Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetés)

Szép Ernö : Életrajz

Ha nem lennének szép selyemruhák,

Ha nem lennének szőnyegek, puhák,

Ha nem lenne autó mely úgy suhan,

Ha nem lenne parfüm, ó! Csakugyan...

Ha nem lenne ékszer mely úgy ragyog,

Nem lettem volna az ami vagyok.

Ha nem volnának gazdag emberek,

Kiknek zsebében pénz van, rengeteg..

Akik unottak és kényelmesek,

Kiknél a szerelem nem nagy eset,

Kik nőt vesznek mint egy szép állatot,

Nem lettem volna az ami vagyok.

Ha nem lenne éjjel tánchelyiség,

Ahol ezer, sugárzó villany ég,

Ha nem keringne francia zene,

Az édes pezsgő ha nem ömlene,

S nem tetszettek vón' hitvány kis dalok,

Nem lettem volna az ami vagyok.

Ha nem lenne kávéház mely meleg,

És benne vastag, hangos emberek,

És cigány aki jókedvet csinál,

S egy vendég aki sörrel megkínál,

S akitől egy tubarózsát kapok

Nem lettem volna az ami vagyok.

Kinn a ligetben ha nem volna pad,

Melyre leülni ingyen is szabad,

S melyre a kócos fiú is leül

S nem maradunk ott este egyedül,

S ha nem ragyognának a csillagok

Nem lettem volna az ami vagyok.

Ha a világon nem lenne nyomor,

Gyomor melyet az éhség ostromol,

Apa akinek teher a gyerek,

Anya ki csak köhög, s pityereg,

S nem kérdi a lányom hol csavarog,

Nem lettem volna az ami vagyok.......

Ott leszek

Ha majd egyszer nem leszek.

Nem búcsúzom tőletek.

A csend karjában ringatom magam.

Ott élek majd boldogan.

.

Ott leszek, ott legbelül.

Hol a szeretet, olykor elszenderül.

Bánatomban, a csendhez fordulok.

S a szeretet hangján megszólalok.

.

Én leszek a Nap, mely rátok nevet!

Én leszek, a mosolyfakasztó apró szösszenet!

Én leszek, a vidám könnyetek!

A csend karjában, mindig ott leszek veletek!

.

Ott leszek, a madarak dalában.

Ott leszek, a mezők illatában.

Ott leszek, a zúgó patakokban.

Ott leszek, minden pillanatban.

.

Ott leszek, az alvó fákban.

Ott leszek, a világ minden zugában.

Ott leszek, az ünnepek hangulatában.

Ott leszek, a csend karjában.

.

Ha majd egyszer nem leszek.

Nem búcsúzom tőletek.

Nem hagyom, hogy kihaljon a szeretet.

Életre keltem akkor is, ha a világ kinevet!

Jolie Taylor

Már értem anya

Most már értem anya, hidd el én is értem,

Hogy anyának lenni nem könnyű, mint a mesékben

Hogy jó szeretnél lenni, de néha te leszel a főgonosz

Annak érdekében, hogy megvédd azt, aki oly' fontos

Most már megértettem anya, hogy mekkora áldozat

Hogy a szívedet örökre a testeden kívül hordozzad.

Hidd el azt is értem már, hogy mily nagy félelem,

Hogy addig létezni tudjak, amíg boldogul nélkülem...

Már értelek téged anya, hogy egykoron mit miért tettél

A sütit miért nem szeretted és a finomakból miért nem kértél.

Anya szívvel téged már teljesen másképp értelek:

Értem léteztél, ahogyan most én ő értük létezem.

Kökény Éva:Tavasz-kikelet

Még vacog bennem a tél,

dideregnek kint a rügyek,

de már érzem tavasz leheletét,

szellő-úrfival tegnap üzent:

„Vártál rám nagyon?

Megjöttem, itt vagyok!

Színeket hoztam

fehérség helyett,

én vagyok: tavasz-kikelet.”

…és varázsütésre megjelent

cserregő madárhad,

apró verébgyerekek.

Faágakon vidáman

ring megint a sok

cinke, feketerigó,

hirdetik: „élni jó!”

Másként fénylenek már

éjjel a csillagok,

virágok kelyhében

reggel harmat ragyog.

Menjünk hát ki a fényre,

tárjuk karunk ölelésre!

Szabó Lőrinc: Nyitnikék

Alszik a hóban

a hegy, a völgy;

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Mikor legutóbb

jártam itt,

nyár nyitogatta

pipacsait,

a nyár nyitogatta,

temette az ősz;

és volt, aki vesztett,

és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak

nyoma sehol,

fekete csontváz

a fa, a bokor,

s halotti csipke

a díszük is,

az a törékeny

tündéri dísz,

mit rájuk aggat

éjszaka

fehér kezével

a zuzmara.

Alszik a hóban

a hegy, a völgy,

hallgat az erdő,

hallgat a föld.

Egyszerre mégis

rezzen a táj:

hármat fütyül

egy kis madár.

Háromszor hármat

lüktet a dala,

vígan, szaporán,

mint éles fuvola.

Az a fuvolás

a Nyitnikék!

Már kezdi is újra

az énekét:

kék füttyre mindig

‘kvart’ lefelé:

nem sok, de örülni

ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

szívnek és tavasznak

nyílni kék!

Nyitni, de – nyitni,

de – nyitni kék!

Fütyülöm én is

énekét.

Nyitni kék, fütyüli,

nyitni kék,

a telet bírni

illenék!

Bírni és bízni

illenék!

Fütyül és elszáll

a Nyitnikék.

Nyitni kék! –

fütyülök utána

s nézek az eltűnő

madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,

nyitni kék,

hinni és bízni

kellenék,

mint az a fázó

kis madár,

aki sírja, de bírja,

ami fáj,

akinek tele rosszabb,

mint az enyém,

és aki mégis

csupa remény.

Nyitni kék, indulok,

nyitni kék,

fog az én szívem is

nyitni még.

Nyitni kék! Ébred

a hegy, a völgy,

tudom, mire gondol

a néma föld.

Ő volt a szája,

a Nyitnikék,

elmondta a holnap

üzenetét:

a hitet, a vágyat

fütyülte szét,

kinyitotta a föld

örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,

nyitni kék –

Nyisd ki, te, versem,

az emberekét!

Tóth Árpád: Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem !

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Szöllősi Bernadett: Március

Bőröndjével kezében a tél

dér lábakon az állomásra siet.

Épp begördül egy szerelvény –

felszáll rá és retúrt fizet.

Vonattal robog tova a hideg,

a langy meleg a kertek alatt érkezik.

Egy kis ibolya a levelek közt zizeg,

orgona színével egy tyúkhúrnak kérkedik.

Felhők lógnak le az égről,

úgy lesik, hogy közeleg a tavasz.

Egy öreg tölgy is emlékszik rá régről,

üdvözlésére a fák térdig hajlanak.

Meztelen talppal áll a réten a tavasz,

harmatot lehel a haragoszöld fűre.

S hogy meg ne hűljön, sálat varrat:

a nap sugarát, mint cérnát, befűzte egy tűbe.

Krókusz-színű kendő, szegélye jácint,

közepébe virág öltve, tulipán piros.

S hogy szép legyen, egy aranyeső ráhint

egy egész kosárnyi sárga szirmot.

Ébred minden a fagyos tél után,

az összes virág szirmot bontogat.

Az első nap sugara ad rám fényruhát,

míg a márciusi szél rázza a lombokat.

Szőcs Lajos

Temetik a békát

Gúnyosan vihognak tücskök és bogarak,

Temetik a békát a kertek alatt.

Gödörbe vetik a zöld tetemet,

Egy bűne volt: igazat brekegett.

Dagad a fővarangy, duzzad a tokája,

Marad a jólét, hízhat a mája.

Reszkető combját nem mártják sóba,

Kihívóját anyja búcsúztatja sírva.

Buja volt a ficsúr, hangos a pofája,

Lázongott a kurutty-nép, bánta varangy hája.

Ebihalat ígért gólyának és gémnek.

Csak zsíros családját e vésztől mentsék meg.

Elnémult sok brekegő a szürke tollak láttán,

A kétéltű csürhének hideg futott hátán.

Szónokuk a porondon juszt nem tágított,

Agitált, kiabált, míg bele ki nem lógott.

Temetik a békát, varangyék vihognak,

Kis híján vége lett a népnyomornak.

Varangykölkök, ripacsok úsznak a zsírban,

Kishitű kurutty-nép fullad a kínban.

Szécsi Margit: Március

Téli szellők, fújjatok csak,

játsszatok a hajamon.

Olvassz havat, melengető

márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,

vessen bimbót minden ág.

Szebb a somfa gyenge szirma

mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.

Ember s állat érzi már,

dong a kaptár, szárnyat rezget

százezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot,

félredobni s könnyeden

játszani és birkózni a

városvégi zöld gyepen.

Jó volna már munkálkodni,

arra vár a kert, mező.

Szép reményhez, szorgalomhoz

kell a fény, a jó idő.

Pacsirtának kék magasság,

vetőmagnak tiszta föld –

Jöjj el, tavasz, földről, égről

már a telet eltöröld!

Dsida Jenő: Tavaszi béke

Fürdik lelkem az illatos

Tavasz sugarában...

Kerestem a békességet -

Végre megtaláltam.

Minden madár, kicsi tücsök

Örömét zengi...

Legyek egyszer én is boldog,

Ne zavarjon senki!...

1924. május 1.

Dsida Jenő : ÉN HÍVLAK ÉLNI

Hallgasd meg mit suttog az élet,

élni hív újra meg újra téged.

Ne nézz vissza a sáros útra,

legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet

szemed kékjében égjen a fényed..

Lásd meg végre, hogy szeretnek

még akkor is, ha nevetnek,

hisz mosolyt te csalsz arcukra,

ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,

hisz erőre így találsz.

S mi most bánatot okoz

később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,

de hinnünk mindig muszáj.

Fogd a kezem, ha úgy érzed,

hogy szívedből kihull az élet.

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,

ne sírj azon, mit meg nem tettél.

Gyere velem, én hívlak élni

vérző szívvel is remélni...

Pál Lászlóné: Mondd, mi a szeretet

Könnyű szeretni azt, ki kedves,

szelíd, jóságos és figyelmes,

ki mindig csak ad, de sose kér,

Ó, mennyire szeretjük mindezért.

De azt szeretni, aki durva,

szava sértő arca mogorva,

tudod, hogy tüskés, mégis szereted,

Na látod, ez a szeretet.

Könnyű szeretni a jó barátot,

élvezni vidám társaságot.

De a szenvedőt, ha szánja szíved.

Ha éhezőnek nyújtasz kenyeret.

A tétovának adsz egy jó tanácsot.

Vigasztalod a sírót, hogyha látod.

Letörlöd a fájó könnyeket.

Na látod, ez a szeretet.

Aki becéz vagy lágyan simogat.

hogy tudjuk szeretni azokat.

De szeretni a mindig lázadót,

a hitetlent vagy a támadót,

a közönyöst, a bűnöst, szennyest.

Ilyenek vagyunk, s az Isten így szeret,

irgalma megnyitotta az eget.

Na látod, ez a szeretet!

Kökény Éva : Nem akarok félni!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

durva, békétlen világban élni,

előbb csak suttogok, majd kiáltok:

Emberek! Tegyük élhetőbbé a világot!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

éjjel-nappal folyton hátranézni,

megrettenni, ha süvít a szél

vagy ablakomhoz száraz ág ér.

Félelem nélkül szeretnék én élni,

mit mondok unokámnak, ha kérdi,

mit tettetek, hogy ide jutottunk?

nem akarok gyűlölködők közt élni!

Nem akarok, jaj nem akarok félni,

fenyegetést, rémségeket nézni.

Gyűlölet, és zűrzavar helyett

szeressünk, ültessünk fát, virágot!

Emberek! Tegyük jobbá a világot!

Farkas Éva : A szeretet virágai

Vannak virágok, mik a szívben teremnek,

Közönséges kertben meg nem gyökereznek,

Azoknak pompáznak, kik szeretik őket,

Ápolják, gondozzák a felnövekvőket.

Vannak virágok, mik a lelkünkben nyílnak,

Velünk növekednek, majd velünk elmúlnak.

Szeretetünk napja sugárzik reájuk,

Ezért olyan színes a sziromruhájuk.

Az én szívemben kis versvirágok nyílnak,

Mikor boldog vagyok, csodamód virulnak,

Néha a fájdalom elhervasztja őket,

De túlélik mégis a nehéz időket.

Virágaimból most szedtem néhány szálat,

Itt vannak kezemben, és reátok várnak.

Olvassátok őket szívvel, szeretettel,

Hisz nektek üzenek minden virág-verssel.

Majzik Ilona

A mosoly

Eltakarom én a szemed,

elkendőzöm a bús telet.

Letörlöm a jégvilágot,

helyébe lopok virágot.

Lila csokrom lila álom,

pille puha tavaszszárnyon

érkezik, mint a kikelet.

Kinyithatod már a szemed!

Lásd a virág világcsodát,

utánozd a szép mosolyát!

Mert a mosoly lélektükör,

oda-vissza is tündököl!

Megidézhet reményt, hitet,

feledteti a hideget.

A szeretet örömlepel,

még a téllel is felesel!

Debrecen, 2017.01.31.

Z. Horváth Gyula: Ballada egy régi házról....

Már lassan leszállnak az alkonyi árnyak,

az utca is elcsendesült.

A játszótér árva, a boltok is zárva,

az asztalra lámpa került.

A kis kocsma mélyén egy sört hoz a pincér,

és játszik egy harmonikás.

Én hallgatom csendben és feléled bennem,

a régmúltból valami más.

Valahol áll még egy vén ház a parton,

valahol vár még egy boldog sziget,

ahol a holnapról álmodtam egykor,

ahol nagyon boldog volt az életem.

Csak visznek a léptek, és szemembe néznek

az emlékek, az ifjúság.

A házunk a sarkon, a fűzfák a parton,

s a kertünkben az orgonák.

Az udvarunk végén egy vén fatönk szélén

mindig állt egy telt pohár,

s a postás is tudta, ha arra vitt útja,

hogy neki egy jó korty kijár.

Valahol áll még egy vén ház a parton,

valahol vár még egy boldog sziget,

ahol a holnapról álmodtam egykor,

ahol nagyon boldog volt az életem.

De múlnak az évek, hol rosszak, hol szépek,

mint másodperc, szaladnak el.

Már fogynak az évek, és halkul az ének,

de nyugtatom fájó szívem,

mert nézem a házat, a rozsdás, vén zárat,

mit régen nem nyitott a kéz.

Pár napom volt itthon, és sírnék is titkon,

de szégyellem, ez az egész.

Valahol áll még egy vén ház a parton,

valahol vár még egy boldog sziget,

ahol a holnapról álmodtam egykor,

ahol nagyon boldog volt az életem.

Néha (Az élet komédiája)

Néha jól vagyok,

néha annyira mégsem,

mert úgy érzem

megfájdítja az élet a szívem.

Nincs ezzel baj,

lesznek még jobb napok,

s aztán majd csak lazán

odavetem, hogy: - Jó napot!

Néha minden egyszerű, édes,

néha olyan bonyolult,

mint amikor nem tudom,

hogy mit akar bennem az út.

Inkább ráhagyom,

nem gabalyodok bele.

Nem hagyom kuszaságát magamon,

csak megyek csendben vele.

Néha jól vagyok,

néha annyira mégsem,

néha úgy érzem már meghalhatok,

néha azt, hogy keveset éltem.

Jön, ami jön, vagy éppen

megy, ami megy, akár por a szélben.

Csak dúdolok, tudod, csak játszom,

Nem veszem komolyan, aztán mégis,

mert komédia az egész világ

én pedig vagy jónak, vagy rossznak látszom.

papp.edem

Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek hát fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Juhász Gyula: Egy régi nőnek.

A múltak májusába

Eljössz-e még velem?

A múltak májusába,

Mely csupa szerelem.

Az én holt ifjúságom

A legszebbik halott,

Az én holt ifjúságom

Vígan föltámad ott.

Az én tűnt édenkertem

Csupán neked terem.

Az én tűnt édenkertem

Az első szerelem!

Kaczor Ferenc:Ha fáj a szíved

Ha fáj a szíved,

Ne mondd el senkinek,

Mert ami neked fáj,

Nem érti senki meg.

És aki nem érti,

Gúnyol és kinevet,

Örül ha sírni lát,

Örül a könnyednek.

Őrizd meg a szíved,

Ne add ki hiába,

Mert a szívnek nincsen

Egynél több virága.

A virág elhervad,

És nem lesz több kikelet,

Ezért hát őrizd meg

Jól a szívedet....

Meggyesi Éva : Szeretnék egyszer még

Szeretnék egyszer még boldogan élni

messze hol csönd és béke van,

temetni mindent mi nem hagyott élni

s hinni hogy lesz még virágzó tavasz.

Szeretnék olyan messzire futni

hogy utol ne érhessen senki sem,

új álmokat és új reményt keresni

s ne zavarjon meg semmi sem.

Szeretnék végre megnyugodni

hogy ne sírjam többé át az éjszakát,

feltörő könnyemből szivárványt fakasztva

újra megtalálni százezer csodát.

Szeretnék hinni a kimondott szóban

hol nemes léleknek nyílik a virág,

zúgó viharként söpörve a rosszat,

hogy megtisztuljon e megromlott világ.

Aranyosi Ervin: Úgy kellene a szeretet...

Úgy kellene a szeretet,

mint utolsó darab kenyér,

mit odalöknek teneked:

Nesze koldus, ma még egyél!

De hová lettek álmaink,

az igazak, a közösek,

mit megálmodtak nagyjaink,

kik nem voltak még gőgösek?

Hát csak a küzdelem marad?

A “bízva bízz” frázis csupán?

A világ nélkülünk halad,

s mi bámuljuk csak ostobán?

Úgy kellene a szeretet,

mint utolsó kenyérdarab,

mely csillapítja éhedet,

s az illúzió fennmarad.

Hogy élünk még a mában itt,

hogy van miért és van kiért,

s van még ki jóérzést tanít,

egy eljövendő holnapért.

De jaj, ha elvész az a hit,

ha bennünk szakad az a szó,

mit nem merünk kimondani,

mert lázadozni nem való!

Úgy kellene a szeretet,

a pénz, a vagyon mit sem ér!

Jó lakatni a lelkeket,

ha van még szóból gyúrt kenyér!

Vasas Judit Nefelejcs

A teremtő Isten kedvelte a kéket:

ezt a színt adta a felhő fodrú égnek,

vihar tépett tenger megbékélt színének,

újszülöttek arcán az új lélek tükrének.

Búsult is a föld, mert másnak teremtette;

úgy vélte, az Isten biztos nem szerette,

s csak rengett bánatában - tán zokogás rázta?

Látta ezt az Isten, s ekkor megsajnálta:

hogy ne felejtse többé szeretetét a föld,

másnapra a teste kék színben tündökölt -

kék virágok nyíltak rajta mindenfelé;

pihe könnyű mind, hogy ne roskadjon belé.

Ez hát a nefelejcs igaz története,

mit máig megőrzött titokzatos neve.

Horváth M. Zsuzsanna : Tavaszváró.

Fodros felhők mögül,

Napsugár nevet reám.

Pöttyös katicabogár

pici szárnyát bontva,

az ébredő fényben,

huss: a kezemre száll.

Méhecske döngicsél,

zümmögve zenél.

Virágszirmon pihen,

majd tova libben.

Ébred a természet,

hócsipkés álomból...

Rügyező ágak közt,

Pók apó hálót fon.

Illatfelhő száll a légben,

lágy szellővel üzen nékem.

Szirmot bont sok apró virág,

itt a tavasz, legyél vidám!

Sárhelyi Erika - Félúton

.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Remélve, nem vagyok útban senkinek.

S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,

valami jót mindig magammal viszek.

.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Úton a múltból talán a most felé.

S ha elhiszem, szép jelenem élem,

hegyek zúdulnak a két lábam elé.

.

Valahogy mindig félúton vagyok.

S néha félek, elfogy alólam az út.

Olykor elfog az a furcsa érzés,

hiába megyek - minden út körbefut.

.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mondják: az út a fontos, nem a cél.

Vezet hitem eltökélt-magamban,

s hogy minden lépés a csillagokig ér.

.

Valahogy mindig félúton vagyok.

Mint ki örökké utazni kényszerül.

Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.

S próbálok úton maradni - emberül.

Papp Ádám: Nincs haragom

Megmosolygom már azt,

aki bánt, s aki valaha bántott,

hisz nem élhetjük meg sosem

ugyanúgy a világot.

Bármennyire szeretnénk,

van, kiben a jóság csak néhai vendég,

de van még, akiben - míg él -

szüntelen marad ez a szándék.

Nem könnyű mindig jónak lenni,

s nem várhatunk folyton ölelést,

de a jóság igazát adva

kivehetjük a másik kezéből a kést.

Én már nem törődöm azzal,

ki rám ront, ha épp azt akarja,

hisz lepereg minden, mert

az ilyet már a szívem se hallja.

Elkerülöm a rút tetteket,

s az emberi csaholást.

Csak a jóság java érdekel,

s hogy ne bántsak soha mást.

Nincs haragom, de ha lenne,

már rég elfelejteném.

Az van, ami könnyed, ami szép,

s amit magamban mindig szeretnék.

Zelk Zoltán: Hóvirágok, ibolyák

"Jó reggelt, Nap, ég, hegyek,

aludtunk egy éven át."

Így köszönnek a kibújó

hóvirágok, ibolyák.

"Jó reggelt, szél, fellegek,

jó reggelt, te szép világ!"

Bólogat a kék ibolya,

nevetgél a hóvirág.

"Jó reggelt, fa, kis bogár,

mikor hajt rügyet az ág?

Mikor lesz az ágon levél,

levelek közt száz virág?"

"Jó reggelt, virágszedők,

Örül, aki minket lát..."

Jő a tavasz, hirdetik a

Hóvirágok, ibolyák.

Kun Magda: Csendes léptek

Csendesen lépkedem, és arra gondolok,

mily gyorsan repülnek a színes-tavaszok.

Mily gyorsan sápad el a napsugaras nyár,

s mily hamar elhervad a pipacsos határ.

Csendesen lépkedem, s kicsit könnyezem.

Megsiratom mindazt, ki már nem lehet velem.

Kinek sárgult őszi lomb már nem hull levelet,

kinek sírján szél pergeti a homokszemeket.

Az emlékezés közben elhalkul szavam,

s megköszönöm Istennek mindazt, amim van.

Mert oly sokan elmentek kiknek többé már

nem virul ez életben pipacsos határ…

Elszöknek a percek, elszöknek az évek,

s egyszer csak nyár helyett örök hideg tél lesz.

Tél, amely fagyba zár szívet, lelket, testet,

hogy azok dérezüst álmukból fel ne ébredjenek.

Látod kedves, hogy elrohan mellőlünk az élet,

maholnap nem leszünk, csak halvány emlékképek,

amik úgy foszlanak szálaira, mint a délibáb,

amelyre ráveti a fénylő nap ékes sugarát.

Ezért hát becsüljünk meg minden egyes napot,

amit a Jóisten nékünk ajándékul adott,

mert abban a tél-világban, ahol megdermed a szív,

nem lesz már semmi, ami minket boldogít.

,, Nem haragszom soha az emberekre,

ha másképpen vallják a dolgokat,

mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk

is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. (...)

Az élet sok apró igazsága között talán

nem is az igazság a fontos.

Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk

egymás kezét az igazság fölött. "

Wass Albert - A titokzatos őzbak

Szuhanics Albert

Zsuzsanna napi köszöntő

Amennyi Zsuzsanna lakik a vén földön,

annyiszor poharam jó borral megtöltöm.

Mindegyiknek iszom áldomást nevére,

segéljen bennünket a hegyeknek vére!

Kívánom tinéktek Zsuzsannák, kedvesen,

éveitek száma százegy fölött legyen!

Betegség kerüljön, míg e földön éltek,

legyetek mindvégig szerencsések, szépek!

Zsuzsika és Zsanna, kívánom vigadj ma!

Kapjon finom tortát minden Zsuzska baba!

Zsuzsannák, Zsuzsikák, csakúgy, mint a Zsuzsik,

Küldök én tinéktek nagy, cuppanós puszit!

Zsazsa, Zsú és Zuzi, koccintok veletek,

én még azt kívánom, boldogok legyetek!

Liliomot küldök versben Zsuzsannáknak,

légyen nagy ünnep ez az egész világnak!