Találkozásom egy nagyszerű, idős nénivel

Karácsony lévén, az unoka és a gyerekek unszolására (magamtól is vágytam) felutaztam Budapestre. Utaztam? Izgulok minden utazás előtt. Sok mindent pakolok, fölösleges dolgokat is, mint később kiderül. De hát nehogy hiányozzon. Fogkefe, gyógyszerek, váltás ruhaneműk, meleg holmi, átmeneti, szobába, kintre. Szóval bőven tele lett a gurulós bőröndöm.

Unokatestvéremnél maradt a kocsi, ő vitt az IC vonathoz, helyjegyet is ő vette meg.

Mégis miért vagyok, mindig tele félelemmel az utazás előtt nem tudom. Ha már beülök a helyemre, megnyugszom.

Fiam vár, segít leszállni, semmi baj nem lehet. Újságot vettem, majd olvasok. El is kezdtem, egy pár oldal után a szembe ülő néni megszólalt. Jó hideg van itt.

Egyik lába jól előre nyújtva, nem is változtat a pózon. Felfigyeltem rá, de nem volt fontos számomra. Idős ember, így jó neki. Igen én is érzem a hideget. Szóljunk a kalauznak. Kalauz jön, mondjuk, fázunk. Elmegy, intézkedik, de semmi nem változik, továbbra sincs meleg. Alulról, felülről mindenhol csak hideg. Kalauz javasolja, üljünk át a másik oldalra, hátha ott melegebb lesz. Én mennék, a néni nem szeretne, ő marad.

Akkor én is maradok, ha már szóba elegyedtünk. El kezdtünk beszélgetni, Jobban telik az idő. Ki honnan, hová. Ő sem nyugodt utazó, de várja az unoka. Nagy táska, fel sem rakta a csomagtartóba, mert nehéz.

Eddig evett, sok minden került elő, az itthoni gyereke ellátta útravalóval.

Szeme alatt vörös folt. Nem tudom eldönteni, anyajegy vagy véraláfutás. Szépen beszél, jó hangsúllyal, átgondolt mondatokban. Hetvenen felül van, én „csak” 65.

Családról, gyerekekről, foglalkozásról esik szó. Férje korán meghalt. Nem volt mellette nyugodt élete az alkohol miatt. Van kertjük, de a belvíz miatt nem tudják használni. Hiányzik, megszokta, hogy nyáron tüsténkedik a kertben. TSZ-ben dolgozott, majd útépítésen. Kavicsot terítettek. Nekem is van kis zöldségesem. Elmondjuk, ki mit vet, milyen különleges a paradicsomom, paprika alakú. Ilyet még nem is hallott. Főzünk, süteményezünk, kertészkedünk.

Olyan hamar elment az idő, szól a hangos bemondó, rövidesen Bp. Nyugati pályaudvar következik. A néni pakol, elköszön, kimegy a peronra.

Később megyek én is. Még szóba elegyedünk. Áll a kijáratnál és egyszer csak visszamegy. Megnézte nem maradt-e ott valami az ülésen. Akkor látom, kicsit biceg, de alig észrevehetően. Támaszkodik a vállával a kocsi oldalához és kézzel is kapaszkodik. Én is.

Sok a váltó, mondom, jó is, hogy kapaszkodunk, billeg a kocsi.

Erre mondja: - Tudja, kedves nekem műlábam van.

Ledermedtem. Óh, nem! Észre sem vehető. De igen. Megmutatja, kabátját felhúzva. 16 éves koromban levágta a vonat. De kaptam jó műlábat.

És a sok munka, a kavicsterítés? - kérdezem. Cserélték 5 évente, elboldogultam. Most már évente kell új.

Akkorát nőtt a szememben ez az idős asszony! A sok segélyen élő tanulhatna tőle. Műlábbal dolgozta magát nyugdíjba, leszázalékolás nélkül. Nevelt két gyereket özvegyen. A mai világban meg nem talál munkát még a fiatal sem. Nem is keresi mindegyik, elég a segély.

A fia várta, segítség nélkül szállt le a lépcsőn, csak az utazó táskáját adta oda. Ez az önállóság! A magára utaltság megedzette. Előttünk mentek és néztem a szapora lépteit. Ha nem mondja, és mutatja, el sem hiszem, hogy nem a saját lábán jár. Egyenes derékkal, sapka nélkül, lobogott az ősz haja, olyan büszkén lépkedett a fia mellett. Szikár alkata, még biztosabbá tette mozgását.

Egy példás életút lépkedett előttem. Én büszke voltam rá, ismeretlenül is.

A visszaútban ismét találkoztunk. Későn vettem észre a kocsi másik végében ült.

Egyszer felállt kinyújtóztatni a lábait, mert szűk helyen ült. Felismertem. Odamentem hozzá. Mosolyogva, kezemet megsimítva üdvözölt. Hát megint találkozunk. Hatalmas piros csomag, masnival, az itthoni unokának küldik a pestiek. A táska sem sokkal laposabb, biztosan ajándékokat rejteget.

A szeme alatt anyajegy van, ugyanolyan, mint oda úton. Kicsit szégyellem magam, hogy sérülésre gondoltam. De hát a mi korunkban már nem szégyen, ha megbotlunk. Főleg, ha nem saját a lábunk.

Apró dolgokból is tanul az ember. Ez pedig nagy dolog. Megtanuljuk értékelni amink, van, tudjuk becsülni, tisztelni a másikat. Már nem is fogok panaszkodni, hogy ez meg az fáj.

Példaértékű életet ismertem meg.