Swea Maddalena sietős kicsi angyalkám :)

2013 május 8-án este a férjemmel Haralddal és a barátainkkal elmentünk vacsorázni. Jót tett a kikapcsolódás és jól esett már tapasztalt anyukákkal beszélgetni, megtárgyalni, mit kell még beszerezni a kicsinek. Nem szeretem a fűszereset, de aznap este valahogy megkívántam, még meg is jegyezték. Jól esett a vacsora, Swea is egész este ficánkolt, csak úgy hullámzott a hasam. 10 körül értünk haza, másnap nem kellett korán kelni, Harald se ment dolgozni, így nem bántam, hogy még egy filmet is nézzünk meg lefekvés előtt. Lezuhanyoztam, elhelyezkedtem és elindítottuk a filmet. Olyan fél órája nézhettük, mikor valami érdekeset, amolyan tompa nyilalló fájdalmat éreztem a derekamban, meg a hasam aljában. Még fel is szisszentem, de azt hittem, csak elfeküdtem magamat. Felkeltem, ittam egy pohár vizet és visszafeküdtem. Negyed óra múlva megint jött egy fájás, itt már nem voltam olyan nyugodt, erre már Harald is felfigyelt. Mondom, valami nem stimmel, ez már a 2. fájás volt rövid időn belül, majd jött még egy és még egy. Nagyon megijedtem, hiszen még csak a 30. hétben jártunk, de apa megnyugtatott, hogy valószínűleg csak jóslók, zuhanyozzak le és azért menjünk be a kórházba. Felhívta a barátját és szólt, hogy mi a helyzet és hogy nemsokára érkezünk.

Már éjfél volt, az úton alig volt autó, gyorsan a kórházba értünk, ahol már vártak minket és a fájások ekkor már 10 percenként jöttek. Felfeküdtem az ágyra, a doki megvizsgált, a méhszáj már bő 2 ujjnyira nyitva volt és vizsgálat közben elfolyt a víz is. Gyors UH és a doki közölte, hogy a baba be van fordulva, sajnos nem tudnak mi tenni, megindult a szülés. Pánikot kaptam, közöltem hogy csináljanak valamit, még nem jöhet, nagyon korai, de a doki csak annyit tudott mondani, hogy nem lesz semmi baj, mindent megtesznek értünk. Könnyekben törtem ki, csak zokogni tudtam és szidni az életet, hogy miért veszi el a második kislányomat is, hibáztatni magamat, hogy miért nem vigyáztam rá jobban...

Harald beöltözött közben és már ott is volt mellettem. Átvittek a szülőszobára, feltették a CTG-t, bekötötték az infúziót, megkaptam a beöntést, de én csak zokogtam és zokogtam... Egy nővér kedvesen, de határozottan megszorította a kezemet és szólt, hogy nyugodjak meg, mert így fogy az erőm és a kislányomnak szüksége van rám, segítenem kell neki, hogy a világra tudjon jönni. Ez olyan hideg zuhanyként ért, hogy szép lassan megnyugodtam és kezdtem arra koncentrálni, ami életem legnehezebb és legszebb feladata lesz: világra kell hoznom a kislányomat!

A fájások már alig 3 percenként jöttek, de addig oda se figyeltem rájuk. Érzéstelenítést nem kértem (el is felejtettem), csak azt figyeltem, milyen a szívverése és hogy mit mondanak körülöttem. Alig értettem valamit, mert sokat beszéltek svédül, de azt megértettem, hogy nagy baj is lehet, mert egyre több orvos volt körülöttem és az életmentő inkubátor és újraélesztő gép, meg lélegeztető ballon is megjelent a szobában. Aztán egyszer csak éles fájdalmat éreztem és jött az össze nem téveszthető érzés. Itt az idő, nyomnom kell!

Pillanatok alatt átalakították az ágyat és Harald már mögöttem is volt. Gyorsan levették a hasamról a gépet és a szülésznő hangosan megszólalt "Tirza push, push!" és én nyomtam. Pár másodperc pihenő, majd újra a vezényszó "push, push, push" és én nyomtam és a következő pillanatban csak azt éreztem, hogy Swea kicsusszan. Harald megszorította a kezemet és szólt, hogy nyissam ki a szemem, nézzem meg a gyönyörű lányunkat. Kinyitottam és lenéztem... és ott volt Ő, az én szépségem, kicsi törékeny apróságom, a kis csodám, nem sírt, csak nyöszörgött. Elvágták a köldökzsinórt és azonnal el is vitték. Kértem Haraldot, menjen vele és azonnal mondjon el mindent, amit megtud. A doki rendbe rakott és átvittek az őrzőbe. Kis időre egyedül maradtam és ismét csak sírni tudtam, hiszen még a karomba sem foghattam a kislányomat...

Legalább fél óra eltelt, mire egy nővér bejött és elmondta, hogy a kicsi a körülményekhez képest jól van, még vizsgálják, de csak akkor láthatom, ha már fel tudok kelni és ha őt már átvitték a koraszülött intenzív osztályra. Hálás voltam, de csak sírni és bólogatni tudtam. Aztán bejött Harald és a gyerekorvos: minden rendben, a súlya is meglepően jó, az életfunkciói is jók, de oxigént kell kapnia, kapott tápszondát, és a bal szemén csúnya bevérzés van, amit figyelni kell, de nagyon valószínű, hogy fel fog szívódni...

Miután letelt az idő, lekerültem az osztályra, lezuhanyoztam és végre megnézhettem a kislányomat. Olyan pici volt és tele volt csövekkel, alig látszott ki a rózsaszín takaró alól, de ÉLT. Gyönyörű volt, az enyém, a miénk volt. Kis apró csodám, a drága kicsi lányom.

Swea Maddalena Sehjer 2013. május. 9-én hajnali 4:56 perckor 2005 grammal és 44 centivel született és gyönyörű. :)

Pár nappal később kiderült, hogy nyelhetett egy kis vizet, mert kapott egy erősebb fertőzést, de antibiotikummal kezelhető volt és probiotikumokat is kapott, hogy védjék az immun- és az emésztőrendszerét.

Nem tudni, mi miatt sietett ennyire. Az orvosok sem tudják, csak találgatnak... de ha már így alakult, nem tudunk mit tenni. A lényeg az, hogy Swea jól van, most már egészséges, szépen gyarapszik, nekem van tejem és már itthon vagyunk. :) A kis szeme még mindig nem tökéletes és a doki szerint amíg a bevérzés teljesen fel nem szívódik, nem tudni van-e valamilyen károsodása :(

De én tudom hogy nem lesz...

Nagyon hálás vagyok az orvosoknak, a férjemnek és az életnek a kislányomért. És nem utolsó sorban Neki, amiért ennyire erős és amiért ennyire élni akar. :)