Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)

Aranyosi Ervin - Nem adhatom fel

Mikor összetörnek dédelgetett álmok,

mikor önmagamra sehogy sem találok,

mikor szürkeségben fuldoklik a lélek,

amikor nem érzem már azt sem, hogy élek…

.

Mikor ábrándjaim szilánkokra esnek,

mikor a barátok más utat keresnek,

mikor az igazság elveszíti arcát,

amikor a szív is feladja a harcát…

.

Mikor árny takarja az egész világot,

mikor nem lelem a régi boldogságot,

mikor hátba támad az, akiben hittem,

mikor kételkedem, hogy itt él az Isten…

.

Akkor, mond barátom, hogyan tegyek csodát,

megkezdett utamon, hogy haladjak tovább?

Honnan vegyek erőt a hétköznapokhoz,

ha az én szívem is fájó terhet hordoz?

.

Mikor számomra is nehezebb az élet,

mikor az utamon csak csoszogva lépek,

mikor azt is látom, másnak még nehezebb,

mikor felém nyúlnak segélyt kérő kezek.

.

Mikor azt látom, hogy sárban fuldokolnak,

mikor az a kérdés, vajon lesz-e holnap?

Mikor egész világ omlik össze bennem,

amikor azért is, erősnek kell lennem!

.

Mikor én adhatok reményt, kapaszkodót,

mikor segítenem kell a panaszkodót,

mikor én vagyok csak utolsó reménye,

akkor nem hunyhat ki fényszórómnak fénye!

.

Akkor minden áron, talpra muszáj állnom,

amit már elkezdtem, azt tovább csinálnom,

mert nem adhatom fel, nem visz rá a lelkem,

mintha sose fájna, úgy kell remekelnem…

Juhász Gyula : Most szépül meg...

Most szépül meg e szomorú élet,

Mikor a nyár elfárad ragyogni,

Engem várnak: őszi egek fénye

S őszi mezők későn virulói.

Hozzám akkor jön fájó vigasszal,

Ha már mindent elhagy a szerencse,

Ragyogjatok, őszi egek fénye,

Őszi öröm bánatos gerezdje!

Sátorom az átlátszó mennyország

Kéklő selyme csillagtakaróval,

Nászi fáklyám őszi egek fénye

S indulóm a mély erdei sóhaj.

Engem nem bánt a világi múlás,

Szép szerelmem a szelíd szeptember,

A bánatom őszi egek fénye,

Violán túl ragyogó színekkel!

Sárosi Árpád: Az erdőben

Összecsókolgatom, meg-meg ölelgetem,

Szeretem a fákat.

Örömmel fogadják, suttogva altatják,

Aki bús, ki fáradt.

Ez itt, csendesíti lázadó lelkemet,

Az ott, dalra biztat.

Ez meg, elfödöz, ha csókkal csillapitjuk

Szomjas ajkainkat.

Keresek valakit. Lába nyomát nézem.

És meg is találom.

Ugy suhant az erdőn, a virágos uton

Mint tavaszi álom.

Egyedül járt erre? Szóljatok ti tölgyek!

Vagy valaki mással?

Kinek vére forróbb, ki erősebb nálam,

Ki győz uj varázzsal...

Miért titkolództok! Nem egyedül járt itt?

De a fák nem szólnak.

Rám hajolnak búsan, s lábai nyomára

Virágokat szórnak.

Lassan surran ki a nyár az ajtón,

Óvatos, hogy észre ne vedd,

Nem köszön el, csak titkon

Itt hagy magából egy kis meleget,

Mely nemrég még forrón izzott,

Szép lassan majd elfeleded,

Nem ígért semmit, de mégis tudod,

Visszatér majd, ha elengeded.

Őrzöd melegét, ajtódat bezárod,

Ha kimész, kabátod keresed,

Érzed, tudod, bandukolhat bárhol,

Nem hagyott el szerelmesed.

Nem! Csak egy kis időre elutazott,

De küldi hűségesen a leveleket,

S ha résnyire kinyitod az ajtód,

A szél besöpri, így üzen neked.

Aztán, mikor már emléke halványodott,

Szép lassan elköszönnek az "emberek",

Törli a lábát, s félénken ott kopog,

Te megbocsátasz, s boldogan beengeded.

Heniger Istvánné- Távozóban

Pósa Lajos - Isten veletek!

- Villásfarkú fecskék,

Isten veletek!

Miért is kell, miért is kell

Útra kelnetek!

Halljátok-e, hogy sír

A réti patak!

Látjátok-e: a fák

Hogy bólintanak!

- Hej, ez a búcsúzás

Szomorú nekünk!

Fényes napkeletre

Búsan érkezünk:

Hiába borul ránk

A pálmalevél:

A honi akácfa

Csak szebbet regél.

Oda is halljuk a

Síró patakot;

Látjuk az ereszes,

Csöndes kis lakot.

Álmunkban a lelkünk

Vissza-visszaszáll:

Vígan csicsereg, hogy

Fészkére talál.

- Villásfarkú fecskék,

Isten veletek!

Miért is kell, miért is kell

Útra kelnetek!

Olyan a szívünk, mint

A síró patak...

Szerencsés utazást,

Vándormadarak!

Várnai Zseni - Őszi dal

A nyár szerelme forró és merész,

de édesebb az őszi napsütés,

a csókja már nem éget, mint a láng

csak simogat, mint egykor jó anyánk,

szívünkre könnyű, enyhe fénye hull...

és mindennap korábban alkonyul,

korábban alkonyul.

Az ősz szerelme, mint a kósza szél,

hol lágy zene, hol vészes szenvedély,

a fény, az árny oly gyorsan változó,

mint életünk, e hullámzó folyó,

még kék az ég, de már is el borul...

és mindennap korábban alkonyul,

korábban alkonyul.

Bús könnyet ont a szürke őszi ég,

zordan borong a felhős messzeség,

egy csonka ágra csapzott varjú száll,

mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...

csak nézem és szívem elszorul:

jaj, minden nap korábban alkonyul...

korábban alkonyul..

Shakespeare mondta.

Az idő túl lassú azoknak, akik várnak, túl gyors azoknak, akik félnek, túl hosszú azoknak, akik gyászolnak, túl rövid azoknak, akik ünnepelnek, de azoknak, akik szeretnek, az idő az örökkévalóság.

És az idő olyan tökéletes, hogy a végén mindig megadja az okot.

Az okát annak, amit akkor nem értünk, vagy nem akarunk megérteni.

És az idővel rájövünk, hogy egyes emberekkel elveszítjük az időt, másokkal elveszítjük az időérzékünket, másokkal pedig pótoljuk az elvesztegetett időt.

És ez az, amiről az idő élete szól.

És micsoda irónia, hogy emberként gyakran azt akarjuk, hogy az idő gyorsan teljen el, és begyógyítsa a sebeket, máskor pedig azt akarjuk, hogy ne teljen el, hogy lassan teljen el, és hogy a lehető legjobban élvezzük.

Csak hozzuk ki belőle a legjobbat.

Mert az idő olyan, mint egy folyó, és nem érintheted kétszer ugyanazt a vizet, mert nem fog újra elfolyni.

Élvezd tehát életed minden pillanatát, mert minden megélt pillanat soha többé nem jön el.

És mindig tartsd észben, hogy...

A múltat soha nem változtathatjuk meg, de lehetőségünk van arra, hogy tanuljunk belőle ⏳️✍️

DSIDA JENŐ:KICSI RÓZSA…

Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,

s végtelen éjjel ködharmata hull,

én mellédsimulok hangtalanul.

Ha árvaságod szívet-facsaró,

csak szólnod kell és támaszod leszek,

élő, egyszerű rózsafakaró.

Ha síró, szellemjáró éjfelen

végigszáguld a szél zúgva, seperve,

eldughatod az arcod kebelemre.

Ha babonázva arcodba mered

a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,

elfödöm gyöngéden a szemedet.

Ha fáj, ha üldöz valami titok,

belefújok egy kicsi ezüst sípba:

gondot-űzni tündéreket hívok.

Alkonyatkor a napba bámulunk,

imádkozva, míg eljön a sötét

és álmodjuk az egymás közelét.

S mikor szirmodat sóhajok se tépik,

egy frissharmatú, boldog éjszakán,

ketten, szótlanul felnővünk az égig.

1923

Nagy Ilona (pirospipacs) : Nyárbúcsú

Láttam, ahogy indul, de még visszaint,

mosolyától pirosabb lett a pad,

vállán általvetett hosszú ujjú ing

jelezte felém, tovább nem marad.

Míg elsétált a kitaposott nyomon,

sovány melegét húzta a gyepen

és fülembe súgta, jön majd a rokon

- hogy bánatomból csöppnyit elvegyen.

Úgy ment, mint nincstelen, se zsák se csomag,

körötte szelet dúdoltak a fák,

s fáradt nyomait csókolták az utak

ahogy múlttá lépett, a semmin át.

Jönnél-e velem

Jönnél-e velem, dombon-hegyen át,

mikor lehullatják levelüket a színes őszi fák,

s dühödt szelek marcangolják büszke ágait,

hogy porba temessék a nyarak álmait.

Jönnél-e velem, mondd, jönnél-e akkor,

mikor égi mennydörgés, vad ereje tombol,

s útmutató csillagfények nem világlanak,

azon a kavicsrögös úton, hol lépteink halad.

Jönnél-e velem, mondd, jönnél-e kedves,

ha tudnád, hogy vesztes minden olyan perced,

ami felém, űz, felém, hajt, felém, vezérel,

s aminek az igazában magad sem hiszel.

Jönnél-e, parancs nélkül, önként, kéretlen,

hogy szebbé tedd, s jobbá tedd, röpke életem,

s hogy könnyebben viseljem el a magány hidegét,

mely nélküled, lassan végleg felemészt.

Vagy inkább maradnál, messze, tőlem távol,

hol minden szerelem hűlt parázson lángol,

ahol az élet is, csak ütött-kopott hangszer,

melynek elszakadt húrján két szívsóhaj halt el.

Kun Magdolna

🍂🍂🍂

ITT VAN AZ ÔSZ, ITT VAN UJRA

Itt van az ôsz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetôre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szeretô anya.

És valóban ôsszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szemébôl is látszik, hogy csak

Álmos ô, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altatódalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te űlj le mellém,

Ülj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergô természetet.

(Petőfi Sándor )

Ady Endre: Párisban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

Nézd, milyen szomorú az augusztusi nyár,

mintha tudná, hogy az elmúlás kapujában áll,

mintha érezné a fagyott föld havas kő rögét,

mely jégpáncélba zárja a napláng melegét.

Nézd csak, mily bánatos minden falevél,

mely rozsdaszínben sárgul a lombok tetején,

s melyek úgy fogódznak az elgyengülő ágba,

mint tévelygő gyermek az anyai szoknyába.

Nézd csak, mily törékeny ez a kérészálmú élet,

miben elgyengült hang már az a madárdalos ének,

mi egykor oly mélyre lopta szívünkbe magát,

hogy azt hittük örökké tart e vidám csacsogás.

Kun Magdolna - Augusztusi könnyek

Wass Albert: Olyan jó volna messze menni

Egy őszi estén útra kelni,

elűzni minden kósza álmot

szivárvány-fátylat, délibábot…

Olyan jó volna messze menni.

Ha majd szívem a csendbe döbbent,

nem várni több találkozóra,

mosolytalanra, búcsúzóra…

Jobb volna úgy: nem sírni többet.

Az árvaságot elfeledni,

eltemetni egy tarka álmot

fájdalmakat, szomorúságot…

Jobb volna úgy: ne tudja senki.

Egy alkonyatban útra kelni,

magammal vinni minden szépet:

szerelmes szókat, halk emléket…

Olyan jó volna messze menni…

Fa leszek, ha fának vagy virága.

Ha harmat vagy: én virág leszek.

Harmat leszek, ha te napsugár vagy...

Csak, hogy lényink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:

Akkor én csillaggá változom.

Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy

Egyesüljünk) én elkárhozom.

(Petőfi Sándor: Fa leszek, ha...)

Juhász Gyula

Azt álmodtam...

Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről

Az ember és a föld csak élt tovább.

Tavasszal kicsíráztak a göröngyök

És kivirítottak a violák.

A madarak vígabban énekeltek

És gondtalanul járt a szende őz,

A gólyák télre ismét útra keltek

És százszor szebben múlt a csendes ősz.

A börtönök küszöbét dudva verte,

Kivirágzottak az utcakövek,

Illat tömjéne szállt áldón az estbe

S örökre elhervadt a gyűlölet.

Séta közben

Szabó Lőrinc

Jó volna csöndben, egymagam,

úgy élni, békén, boldogan,

mint a pipacs vagy ott alább

a margaréta, a szarkaláb, –

jó volna egy kis tanyai ház

előtt őrt állani, nyurga akác,

és megborzongani, szótlanúl,

ha az égre éji vihar vonul,

és reggel a fénybe kéjesen

belemosni millió levelem.

Jó volna szállni, ameddig a szem,

kék fátyol lenni a hegyeken,

felelőtlen, kóbor szelek

módján futkosni, egyre szebb

és távolibb országokon át,

jó volna, mint a kis kacsák,

fürödni, patakban, szitakötők

fia lenni, vagy malacok között,

akiket nem kínoz öntudat,

heverni a sárban a nap alatt.

Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! –

átszűrni magam az elemeken,

hisz csoda-balzsam a puha sár,

mit esőből s porból kever a nyár:

óh, elaludni a föld vegyész

kezében, úgy, hogy az ébredés

kihagyja a bűnt, embert, – s virág

lenni csak, pipacs, szarkaláb,

vagy legfeljebb a tanyai ház

előtt az a szép ártatlan akác!

Móra Ferenc - A CINEGE CIPŐJE

Vége van a nyárnak,

hűvös szelek járnak,

nagy bánata van a

cinegemadárnak.

.

Szeretne elmenni,

ő is útra kelni.

De cipőt az árva

sehol se tud venni.

.

Kapkod fűhöz-fához,

szalad a vargához,

fűzfahegyen lakó

Varjú Varga Pálhoz.

.

Azt mondja a varga,

nem ér ő most arra,

mert ő most a csizmát

nagy uraknak varrja.

.

Darunak, gólyának,

a bölömbikának,

kár, kár, kár, nem ilyen

akárki fiának!

.

Daru is, gólya is,

a bölömbika is,

útra kelt azóta

a búbos banka is.

.

Csak a cinegének

szomorú az ének:

nincsen cipőcskéje

máig se szegénynek.

.

Keresi, kutatja,

repül gallyrul gallyra:

"Kis cipőt, kis cipőt!" -

egyre csak azt hajtja.

Garai Gábor: Nyári búcsú 🌞

Itt ülök a nyár ölében,

szalma száll a szívem körül

szerteszét.

Nagyanyám idézi ajkam,

és a főszél szövi rajtam

szőttesét.

Fönn kék az ég, mint az élet,

erős a föld, mint a lélek,

hull a Nap.

Nincs felhő, mit elzavarjak,

sárga magra kondor varjak

hullanak.

Tegnap – csalfa szájú gorgó –

fordultam, mint napraforgó

örömre,

s úgy nézek ki most e nyárból,

mint ki búcsúzik a tájtól

örökre.

Pilinszky János

Kétféle

Kétféle nap kétféleképpen ragyog,

elárvulok, sötétedem a fényben,

köztem s egy távol nádas rajza közt

mutál vékonyka földi jelenlétem.

Az emberek majd elhagynak,

mert más dolguk lesz.

A barátoknak szerelmei,

a szerelmeknek barátai,

a veled síróknak nevetnivalói,

a veled nevetőknek sírnivalói,

a hűtleneknek szeretői,

a hűségeseknek szenvedélyei.

a gyereknek halaszthatatlan felnőtt dolgai,

az öregeknek elkerülhetetlen elmenései.

Te is elhagyod magad százszor, kedves,

mész azzal, aki elmegy.

És százszor visszatérsz,

mert megtudod végül:

(és megkönnyebbülsz, persze)

hogy mindenki elmegy, mert dolga van.

Egyvalaki sosem hagy el végleg

Egyvalaki mindig itt marad:

Te. Magadnak.

Hisz néha másnak is dolga van veled

De örökre te:

saját magad dolga vagy."

(Lőrinczi Emese)

Fésűs Éva - Vidám nyárutó

Augusztusban már a nyár

kissé őszben sántikál,

ábrándozik, nem nevet,

falevelet, festeget.

Körte pottyan, totyakos,

már a sün is pocakos,

folton- folt a káposzta,

kofa viszi városba.

Dinnye feje szép kerek,

olyan okos, szétreped!

Nyuszi füle nagyra nőtt,

ha leül is, látni őt.

Szóló szőlő, kilenc tő,

őrzi madárijesztő,

széna, szalma, félkalap,

aki látja, elszalad!

Áprily Lajos

Carpe diem…

Most értelek meg, réges-régi szó.

Más így nem érthet, csak a búcsuzó,

ki kedves arcokat lát s nyugtalan,

mert tudja, hogy már nem sok napja van.

Carpe diem… Jöjj, drága napsugár.

Legyen minden napom aranypohár,

aranypohárban aszubor legyen,

mely fenn termett a hervadó hegyen,

olyan bor, melynek alján nincs salak,

olyan bor, melytől pezsdül az öröm,

hogy mondhassam, ha csendes óra jön

s napomnak esti számadása vár:

öregség kincse, szép aranypohár,

ma végső cseppedig kiittalak.

Reményik Sándor:

Mindennapi kenyér

Amit én álmodom

Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,

Amit én álmodom:

Egy nép szájában betevő falat.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Lelki kenyér az éhező szíveknek,

Asztaláldás mindenki asztalán.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Nem cifraság a szűrön,

Nem sujtás a magyarkán,

Nem hívságos ünnepi lobogó,

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Nem pompázom, de szükséges vagyok.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,

Ha tollat fogok: kenyeret szelek.

Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,

Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,

Lehet magára hiú a kenyér?

Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.

Kellek: ezt megérteni egyszerű,

És – nincs tovább.

Az álmom néha kemény, keserű,

Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,

De benne van az újrakezdés magja,

De benne van a harchoz új erő, –

De benne van az élet.

Benedek Elek: REGGELI DAL

Felébredt a nap, kapuját kitárta,

Nótával köszönti a dalos madárka.

Ébredez az erdő, már a rét sem alszik,

Madár dalolása messzire elhallszik.

Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan,

Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.

Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben.

S dalol a kis madár mindig ékesebben.

Fölkelt a méh is, döngicsél a réten,

Zümmög a bogárka, röppenésre készen,

Szárnyát száritgatja meleg napsugárban,

Megfürödvén előbb harmatos virágban.

Dalolj madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,

Dalolj, amig a szép napok le nem járnak.

Majd jön az őszi szél, elhervad a virág...

Dalold, amig lehet! ó, de szép a világ!

Augusztusi könnyek

Nézd, mily szomorú az augusztusi nyár,

mintha tudná, hogy az elmúlás kapujában áll,

mintha érezné a fagyott föld havas kőrögét,

mely jégpáncélba zárja a napláng melegét.

Nézd csak, mily bánatos minden falevél,

mely rozsdaszínben sárgul a lombok tetején,

s melyek úgy fogódznak az elgyengülő ágba,

mint tévelygő gyermek az anyai szoknyába.

Nézd csak, mily törékeny ez a kérészálmú élet,

miben elgyengült hang már az a madárdalos ének,

mi egykor oly mélyre lopta szívünkbe magát,

hogy azt hittük örökké tart e vidám csacsogás.

/Kun Magdolna/

Benedek Elek: REGGELI DAL

Felébredt a nap, kapuját kitárta,

Nótával köszönti a dalos madárka.

Ébredez az erdő, már a rét sem alszik,

Madár dalolása messzire elhallszik.

Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan,

Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.

Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben.

S dalol a kis madár mindig ékesebben.

Fölkelt a méh is, döngicsél a réten,

Zümmög a bogárka, röppenésre készen,

Szárnyát száritgatja meleg napsugárban,

Megfürödvén előbb harmatos virágban.

Dalolj madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,

Dalolj, amig a szép napok le nem járnak.

Majd jön az őszi szél, elhervad a virág...

Dalold, amig lehet! ó, de szép a világ!

Kosztolányi Dezső

Ilona

Lenge lány,

aki sző,

holdvilág

mosolya:

ezt mondja

a neved,

Ilona,

Ilona.

Lelkembe

hallgatag

dalolom,

lallala,

dajkálom

a neved

lallázva,

Ilona.

Minthogyha

a fülem

szellőket

hallana,

sellőket,

lelkeket

lengeni,

Ilona.

Müezzin

zümmög így:

"La illah

il' Allah",

mint ahogy

zengem én,

Ilona,

Ilona.

Arra, hol

feltűn és

eltűn a

fény hona,

fény felé,

éj felé,

Ilona,

Ilona.

Balgatag

álmaim

elzilált

lim-loma,

távoli,

szellemi

lant-zene,

Ilona.

Ó az i

kelleme,

ó az l

dallama,

mint ódon

ballada,

úgy sóhajt,

Ilona.

Csupa l,

csupa i,

csupa o,

csupa a,

csupa tej,

csupa kéj,

csupa jaj,

Ilona.

És nekem

szín is ez,

halovány

kék-lila,

halovány

anilin

ibolya,

Ilona.

Vigasság,

fájdalom,

nem múlik

el soha,

s balzsam is

mennyei

lanolin,

Ilona.

Elmúló

életem

hajnala,

alkonya,

halkuló,

nem múló

hallali,

Ilona.

Lankatag

angyalok

aléló

sikolya.

Ilona,

Ilona,

Ilona,

Ilona.

Modern kislány vagyok, nagy hibákkal teli,

a foglalkozásom: nem háztartásbeli.

Főzni én nem tudok, mosáshoz nem értek,

a házimunkához csöpp kedvet sem érzek.

Viszont egyet büszkén bemerek vallani,

sok mindent nem tudok, de van ám valami:

.

Amihez én olyan pompásan értek,

mint kevés asszony ezen a vidéken.

Mert tudom azt bármiféle pózban,

közepes, gyors és lassú tempóban.

Tudom oldalt, fekve, bedőlve vagy háton,

mindig úgy csinálom, ahogy jónak látom.

.

Tudásom e téren több mint tökéletes,

s hogy hason is tudom, az csak természetes.

Jó korán elkezdtem gyakorolni ezt én,

mivel tanítóm volt egy fiatal legény.

Fiatal volt mégis jól megtanított ő,

igaz, én sem voltam olyan tudatlan nő.

.

Bevallom nekem is borsódzott a hátam,

mikor a fiúval először próbáltam.

Eleinte azt hittem leszakad az ég is,

lihegtem, szuszogtam, de csináltam mégis.

Idővel rájöttem mi ennek a titka,

s feltárult előttem mindennek a nyitja.

.

Később már oly rutint szerezhettem,

hogy tudásommal pénzt is kereshettem.

Csináltam én reggel, jó korán felkelve,

ilyenkor van ám az embernek rá kedve.

És nagyon boldogan vidáman műveltem,

még estefelé is, míg el nem szédültem.

.

Lehullt rólam a ruha, mint fazékról a zománc,

a testem olyan volt, mint a fénylő topáz.

Akad, aki gumisapkát húz fejére,

viszont ez a gyönyört csökkenti felére.

Ez az én gyengém, ezt el kellene hallgatnom,

én a nedvességet érezni akarom.

.

De hát mit nevettek, nem kell ezt megszólni,

és nem is kell mindjárt rosszra gondolni.

Nincsen abba semmi, amit elmeséltem,

ha hiszitek, ha nem: az úszásról beszéltem!

( Ismeretlen a szerző) 😀

Nemes Nagy Ágnes

Tenger

Mutatja – és a táj felel,

utat gurít, sziklát emel,

mutatja friss rügyén a fa,

hogy télen át is mandula,

napnál világosabb a nap,

s a házak is színt vallanak,

tagolt a part, a test, a szó

hajózható, tapintható,

s oly pontosan szalad a tér:

a tenger épp az égig ér.

S amint a végtelenbe hág,

mutatja, meddig ér a vágy.

Nem tehetek mást. Nem kivánok

kevesebbet, mint egy világot.