A mi nagy napunk

Szívesen írnám ide, hogy „terhességem zavartalan volt, élveztem minden percét”. Mégsem tehetem (bár a mondat második fele maradéktalanul igaz). 16 hetes koromig vérezgettem, s a biztonság kedvéért Utrogestant kellett szednem az első trimeszterben, amitől ez idő alatt olyan mértékű hányingerem volt, hogy gyakorlatilag egyfolytában feküdtem, enni szinte semmit nem tudtam.

Mindezt dalolva elviseltem a baba érdekében – nagyon vártuk Őt –, de a gyomorszorító érzést, amit minden wc-zés előtt éreztem, na azt elfelejteném. Nagyon aggódtam a babánkért, de végül sikeresen túljutottunk ezen az időszakon.

A 19 hetes uh-on közölték velünk, 100%, hogy kislányunk lesz. Kispapa ujjongott, én furcsán néztem, hiszen én fiúnak éreztem! Ennyit az anyai ösztönökről!? (Nem mintha nem ugyanúgy örültem volna a kislánynak is.)

Nagyon szerettem pocakos lenni, élveztem a hihetetlen kapcsolatot Magzatommal, imádtam, mikor Kispapa esténként játszott a Pocaklakóval, sokat hintáztunk (hadd okosodjon az a gyerek!), zenét hallgattunk, tervezgettük a Jövőt. És növesztettük a Pocakot.

29 hetesen egy magánrendelőben jártunk uh-on (szerencsére sikerült úgy intéznie Kispapának, hogy minden uh-ot együtt gyönyörködhessünk végig – örök hála). Soha nem felejtem el a szonográfus és köztem lezajlott párbeszédet:

„Tudják a baba nemét?

Igen, kislány.

Úristen! Ki mondta ezt maguknak? Ugye nem én? Ugyanis kisfiuk lesz!”

Kellett pár perc, hogy meg tudjunk szólalni. Ugyanúgy örültünk a fiúnak, mint a lánynak, csak akkor ott, ez hihetetlennek tűnt. Hiszen tíz hete már, hogy „kislányunk van”! Van már neve is, és olyan cuki lányos babaholmik (sebaj, megvan a hugi fél ruhatára!), olyan volt, mintha egy új Pocaklakót kaptunk volna. Nehéz megfogalmazni, mit éreztünk, persze, boldogok voltunk, csak furcsa volt. Én egész éjszaka arról álmodtam, hogy megszületik a Kisfiam, s reggel úgy ébredtem, hogy nem is értem, hogy hihettük eddig a kisfiúnkról, hogy lány!? Hahaha, mégis működnek az anyai ösztöneim!

December tizedike körül orvosom azon kérdésére, melyben azt firtatta, érzem-e, mikor születik a baba, én határozottan kijelentettem, hogy december 20. és 24. között. A 24-e lenne a legjobb, mivel tudtam, akkor ő és egy volt gimnáziumi osztálytársam lesznek ügyeletben (Debrecenben, a Klinikán szültünk). Ő ezen jót nevetett, mondta, kizárt, ilyen betonkemény méhszájjal, s a baba sem mutatja, hogy esetleg készülődne. Azonban egy hét múlva már felpuhult méhszájat állapított meg, pár nappal később egy-, megint pár nap múlva kétujjnyira voltam már nyitva. Mindez egyetlen jóslófájás nélkül, észrevétlenül történt. Orvosom úgy döntött, hogy 24-én megindítja a szülést, „a biztonság kedvéért” – mivel majdnem két hete nyitott a méhszájam. Sajnos, úgy gondolom, ez a „biztonság kedvéért” inkább az ő „biztonságban otthon eltöltött karácsonyát” jelentette. Hiszen az NST-ken minden rendben volt, jól érezte magát a babám és én is. Igaz, akkor már tűkön ültünk Kispapával, annyira vártuk Őt.

Azt hiszem, mindent elmond állapotunkról, hogy otthon az üres babakocsit tologattuk, eljátszva, hogyan is fogunk sétálni hármasban! Én ezerszer elrendeztem a babaruhákat, minden összepakolva hetek óta, és mi vártunk. Próbáltam „rábeszélni” a Picikémet, induljon el magától, valamiért nagyon nem akartam, hogy be kelljen indítani a szülést. Legyen csak úgy, ahogy a baba akarja, akkor jöjjön, amikor jönni akar. A baba-mama kapcsolatanalízist a várandósságom alatt végig alkalmaztam, s most többször „átbeszéltük” Picurral, milyen is lesz a születése, ne féljen, induljon el bátran.

December 23-án Kispapával feldíszítettük a karácsonyfát – illetve Ő díszített, én ültem, mert alig kaptam levegőt –, hiszen tudtuk, hogy a karácsonyt a kórházban fogjuk tölteni.

Aztán eljött 24-e reggel, fájások semmi. Annyi előjele volt a közelgő szülésnek, hogy a megelőző egy hétben távozott a nyákdugó (több napon át). Elindultunk hát a Klinikára, ahol az orvosom nem akarta elhinni, hogy még mindig semmi. Hétfő volt, s mondta, hogy ő lemondta a szombati és vasárnapi programjait, mert biztos volt benne, hogy hétvégén szülünk. Erre még hétfőn is dalolva megyek vizsgálatra. Csinált amnioszkópiát, tökéletes lett. Eztán NST-re vártunk a terhes ambulancia ügyeletén, s egyszer csak éreztem valamit. Fájásnak nem igazán nevezném, inkább kis kellemetlenségnek. Majd olyan tíz perc múlva ismét. Mérni kezdtük az időt, s a kis fájáskák szabályosan, hét percenként jöttek. Mivel az NST-n minden rendben volt, orvosunk még hazaengedett délután négyig.

Otthon megebédeltünk, majd átadtam magam az egyre gyakrabban jövő, most már azért érezhető fájásoknak. Nagyon jó volt otthon vajúdni a biztonságot nyújtó környezetben, ültem, vagy Kispapára támaszkodva ringattam a csípőmet a fájások alatt. A forró zuhany is nagyon jól esett. Végül fél négy körül úgy döntöttünk, nem várunk tovább, elindulunk. Ekkor már hárompercenként jöttek az összehúzódások.

Miután a szülésznő felvette az adataimat, orvosom megvizsgált, csinált egy CTG-t, majd előkészítettek. Kispapával negyed hatkor foglaltuk el a vajúdót, ismét CTG következett, amihez kikönyörögtem, hogy ülhessek, mert én ugyan le nem fekszem. Orvosom fél hatkor megrepesztette a magzatburkot.

Igencsak inamba szállt a bátorságom, mikor megláttam a hosszú tűt, s nagyon féltettem a Kicsikémet, holott tudtam, rutineljárásról van szó.

Ekkorra már intenzív fájásaim voltak, amit eddig Kispapába csimpaszkodva vészeltem át. Most viszont fekvésre ítéltek egy időre (nehogy előreessen a köldökzsinór). Na azt hiszem, itt zökkentem ki, innentől annyira nem tudtam magam átengedni a fájdalomnak, inkább szenvedtem. A fájásaim szinte összeértek, a fájásgörbét rajzoló tű igencsak leszaladt a papírról egy-egy csúcsponton. Kb. negyed óra múlva orvosom javasolta az EDA-t, mondván, elég lassan tágulok – annak ellenére, hogy kétujjnyira már nyitva voltam napokkal ezelőtt –, nem marad erőm. Korábban úgy gondoltam, fájdalomcsillapítás nélkül fogok szülni. Azonban mikor mondta, hogy még órák múlva is meggondolhatom a dolgot, időnk van bőven, csak szóljak, s mindezt iszonyú erős fájások közepette, beadtam a derekam. Szó szerint. Megkaptam a szükséges infúziót, majd az aneszteziológus bekötötte az EDA-t. Végre, végre vége a szenvedésnek! Hahaha, csak gondoltam. A kedves anesztes doktornő mondta, „Na, a következő fájást már meg sem fogja érezni”. Mikor pár fájással később még mindig csillagokat láttam, szegény Kispapának pedig olyan erővel kellett masszíroznia a derekamat, hogy izomláza lett (csak így tudtam valamelyest elviselni a kínokat), bizony furcsán nézett a doktornő, s kaptam még egy adag csodaszert. Mikor ez sem hatott egyáltalán, mondták, hogy igen, néha előfordul az ilyesmi. Viszont ekkor már csöpögött belém az oxitocin (annak ellenére, hogy még a várandósságom alatt többször megbeszéltük az orvosommal, hogy mindenről pontos tájékoztatást kérek, csak a zárójelentésből tudtam meg, hogy oxitocin volt a zacsiban, akkor ott azt mondták, ez még egy kis feltöltő folyadék, kell az EDA miatt). A fájások elsöprő erővel törtek rám, nekem pedig feküdnöm kellett. Azt hittem, nem bírom ki. Kispapa változatlanul masszírozott, nagyon sokat segített az is, hogy a fájásgörbét figyelte, s mindig szólt, ha lassan csökkenni kezdett az intenzitás, hiszen tudtam, hogy megint szusszanhatok egyet.

Igyekeztem a légzésemre figyelni, s örülni annak, hogy nemsokára találkozunk végre a mi kis Manónkkal. Rengeteg erőt adott, hogy tudtam, Ő is szorongatott helyzetben van, s ha ügyes vagyok, Ő kevesebbet fog szenvedni (szerencsére a szívhangja végig tökéletes volt). Ez az intenzív szakasz nem tartott sokáig, ugyanis a sikertelen EDA után alig fél órával jött a székelési inger. De még mindig csak háromujjnyi volt a tágulás, így a fájásokat elhuhogtam, s következett a legnehezebb része szülésemnek, hiszen még nem nyomhattam, holott a testem mást akart. Nemsokára azt hittem, itt a vég, nem bírok tovább megküzdeni a nyomási ingerrel. A szülésznő az egyik fájásnál engedélyezett kevés nyomást, miközben ő elsimította a méhszájat. Ezt hamarabb is megtehette volna! Ezután megvizsgált orvosom, s kimondta az ítéletet: „Mehetünk”. Ekkor a vajúdóból áttoltak a szomszédos szülőszobára. Az a pár méteres út nagyon elevenen él bennem. Volt osztálytársam (nődoki, nagyon sokat segített egyébként szülés közben biztató szavaival, s ő volt az egyetlen, aki mindent elmagyarázott, akit bármikor odahívhattunk kérdésünkkel) tolt át, s kérdeztem tőle, hogy akkor most már tényleg nyomhatok? El sem akartam hinni. Vigyorogtam, mint a vadalma. Megláttam a szülőszobában várakozó orvosomat, épp akkor vette fel sötétkék gúnyájára a hófehér köpenyt, s nekem ettől olyan érzésem volt, mintha mészárszékre vinnének. Mi lesz még itt! Ezen is vigyorogtam.

A szülőszobán átmásztam a szülőágyra (van ugyan szülőszék is, de kötelező a szülőágy használata). Ami nem is volt olyan szörnyű, mert inkább ültem rajta, mint feküdtem, s volt jó kis kapaszkodóm. Szülésznő a bal oldalamon, Kispapa a jobbomon (gyorsan kiadtam Hősömnek a következő instrukciókat, miszerint a fájás alatt tartsa majd a fejem, ha felülök. Honnan tudtam előre, hogy így lesz jó?), orvosom a lábaim között, kisszéken ülve. De szuper. Az első két fájás alatt nem sikerült tökéletesen nyomnom, nem jó helyre irányítottam. De sebaj, ezt is meg kell tanulni. A szülésznő támasztotta a hasam tetejét (nem nyomta, csak támaszt nyújtott a Picinek). A fájás nem is fájt már, inkább csak hihetetlen nyomásinger volt, s éreztem végre, hogy jól csinálom. Nem tudom, hogy tudtam ezalatt még gondolkodni is, de arra gondoltam, hogy el sem hiszem, hogy ennyi fájdalmat ki lehet bírni, s büszke voltam. Büszke voltam, amiért gyakorlatilag fájdalomcsillapítás nélkül eljutottam idáig, büszke voltam a bennem lakozó, s most megtapasztalt női őserőre, büszke voltam a Babámra, aki mindjárt megérkezik, büszke voltam Kispapára, aki végigcsinálja ezt velem, aki olyan nagyon várja a Kisfiát, s az egész várandósság és szülés alatt annyit segített, s dacolva azzal, hogy még egy tűtől is képes rosszul lenni, s régebben ha én kaptam injekciót, a váróban utána ő lett rosszul, szóval ennek ellenére itt van, kitart, támogat teljes erőbedobással.

Kb. a negyedik tolófájásnál éreztem egy szurit, tudtam, hogy ez azt jelenti, hamarosan vágni fog a doki – a Klinikán kötelező a gátmetszés. A legközelebbi fájásnál épp a tolófájás által kiváltott nyomás hihetetlen erejére gondoltam, mikor egyszer csak valami kicsusszant belőlem. Olyan érzés volt, mintha kirepült volna. Ekkor megszűnt minden fájdalom, megérkezett a mi Kisbabánk 19 óra 13 perckor! El sem hittem. Kispapa csókja, mosolygó könnyes szeme örökre bevésődött emlékezetembe. Nem hallottunk sírást, csak egy kis nyöszörgést. Hamarosan a hasamon szuszogott a mi gyönyörű Kisfiunk, alig látszott a sok magzatmáz alatt, icipici kis lila csomagocska, hatalmas szemekkel. S rám nézett.

Én megpusziltam, köszöntöttem Őt, s ismerősként üdvözöltem, úgy éreztem, pont ilyennek láttam a képzeletemben, illetve a kapcsolatanalízisek alatt. Nagyon nyugodt volt, nézelődött.

Sajnos csak egy-két percet töltöttünk így, s vitték fürdetni, mérni, természetesen Apukája mindenhová elkísérte.

Míg engem varrt az orvosom (közel háromnegyed órán át, mert Picur az állával vagy a vállával végighasította a hüvely belső falát), Manócska apukája ölében pihent. Akkor sem sírt, csak nézelődött, szunyókált.

Ezt követően az őrzőben töltöttünk valamennyi időt (nem emlékszem, egy-két órát). Itt már próbálkoztunk a szopival, nagyon ügyes volt a Kismanó. Itt kell megjegyeznem, hogy a Klinika bababarát kórház. Ami ugye azt jelenti elsősorban, hogy szoptatásbarát, a szopizást támogatják, megtanítják az anyukáknak a különböző technikákat, s mindenben segítséget nyújtanak. Talán azért, mert mi Szenteste születtünk, s gyakorlatilag az ünnepeket töltöttük bent, de én ebből nem sok mindent tapasztaltam. Az őrzőben voltunk hármasban – kb. egy perce –, mikor beviharzott a csecsemős nővér, s a gyereket – nem tudom érzékletesebben kifejezni – szabályosan rácsavarozta a mellemre, majd ahogy jött, úgy ki is rohant, nem szólt egy szót sem. Ennyi volt az én „oktatásom”. Igaz, a kórházban töltött idő alatt találkoztunk segítőkész csecsemősökkel is.

Marci azóta 15 hónapos huncut kisfiú, nagyon sok örömöt szerez nekünk minden nap, mi pedig igyekszünk helyesen terelgetni az életét. De ez már egy másik történet.

Még annyit jegyeznék meg, hogy csodálatos élményként éltem meg szülés-születésünket, de pár dolgot másképp tennék legközelebb. A kórházi környezet nem nekem való vajúdáskor. Nem tudtam befelé figyelni, nem tudtam átadni magam a folyamatnak, illetve olyan sokan, sokszor megzavartak. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, a neonfény rettenetesen idegesített, s örülök, hogy csak én szültem akkor, mert azt hiszem, nem viseltem volna jól más szenvedését.

Nem tették a babát születése után azonnal a hasamra, csak pár perc elteltével, hamarosan elvitték, s majd’ egy óra eltelt, mire ismét találkoztunk (igaz, utána már egyetlen percre sem váltunk meg egymástól).

Mindezek hatására most úgy érzem, hogy következő babánk, babáink itthon látják majd meg a napvilágot. Itthon, ahol nem akarja majd senki irányítani a folyamatot, ahol olyan helyzetben vajúdhatok, ahogy akarok, félhomályban, csendben, meghittségben. S születése pillanatától együtt lehetünk majd kisbabánkkal, azonnal szopizhat, s az út fáradalmait rajtunk pihegve pihenheti ki, nem viszi el senki – még ha csak rövid időre is –, és nyugalomban válhatunk ismét egy családdá.