Megaláztam a kutyámat (beszélgetés)

Megalázottnak érezzük magunkat, ha valami, mások által kimondott szó vagy tett igazságtalanul ér bennünket. És megalázunk másokat, ha igazságtalanul bántjuk őket. Ha tudjuk, hogy egy konkrét dologban igazságtalanok voltunk valakivel szemben, akkor -ha jó az erkölcsi érzékünk- bűntudatot érzünk. Ha igazságosak voltunk, vagy valóban nem volt szándékunkban megalázni a másikat, de a másik ennek ellenére megalázottságot érez, akkor az a másik ember lelki érzékenységéről beszélünk. Talán korábban sok megaláztatást szenvedett el, és a legkisebb -számára- igazságtalan szó vagy tett is megaláztatást jelent.

A megalázás ellen védekezni nem nagyon lehet, mert amikor ér bennünket, akkor nagyon tud fájni lélekben. Abban bízzunk, hogy egy idő után elmúlik ez az érzés, és gondoljuk át újra, hogy elképzelhető, hogy a másik nem megalázni akart bennünket, legfeljebb nem jól tud valamit, amit mi tudunk. Próbáljuk meg elmondani, vagy felhívni a másik figyelmét a MI igazságunkra, és a párbeszéd alapján ki tudjuk hozni magunkat a lelki megalázottság állapotából, és akkor valószínűleg tisztázódik, hogy mégis mi értettük félre a másikat.

Ha valaki mindig magában tartja a lelki fájdalmakat, és nem próbálja kibeszélni, megbeszélni a másikkal, akkor egy idő után valóban nagyon mélyen sérül a lelkünk, és a legkisebb bántásra is teljesen elkeseredünk, magunk alá rogyunk.

Ha lehet, még abban a pillanatban, amikor ér bennünket a fájdalom, még abban a pillanatban szólni kell a másiknak, hogy ezt a mondatot vagy tettet most igazságtalannak érezzük; ezzel kibeszéljük magunkból a fájdalmat, és tisztázzuk a dolgokat. Ezzel erősítjük a lelkünket, és egy idő után már nem fogunk minden apró dolgokra lelki fájdalommal magunkba zárkózni. Nehéz, de meg lehet tanulni.

A kutyámmal pedig evésnél úgy oldom meg, hogy ne alázzam meg, hogy mielőtt eszem, és tudom, hogy a kutyám is éhes lehet, akkor neki is kiteszek enni a kis tálkájába; aztán rábízom, hogy eszik-e. Így nem nézi ki a számból a kaját.

én azért nem, mert tapasztaltam, hogy a telefonra, kajára adott pénzt folyékony agysejtölőre költötték. bennem már nem kelt a koldus jelenléte bűntudatot és éppen ezért nem tartom megalázónak a koldus számára, ha elmegyek előtte kajálva.

áttérve a cikkben említett kutyára, szerintem ők nem éreznek megaláztatást. olyan ez, mint amikor gyerekként kérsz valamit (játékot, édességet) és nem kapod meg a szülődtől. akkor nagyon kellene, de később már emlékezni sem fogsz rá - na és ezért nem megaláztatás, mert ha az lenne, erre emlékezne később a kutya is.

habár míg nem sikerül személyesen a kutyát megkérdezni, mit érez, addig csak találgathatunk.

Nekem kellene nagy lépést tenni a megértés felé? Kedvesem, én embereket gyógyítok ingyen, másfelől pedig üldöztetett kutyát fogadtam be a lakásomba!

Egyszerüen nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni, mert az egy negatív érzés, és nem előre visz, hanem hátra! De mindenki maga tudja a magájét!

"Akkor felesleges a pénzkiadás, ha sem örömöt nem okoz amit kapsz érte, sem pedig szükséged nincs rá." Ha már a koldusoknál tartunk: náluk mindkettő fennáll. Egyfelől pillanatnyi örörmöt okoz az ital, másfelől igen, sajnos szükségük van rá, hogy elviselhetővé tegye a sivárságot, a kilátástalanságot, a megalázottság elviselését. Éld bele magad - ha meg tudod tenni, nagy lépést teszel a megértés felé.

Kutyák. Akinek van, tudja, hogy igenis, megalázzuk őket néha, akartalanul is. Nálunk előszörre ki lett jelentve: a kutya kint alszik, és csak miutánunk kap kaját. Nahát, először a férjem "vétett" a szabályok ellen. Persze, mert naphosszat csak a kutya volt a társa, hát mogszotta vele az ebédjét is (persze, csak olyan jutalom-formában). Aztán beengedtük, mert fúj a szél, esik, nagyon hideg van, nagyon meleg van, stb. Indok mindig van - "ilyen időben a kutyát sem kergetik ki". Végül családtag lett, és ha néha rálépek vagy megrúgom véletlenül, szemrehányóan néz és sértődötten vonul arrébb. Mert szocializálódott. Amit a cikkíró is fejteget: ha lenyomjuk a szocializáció szintjét a gyermeknél, már nem lesz rá hatással a verés sem, megtanulja elviselni a fájdalmat is. Ezért nem célravezető a megalázás és a testi fenyítés. A kutyáknál is így van: amelyik hozzátartozik a családhoz, az jól kezelhető, mert érzékenyen reagál a kis jelekre is. Amelyik elvadult, az még veréssel sem bírható jobb belátásra.

Ez jó példa volt :) .

Az az érzésem,mindketten sajátságosan fogjuk fel az anyagiasságot.De mégis közel egymás igazságához.

Nem szeretnék vitába bonyolódni senkivel,főleg úgy,hogy nem is ismerem.

Én teljes mértékben elítélem ezt az un,fogyasztói társadalmat,szeretnék a saját magam által felállított normák szerint élni, DE egyszerűen nem tudom azt elképzelni,hogy valaki SOHA az életében 1 ft-ot sem adott ki feleslegesen. Bocsánat érte.

A másik dolog; igen,megértettem a cikk lényegét,tényleg elgondolkodtató.Mivel mindig is volt kutyám-most is van kettő-a helyzetbe tökéletesen beleéltem magam.Hisz én is "vétettem" már ellenük.

A legtöbb koldus tényleg alkoholista,de ott is feltenném a kérdést; azért iszik mert hajléktalan vagy azért hajléktalan mert iszik?

Biztos erre is,arra is találnánk példát.

A koldus a bűntudatunk .

A rengeteg kidobott,elvert pénzért,amit feleslegesen költünk el,ebben az anyagias társadalomban.

A régi parasztember az utolsó darab kenyerét megosztotta talán egy éhezővel.

Mi ezt nem tesszük meg,mert annyival kevesebb marad nekünk... :(

Szerintem nem erről van itt szó.

Inkább a koldus azért aláz meg minket, mert nem adunk neki, pénzt, ergo ha meg is sajnáljuk, nem segítünk neki, elnyomjuk magunkban, aztán később mi érezzük rosszul magunkat, ha épp nem adunk.

Maga a jelenléte, létezése egy érzelmi zsarolás.

Ahaaa..!

Így már értem!

Megértek én mindent, csak a számba kell rágni!

:D

Ezt még lefordítottam magamnak, de miért aláz meg minket a koldus?

Ezt nem értem!

Igen, a kutya is átérzi a megalázást. Csak ő nem áll bosszút, nem fog gyűlölni (ha egyébként jó a kapcsolatunk), nem haragtartó és nem rúg bele a soron következő állatba. Megbocsát, és ha nem is érti, miért tettük, feltétlenül szeretni fog továbbra is. Ebben különb, mint az ember. De az emberek között is a legnagyobb adomány a megbocsátás képessége. Az őszinte bocsánatkérés az elkövető részéről és a felejtésig menő meggbocsátás a megbántott fél részéről. Ez minden típusú megalázásnál működik. Amit a cikkíró elmondott a tudatosan elkövetett megalázásokról, azzal teljes mértékben egyetértek, sőt azzal is, hogy a megalázott - mivel nem érti, miért történt, nincs arányban a vétségével - önmagában kezdi keresni a hibát, és olyan önvád alakul ki benne, ami akár halálba vezetheti. Mert nincs szigorúbb bírája az embernek - önmagánál. És az ok nélküli megalázás az élet értelmének elvesztését jelenti. Hiszen megtette, tehát megérdemeltem - akkor is, ha nem tudom, mivel ingereltem föl ennyire. Mert ebben a helyzetben a kiszolgáltatottságot használja ki a megalázó fél. Az alárendelt szerepet - szülő a gyermekét alázza meg, főnök a beosztottját, ügyintéző az ügyfelet vagy fordítva. Az egyik mindig vár valamit a másiktól, és ebbe a várakozásba villámként csap bele a megalázás.

Várom a többi 3 fajta kivesézését is. Nagyon élveztem a történetet is, amivel megvilágította a jelenséget. Köszönöm.

Egy pillanatig se okold magad! Ő okolhatná magát. Nem a Te hibád, és ezt remélem Te is tudod! Bocsáss meg magadnak, fiatal voltál, féltél és fájt...

A cikk nagyon tetszik, és jó, hogy észrevette magát a kedves író, útban a siker felé. :)

"És most feltettem magamban a kérdést. Ha a kutya is sértésnek veszi ha ő éhezik és én pedig zabálok előtte, akkor mit jelenthet az, ha ezt egy éhes ember előtt csak szó nélkül tenném tenném? Megalázás volna, ha nem kívánnám meg egy falattal, ezt csak úgy érzem. Ezért van az is – gondolom - hogyha egy koldus előtt elmegyünk: a koldus megaláz minket, ha nem adunk neki alamizsnát."

Én ezt nem értem...??