Az én szerelmi történetem

Csak ugye, a szerelem vak, mint mondják sokan a bölcsek közül. Ez alól a feltételezés alól én sem maradtam ki, de miért is maradtam volna ki belőle. Ugyanolyan vagyok, mint bárki más, átlagos, na jó, néha vannak hülyeségeim, de ezt leszámítva...(ide lehet számítani az elkalandozást is).

Egy szó, mint száz, azt hiszem, szerelmes lettem abba a híres iskolatársamba, aki egy évvel volt nálam idősebb. Nem volt éppen egy Adonis, őszintén szólva. Az a vicces, hogy ezt tudtam is. Lehet, hogy nem is vagyok felszínes? Na jó, nem ragadtatom el magam...

Gondolom, sokan elgondolkoztatok, hogy mi történt azzal a másik fiúval, akit említettem történetem elején, tudjátok: "másba voltam szerelmes". Na belé ezután már nem voltam többé szerelmes. Igazából nem is ismertem, csak látásból. Márpedig az ember lánya nem zúg csak úgy bele mindenféle ismeretlen helyes pasikba, akik ráadásul fiatalabbak nála egy évvel (bocsi, ez van, ne ítélj el). Szóval, egy szereplő távozott a színről, de még nincs vége.

Volt ez a srác, nevezzük nevén, Tamás (egyébként soha nem szerettem igazán a Tamás nevet, ha ez számít). Találkozgattunk, megvolt a tradicionális Gellérthegy-randi, „szedek-Neked-virágot-a-Margitszigeten” fejezet, és persze a jól ismert bringázás, az én módszeremmel (értsd: amikor elindultam otthonról, úgy rákezdett az eső, hogy mire odaértem a bugyimból csavarni lehetett a vizet), na meg az ölelés, de semmi több. Igazából, azt hiszem, mindenki elvárta tőlem, hogy legyen belőle több. Ő is, a haverjai is, a barátnőim is, családom is, de még a kutyáim is, egyszóval mindenki, csak én nem... Vagyis egy kicsit talán, mert hát ez tök izgi, egy fiú fogja a kezem, hű! De ennél tovább nem is terjedtek a dolgok, nem volt csók, szájrapuszi, meg egyebek.

Aztán jött a tradicionális táncvizsga, mint minden év végén. Ő is ott volt, én is, meg persze a tánciskolások, igencsak meglepő módon. Akkor még odavoltam érte, már ha azt lehet úgy hívni, vagy hívd, aminek akarod, a lényeg az, hogy akkor még csak ő volt a befutó versenyló a pályán. Ott volt sok emberke, ismerkedtem ezerrel, hátha mondjuk féltékennyé teszem, és lép valamit. Mondjuk ki, a büszkeségemnek jót tett volna, ha mozdítja a hátsóját, és tesz valamit a jó ügy érdekében. Nem garantálom, hogy igent mondtam volna bármire, de azért mégis. A lényeg az, hogy öten mentünk haza, a vizsga után (ami mellesleg egy nagyon igazságtalan vizsga volt). A legjobb barátnőm, ő, két haverja, meg én. Először Tamás ment más irányba, majd az egyik haver, majd a barátnőm.

Végül kettesben maradtam a másik fiúval, aki szinte egy utcában lakik velem, így hazakísért. Igaz közelebb lakik, mint én, de lovagias volt ugye? Felvettem Őt MSN-re, hátha előjön végre az a híres féltékenység Tamásból, igaz teljesen alaptalanul. Azután beszéltem is Vele (a másik fiúval). Ugye az MSN csodái (már ha van neki olyan) mindenre képesek, átszelik az időt, teret, sőt eljutnak a szomszéd utcába is. Megbeszéltünk egy mozit, négyesben. Tamás, a legjobb barátnőm, a Másik Fiú, és én, ugyebár. Ebben az volt a bibi, hogy a barátnőm nem ért rá, így aztán kénytelen voltam a két fiúval elmenni, de nem baj, mert hátha végre jön egy kis féltékenység, a latin szerető láttán… De miért is jött volna...

Aztán megbeszéltem egy újabb találkát a Másik Fiúval. Menjünk el futni, mert én szoktam futni, és Ő ugye még erre is emlékezett. Mondanom sem kell, abból nem lett futás. Végigjártunk ungot-berket a környékünkön, és annyit beszélgettünk, mint még soha életemben. Olyan volt, mintha ezt a fiút legalább 16 éve ismertem volna, ami lássuk be elég nagy teljesítmény, ahhoz képest, hogy kb. 2 napja ismertem meg. Megmutattam Neki egy "titkos" helyet, egy domboldalt, ahova mindenki ki szokott ülni a szerelmével.

Mi is kiültünk, pokróc nélkül. Ekkor mondta, hogy hozhatnánk akár pokrócot is másnap. (Másnap? Erre nem számítottam...de miért is ne?) Így aztán kiültünk másnap is. Utána mindennap csináltunk egy ilyen másnapot. Mindennap mesélt nekem érdekes sztorikat, én is Neki. Egyszer mesélt nekem a nagyszüleiről, akik meghaltak, és elég szomorú volt, hát mit tehettem volna, megöleltem.

Ekkor jött az, hogy nekem sokkal szebb kezeim vannak, mint a volt csajának, és megszólalt bennem valami: hű, ez meg mit csinál? Mert hát, egy ilyen pasi! Egy Adonis, jó humorú, helyes, kedves, érzékeny, jópofa, édes pasi, akire még álmomban sem mernék gondolni. Aki a szomszédomban lakik szinte, aki mindig mosolyog, nem cigizik, nem iszik, és nem drogozik (ez igenis ritka mostanában!). Szóval Ő és én? Hát ez tetszett, de nem éltem bele magam. Hiszen ki vagyok én, Bridget Jones, vagy egy Jane Austen hősnő? Francokat...

De aztán teltek a napok, órák, egy-egy érintés, egy kézfogás, és aztán a várva várt CSÓK! Azt hittem, meghalok! Mármint boldogságomban. Ennyire még életemben nem voltam boldog, és tudom, hogy nem csak egyszer használatos csajként tekint rám, mert...miért is? Nem tudom. Csak érzem, remélem, és igenis méltó akarok lenni Hozzá, és az is leszek!

Még mindig olyan, mint egy álomban, de én nem is fogok felébredni belőle! Tamás meg keressen magának egy guminőt, ha nem voltam neki elég jó, megkaptam helyette az Ideális Pasit!

Ez a szerény történet, az én szerelmi történetem. Remélem, nem aludtál el közben... Igaz, akkor most nem olvasnád ezeket a sorokat.