Szeretni, s szeretve lenni...

Úgy éreztem, még mindig sok minden, érzés, kétely bennem maradt, ezért folytatom a cikkemet.

Mindent egybevetve én egy elégedett gyermek voltam, akit óvtak mindentől, mégis hatalmas szeretettel vettek körül a szüleim. Mindig azt gondoltam, én érzelmileg rendben vagyok, de be kell ismernem, hogy NEM! Az örökbefogadás nemes dolog és sokszor szó szerint életet mentenek az örökbefogadó szülök, ahogy az én esetemben is, de én nem biztos, hogy meg tudnám tenni! Most már egyre több embert ismerek, akiket örökbe fogadtak vagy akik örökbefogadók.

Van két hozzám közel álló ember, akiket örökbe fogadtak s ezt valahogy tudtuk, illetve éreztük a másikon, s mikor szembesültünk a tényekkel, nem is lepődtünk meg. Mind a két ismerősöm találkozott a vér szerinti szüleivel, az egyik nagyot csalódott a másik megbocsátott a szüleinek. Nemes dolog, nálam ez is másként működik.

Az, hogy örökbe fogadtak, egy dolog. Hogy nem kellettem a szüleimnek, szomorú. Hogy nagyszerű szüleim vannak immár 23 éve, a legcsodálatosabb ajándék az Élettől vagy inkább Istentől! Volt egy idő (ekkor kerestem a "hozzátartozóimat", a múltamat) amikor úgy éreztem, hiányzik az Édesapám, a testvéreim, és majd bele pusztultam, hogy nem ismerhetem, nem tudom megkeresni.

Én mindig abból indultam ki, jó ember, mert én is az vagyok, s érzelmileg rá hasonlítok!

Nem tudom leírni azt az érzést, amikor megtudtam Édesapám születési dátumát, teljes nevét, adatait, volt címét, s a végén azt, hogy 2001-ben meghalt! Borzasztó érzés volt, úgy éreztem, elvesztettem valakit, pedig nem is ismertem. Nem volt lehetőségünk találkozni, beszélgetni...s amikor megkaptam róla az első fotómat, akkor rémültem meg igazán! Tényleg ő az Apám, a vonások, azok a szemek, mintha csak én lennék.

Érdekes módon Anyámmal kapcsolatban sosem volt az az érzésem, jaj látnom kéne, pedig tudom a címét, az elérhetőségeit, de nem érzek iránta semmit, már nem is haragszok rá, s ez szerintem baj. Amíg haragudtam rá, addig legalább éreztem valamit iránta.

Talán gyáva vagyok vagy szívtelen, de én nem akarom egyelőre megismerni az Anyukámat, nem akarok elé állni és meghallgatni az érveit, az okait, pedig biztos van egy csomó.

Ha találkozunk is egyszer, akkor viszont majd elmesélem neki, én mit éreztem és érzek a mai napig is. Azt hiszem, én nem vesztettem semmit, de Ők IGEN!