Nagyon hiányzol...

Ezt a cikket, Janikám emlékére írtam.

Ki is volt ő? Milyen volt? Kicsinek egy nagyon eleven, nagyon rossz, okos, aranyos kisgyerek volt. olyan igazi örök mozgó. Iskolába járt, tanult, szeretett focizni, az volt a mindene. Szeretett bulizni, barátokkal lenni, mindig sietett valahova, mindig volt valami fontos dolga. Az iskoláit befejezte, lett munkahely, volt szép, aranyos barátnő, szerette a munkáját, 2008. január 1-jével üzletvezető lett.

Nagyon büszke volt, és én is, mindannyian nagyon örültünk, hogy végre sínen van az élete. Közbe megvette álmai kocsiját. Nagyon vigyázott rá, nagy volt a becsülete. Szóval így éldegéltünk mi öten. Apa, anya, két fiam és a kislány.

És jött az a szörnyű nap. Derült égből villámcsapás.

2008. január 5-én, hajnalban kopognak. Úristen. Rendőrök. Kérdezik, hogy nézzük már meg, Janikám itthon van-e? Nem volt!

Ekkor mondták, hogy autóbaleset történt, és az egyik áldozat az én fiam.

Az orvos az ajtóban, hozza az injekciót. Kirohantam, és látom, hogy a kocsija itthon van. Nem is hittem el, hogy ő lehet az. Hisz itt a kocsija. Sajnos ő volt.

Hazajött, és át ült egy másik kocsiba, és nem jött haza többet... Most már elmúlt másfél éve, de még mindig olyan mintha tegnap történt volna.

Most már csak négyen vagyunk, nagyon szomorú minden nap. Nagyon hiányzik nekünk. Hisz tele volt élettel, olyan sok terve volt még. Annyi mindent szeretett volna még. Olyan fiatal volt. 22 éves. Életvidám, mindig volt egy poén, aki ismerte, az tudja, hogy unatkozni nem lehetett mellette.

És nincs többé. Minden megváltozott. És, hogy mi történt? Még a mai napig nem zárták le a vizsgálatot. És hogy miért? Arról talán majd egy következő alkalommal írok.

Nem tudom, hogy más szülők, akik elveszítik gyermeküket, hogy bírják ezt túl élni, hogy lehet ezentúl bárminek is örülni? Persze nem lehet egész nap sírdogálni, hisz van még egy fiam, most 21 éves, és egy lányom, ő most 15 éves. Nekik se lenne jó, ha egész nap azt látják, hogy én állandóan sírok.

De olyan nehéz. Próbálok előttük olyan lenni, mint régen, de nagyon nehéz. Biztos, hogy nekik se könnyű, nekik is nagyon fáj, de fiatalok, élik saját kis életüket, és én tudom, hogy minden keserves nappal közelebb kerülök Janihoz...