Egy érdekes történet...

Nem is tudom, miért vetemedtem erre, hogy leírjam, de jó így kiadni magamból. Mindez, amit itt és most elkezdek leírni, talán lesz, akinek majd hihetetlen lesz, pedig minden így történt...

Minden 2006. november 11-én kezdődött... előző nap kötötték be nálunk az internetet. Másnap (11-én), én is neteztem, felmentem chatre, és azt sem tudom, hogy mi ütött belém akkor, mert én nem vagyok híve ennek a fajta ismerkedési módnak. Szóval felmentem és belépett hozzám valami idióta nevű pasi, akitől egyből megkérdeztem van-e msn-je. Gyorsan fel is vettem, és ő mikor belépett, azt kérdezte, hogy "ki ez a szép lány a képen?", mire mondtam , hogy ez volnék én. Sokat beszélgettünk, kora délutántól egész estig. Mikor búcsúztunk, elkérte a telefonszámomat. Megadtam, de ekkor még semmit sem reméltem, gondoltam, biztos csak illendőségből kérte el, úgysem fog hívni.

Másnap nekem egy versenytáncos versenyre kellett mennem, mivel jelölt voltam akkor egy elég nagy gálán. Aznap reggel írt egy sms-t ilyen szöveggel: „remélem emlékszel még rám és nem felejtettél el, sok sikert a mai napra”. Meglepődtem, nem számítottam rá. Aznap sokat írt, este pedig szintén beszéltünk messengeren.

Teltek a napok, míg nem megbeszéltük, hogy találkozzunk, miért is ne?! Ő budapesti, én pedig zalaegerszegi... nagy volt a távolság, és nem jött össze a tali, legalább 3-4 szer megbeszéltük, de mindig közbejött valami, vagy neki, vagy nekem...

Elkeseredtem, hogy sosem fogom látni és soha nem lesz ebből találkozás. Szomorú voltam és csalódott. Nagyon megkedveltem őt és nagyon ragaszkodtam hozzá, szerettem szeretettel és kezdett számomra nagyon fontos lenni... hiányzott ha nem beszéltünk, hiányzott az sms, ha nem írt... furcsa volt, hogy nem is láttam, csak virtuálisan ismerem, és hogy akkor vajon miért ilyen fontos nekem?! Sokat gondolkoztam ezen, de aztán rájöttem, felesleges, erre választ úgysem kaphatok.

Egy nap újra megbeszéltük, hogy találkozunk. December 23-a volt a kitűzött nap. Ekkor már több mint 1 hónapja "ismertem". Reménykedtem, talán most összejön. Sikerült. Eljött a nagy nap... Hatalmas gőzerővel készültem rá, el is késtem mindjárt az első "randiról".

Mentem a megbeszélt helyszínre, amint megpillantottam, tudtam hogy Ő az. Felállt, és mint egy óriás (majdnem 2 m magas :-)), elmosolyodott és én is. Egy pillanatra megtorpantam. Csalódtam benne... a képeken nem ilyennek tűnt, az életben sokkal helyesebb! :-))) A szívem majd kiugrott a helyéről, és egy belső hang parancsolta, hogy menj már oda hozzá! Odaléptem, megölelt és adott puszit, bemutatkoztunk, elmentünk egy kicsit beszélgetni. Nagyon-nagyon zavarban voltam. Mondtam neki, hogy menjünk haza, van rá időnk. Elmentünk hozzánk, elkezdünk nézni egy filmet, de nagyon uncsinak bizonyult. ;)

Felhívtam a szobámba, (természetesen mielőtt bárki bármi rosszra gondolna, semmi rossz szándékom nem volt vele), ott még beszélgettünk, aztán rámnézett és megcsókolt... Abban a pillanatban megmozdult bennem valami, egy érzés... mintha beleszerettem volna abban a pillanatban... felkavarodott minden, de tudtam, ez a csók itt, most valaminek a kezdetét jelenti. Nagyon édes volt velem, de sajnos neki mennie kellett haza. Megbeszéltük, hogy találkozunk még. Szüleimnek bemutattam és nekik nagyon szimpatikus volt, de féltettek engem egy nagy csalódástól. A legszebb karácsonyi ajándékom volt ez, vagyis Ő. Boldog voltam nagyon. Hamarosan már olyan sms-eket kaptam, hogy nagyon hiányzok neki és hogy soha nem akar elveszteni. Kicsit megijedtem, hogy máris belémzúgott, de bennem is mentek végbe az érzések... talán magamnak sem ismertem be, hogy kezd ez több lenni, mint puszta szeretet. Pedig csak egyszer láttam.

2007. január 6-án újra találkoztam vele. Én utaztam el hozzá, féltem a szülei reakciójától, próbáltam minden szavamat kétszer meggondolni, mielőtt szólok. Nagyon kedvesek voltak az ősök :-)), és egyből le is tegeződtünk... túl sok volt nekem hirtelen.

Ekkor jött egy nagy szünet. A januári találkozás után csak múltak, múltak a napok, sőt a hetek, de nem történt semmi, csak sms-ek és az msn, a telefonálás. Nem találkoztunk, nem ment, ugyanis ő kézilabdázik elég magas szinten, és nem fértem bele az idejébe. Borzalmas volt. Aztán több mint 2 hónap után, itt a közelben, Csurgón volt meccse, elhatároztam, elmegyek megnézem és legalább így kicsit vele lehetek. Azon a napon, amikor mentem, megláttam, átölelt és magához szorított annyi idő után, rájöttem, hogy beleszerettem. Aznap kimondtam: „szeretlek!”, pedig ekkor még csak harmadszorra láttam. És választ is kaptam rá: „Én is szeretlek, szerelemmel!” - kimondtuk... megkönnyebbültem...

Azóta már rengeteg minden történt, 2007 nyarán Siófokon voltam vele nyaralni, ahol a szerelmünk méginkább megerősödött abban a pár napban. Egyre többet találkoztunk. Nyár volt és élveztük egymás társaságát. Most már egész sokat tudunk talizni, ahhoz képest, hogy majdnem 300 km áll köztünk.

A megismerkedésünk óta eltelt 1,5 év. Boldog vagyok. Sokat tűrtem neki, sokszor sírtam miatta, sokszor volt, hogy megbeszéltük, találkozunk, és mindig közbejött valami. Türelmesek vagyunk egymással. Márciusban (idén) volt egy válságunk, de megoldottuk, túlléptünk rajta, hiszen a rossz időkben is szeretjük egymást és bizalommal fordulunk egymáshoz. Kihevertük és nagyon jó, hogy most itt tartunk.

2006. december 23-a óta ő a párom és bátran mondhatom, hogy nagyon boldog vagyok vele. Az életem azóta teljesen megváltozott, jó irányba szerencsére. Messze van, mégis soha se ő, se én nem kérdeztük még megy egymástól, hogy megcsal-e... bizalom... ez kellett ehhez. Ő is és én is maximálisan bízunk egymásban. Sokan naivnak tartanak, de nem foglalkozom velük, mert én ismerem őt, és tudom, hogy ha megcsalna, akkor szakítana velem, hiszen abban mi a jó, ha 300 km-re is van egy csaja... semmi. Akkor elhagyna azért a lányért, aki közelebb van. Természetesen van hogy féltények vagyunk, de szerintem ez simán belefér. A lényeg, hogy jól megvagyunk, mindent meg tudunk beszélni egymással, tudunk komolyak is lenni, de el is tudjuk magunkat engedni. Vele minden jó...

Szeptembertől úgy néz ki, megszűnik a távolság... én Budapestre megyek egyetemre, és akkor végre nem lesz többé távkapcs... egyre közelebb a nagy nap. A távolság próbáját kiálltuk, most jön az összeköltözés... azt mondta, ha ezt is kibírjuk, elvesz feleségül. :-))

Remélem, hogy a kapcsolatunk továbbra is ilyen harmonikus marad, mint most. Boldog vagyok, hogy ő az életem párja és hogy van nekem. Nem az számít, amikor sírtam miatta, az számít, hogy milyen boldog pillanatokat tudtam és tudok vele eltölteni és hogy ő az az ember, aki igazán BOLDOGGÁ TUD TENNI! Nem zavarnak a rosszindulatú megjegyzések, amikor valaki azt mondja, hogy mi értelme ennek, a lényeg, hogy boldogok vagyunk. A többi nem számít. Megvívtuk a távolság és egymás csatáit és nem ijedünk meg az újabb kihívásoktól sem. A szerelmünk végre, végre 100%-osan is beteljesülhet egy nagyon kicsi időn belül... már csak pár hónap, előtte még kinyaraljuk magunkat júliusban Görögországban, aztán augusztus közepén felköltözök Pestre. Már várom, szeretem őt, nagyon!

„A távolság csak kérkedő ellenfeled, ha igazán tudsz szeretni, legyőzheted!”