idő, meglepődtem, amikor az orvosom azt mondta, hogy próbáljak nyomni egyet.

- Már nyomhatok? – kérdeztem, mert hihetetlen volt, hogy már itt tartunk! Ekkor negyed 12 lehetett.

A kitolási szak elég hosszúra nyúlt, mert a baba a pocakom jobb oldalába fészkelte be magát, és a dokinak kellett menetirányba nyomni. Biztos kellett 10-12 fájás, mire kibújt a drágám. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én nem éreztem azt a bizonyos összetéveszthetetlen tolófájást. De ennek ellenére nyomtam, mert nyomni akartam, hogy végre megszülessen az én kicsi kincsem.

A gátmetszés nem fájt, csak éreztem, hogy valami történt ott, és a hangját hallottam a vágásnak.

Aztán a szülésznő egyszer csak mondja:

- Látni a haját! Apuka megnézi?

A férjem természetesen megnézte, ki nem hagyta volna!

Aztán pár nyomás még, és kint volt a kisbabám! Hihetetlen volt az egész, hogy az a kisbaba bennem volt! Felsírt, de nem túl hangosan, férjem elvágta a köldökzsinórt, majd odatették a mellkasomra, ahol egyből elhallgatott! Nekem, nekünk gyönyörű volt! Meglepően nehéznek találtam. Elvitték felöltöztetni, apuka elkísérte, majd visszahozták már pólyába bugyolálva. 3560 g és 50 centivel született Zalán baba.

Adhattam neki egy-két puszit, és sajnos ismét elvitték a melegedőbe.

Közben megszületett a méhlepény, amit a szülésznő meg is mutatott nekünk. Majd következett a varrás, amitől jobban féltem, mint a szüléstől. Felesleges volt! Az érzéstelenítő szuri kicsit kellemetlen volt, de után már nem éreztem semmit.

Majd a kétórás megfigyelés alatt a párom végig velem volt, beszélgettünk, körbetelefonáltuk a rokonságot, rettentően feldobott és energikusnak éreztem magam.

Aztán felvittek a szobámba, ahol végre ismét kezeim közé kaphattam a kisfiam, és megtörtént az ismerkedés és az első szopi.

Néha még most is úgy érzem, hogy egy csoda a Jóistentől, hogy megkaptuk őt! A szülés számomra nagyon jó élmény volt, sokkal rosszabbra számítottam. Persze fájt, és voltak nehéz pillanatok, de a férjem támogatása, a jó légzéstechnika, a humánus kórházi személyzet segítettek ezeket átvészelni.

Végszóként csak annyit írhatok: életem legcsodálatosabb napja volt február 4-e, amikor életet adhattam az én kisfiamnak, Zalánnak, aki által édesanyává váltam!