Amikor két lélek találkozik...

Hogyan is történt, hogy két vadidegen ember egy pillanat tört része alatt eggyé vált? Elszakíthatatlanul és örökre?

Emlékszel?...

...persze hogy emlékszel. Te mindenre emlékszel.

Amikor az első levelet írtad nekem, hogy:

- Mondd, te vagy az a Lyr, akitől ott, valahol olvastam valamit?

Heteken-hónapokon át leveleztünk, ezernél is több kis caffanatot küldtünk egymásnak, borozgatva, sírva-röhögve emeltük ki egymást a magunk hasította lélek-szakadékokból, pedig még nem is találkoztunk, nem ismertük egymás hangját, mozdulatait, csak az érzéseinket sikítottuk el, a gondolatainkat osztottuk meg.

Amikor megírtam a Boszorkány és a Farkas legendáját, és izgatottan vártam, mit is fogsz hozzá szólni. Ennyit írtál:

- Mától van egy szamurájod... s amíg én élek, soha nem leszel egyedül Tesó...

Majd végigbőgted a születésnapos videódat, s bőgöd ma is, ha megnézed, vagy büszkén mutogatod, mit is kaptál attól a "lökött nőszemélytől."

Akkor, amikor a lányok összefogtak a "Duná"-ról, s mit sem sejtve készülődtem egy egyszerű kis író-költő-találkozóra, hogy most jól kivesézzük egymást, s egyszer csak megjelent előttem egy hatalmas ember, értem a mejjéig, nagy mancsában billegtetve megilletődötten a világ legkisebb cserepű, bimbózó vörös rózsatövecskéjét. Lábad váltogatva ügyetlenkedted oda, én meg ráborultam arra a széles mellkasodra, szorosan rácsimpaszkodtam a nyakadra, és bőgtem, mint egy gyerek. Te is. Mekkora találkozás volt... de mekkora...

Aztán ott, a híd alatt (mert minket végigkísérnek már a hidak életünk folyásán), ott akartál hagyni a nagy orvoshoz kísérgetés közben, mert kiröhögtelek a létrás-sztoridon és szétnyestem az agyad a beszólásaimmal. De aztán megfogtad a kezem, s vezettél tovább, mert milyen dolog is egy agyament nőszemélyt csak úgy otthagyni egy híd alatt.

Amikor megismerted a kölkeimet. Legfőképpen Manót, akinek te vagy a Nagy Farkas... mert veled mindig lehet hülyéskedni... Akivel ott ültél az orvos előtt, amikor a szemölcsjegelésre vártatok én pedig vásárolni mentem. Akkor még tudtam kísérgetés nélkül mászkálni. De rég is volt! Zengett tőletek az orvosi váró... :)

Amikor "padlótfogtam" lelkileg széttörve, vinnyogva, üvöltve írtam neked az msn-en, hogy elment, elhagyott, vége... s te jöttél az éjszaka közepén, taxiba vágva magad, betakargattál, leültél velem szemben a székre, és egész éjszaka onnan figyelted, ahogy zokogtam, sírva-nevettem, meséltem... majd hajnalban lábujjhegyen kiosontál, megnyugodva, hogy elaludtam végre.

Amikor befogadtál a Farkasok közé, s lettél második keresztszülőm, megadva nekem a jogot, hogy én legyek a Tizenharmadik... mert hittél bennem, mindig hittél bennem és abban, hogy előbb-utóbb rátalálok az utamra... a Mesélő és a Vándor útjára, a Harcos útjára, ahonnan már nincs elkószálás-elkóborlás. Mennem kell, néha leülve, dúdolva, csendben, halkan... s ha néha mégis eltévedek, te adsz újabb irányt, újabb lökést, hogy van értelme annak, amit teszek...

Amikor fél éven keresztül minden hajnalban megjelentél, hogy suliba kísérj. A Borároson már vigyorogva várt minket a kávésnéni, s kéretlenül adta a kezedbe a duplapoharas forróságot, suli végén pedig ott álltál, vártál, majd feltettél a hév-re, ha kellett, hazáig kísértél. Végigizgultad velem az összes vizsgámat, a sulistársaim is mind megismertek, mert igen, te vagy a Tesó, a Nagy, aki nekem soha nem volt, de mindig úgy vágytam rá, hogy legyen egy erős, igazi... aki néha megrugdos, néha szelíden simogatja a szívem, aki mindig erős kősziklaként áll mellettem.

Megadatott... s én nem találok szavakat rá, mennyire szeretlek... de nem is kellenek... értjük mi egymást kimondatlanul is... értjük, mert egy húron pendülünk. Hány éve is már? Nem is tudom így hirtelen, mennyi is telt el az első levél óta, és mennyi bánatot-örömet éltünk át már együtt... testvérként, barátként...

Nemrég azt mondtad, megjósolták, mi egy napon indulunk el a szivárványon felfelé... No, akkor kapd össze magad jól Tesó! Hidd el, mind a ketten hiányozni fogunk erről a világról... Bár, mi onnan fentről is jókat tudunk majd mosolyogni azokon, akik itt csetlenek-botlanak.

És most írtál nekem valamit, amitől megcsillagosodott a szemem, aztán a csillagok képlékennyé váltak, és elindultak a szemem sarkából lefelé... pedig "csak" ennyit írtál az egyik "szösszentyűmhöz":

"Jó itt ülni nálad hajnalonta-reggelenként, és inni a kávét – megint túlforraltad, ihatatlanul forró –, és nem szólni semmit. Nem kellenek szavak. Értjük egymást. Félszavakból, néha féldecikből.

Jó itt ülni, és „savazni”, „nyesegetni” a kétbalkezességeid miatt.

(Arra emlékszel, amikor ajtót nyitottál és én a falnak estem a röhögéstől, mert strandkorlátkék volt a hajad?)

Jó itt ülni és hallgatni, hogy megérintett Isten ujja, és csak a kő marad. De a kő… Az marad.

Figyelni, ahogy egyre indulatosabban beszélsz Manó történelem könyvéről, mert ugye a finn-ugor rokonság, még mindig, és már megint, és újra.

Jó látni, hogy erős vagy. Hogy járni sem tudsz néha, mert szédülsz és nem érzed a lábad, de nem adod fel, kiszabadulsz lassan a hátralékok fojtogatóan rád csavarodó hálójából. Ülsz a gép előtt hajnalban, este és éjszaka, és nyomod a melót, megalázóan kevés pénzért, mert kell, mert elhatároztad, hogy kimászol a gödörből. És kimászol, lassan, szívós akarattal, pedig olyan mélyen voltál, hogy felfelé fúrtál olajért.

Dolgozol, közben szervezel, honlapot írsz, cikkeket emelsz át és írsz, vívod a magad háborúit, meg ki tudja mi mindent csinálsz még egyszerre, egy időben…

Jó itt ülni és figyelni, ahogy csillog a szemed, és mint egy gyerek, büszkén mutatod, hogy beérett a zab, van már birkaól, teljesítetted az éttermi küldetést és bogyóbáró lettél, pedig pár napja kitagadtál volna a hülye farmer-játék miatt. Most meg jobban csinálod, mint én.

Jó itt ülni nálad, és olvasni a boszorkányról meg a farkasról.

Jó itt ülni…

Jó, hogy vagy, hogy vagytok, Tesó!

Áldjon meg benneteket, az én egyszerű, magyar Jóistenem!"

Jó hogy vagy, Tesó... tuuuuudom, én mindig bőgök... ejjmáááááá'... :)

Széljegyzet:

"Csak fogtad a kezem… s dúdoltunk halkan, csendben… magunkban… s hallottuk, a dallamban szárnyak suhogtak…

Csak fogtad a kezem… s a part porában egymás mellett kirajzolódott a lábnyomunk…

Régen volt, nagyon régen… mint a mesében…"

Lyrian ©