Keressük meg együtt a legszebb verseket (beszélgetős fórum)
Gyóni Géza
ŐSZ VAN
Ősz van. A zöld, lombos ligetből
Csak puszta, zörgő gally maradt...
Oh visszasírom sokszor, sokszor
Az eltűnt, elszállt szép nyarat.
Ahogy a hűs akácasorban
Kisértelek, én kedvesem -
Csak a nyarat éreztük akkor
S haladtunk szótlan, csöndesen.
Még nem vallottuk meg szerelmünk,
Még akkor nem is tudta más -
De oh köröttünk tisztán szólott
A legékesebb vallomás.
A kis kerítésen kihajlott
Egy-egy kiváncsi rózsafa
Szerelmet ontott rózsák kelyhe,
Madár csicsergő ajaka.
Csak ép szívemre nem borultál,
Csak ép meg nem csókoltalak -
Oh visszasírom sokszor, sokszor
A csóktalan elszállt nyarat.
Weöres Sándor: Ballada három falevélről
Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.
.
És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból -
Elröpült három falevél
.
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.
.
A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.
.
Harmadik szédülni vágyott:
szemét lehúnyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.
.
Lobogott három falevél.
.
Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.
.
Ott lenn a sár, fekete, mély -
ki emel fel az őszi sárból,
ti szegény három falevél?
Búcsút int az ősz a nyárnak
Búcsút int az ősz a nyárnak,
Dér csókol meg minden rózsaágat,
Kihaltak a messze tájak,
Fecskék útján sötét darvak szállnak.
||:Hová lett a virágillat,
Tarka mező, zengő madárének?
Mindent, mindent vihar tépett,
S az életünk sárgult falevél lett:||
Nyomába a téli ködnek
Símogató enyhe szelek jönnek...
A napsugár játszi' könnyed,
Melengeti a megdermedt földet...
||:Sárgult levél elporladt már,
Faágakon apró rügyek ülnek...
Utánunk is újak jönnek,
Örök sorsa ez az életünknek:||
(Babusa Miklós)
Csendes léptek
Csendesen lépkedem, és arra gondolok,
mily gyorsan repülnek a színes tavaszok;
mily gyorsan sápad el a napsugaras nyár,
s mily hamar elhervad a pipacsos határ.
Csendesen lépkedem, s kicsit könnyezem,
megsiratom azokat, ki már nincsenek velem;
kiknek sárgult őszi lomb már nem hull levelet,
kiknek sírján szél pergeti a homokszemeket.
Az emlékezés közben elhalkul szavam,
s megköszönöm Istennek mindazt, amim van;
mert oly sokan elmentek, kiknek többé már
nem virul ez életben pipacsos határ.
Kun Magdolna
Kányádi Sándor:
FELEMÁS ŐSZI ÉNEK
Építsd föl minden éjszaka,
építsd föl újra, s újra,
amit lerombol benned a
nappalok háborúja.
Ne hagyd kihunyni a tüzet,
a százszor szétrúgottat,
szítsd a parazsat: nélküled
föl újra nem loboghat.
Nevetségesen ismerős
minden mit mondtam, s mondok,
nehéz nyarunk volt, itt az ősz,
s jönnek a téli gondok.
Már csak magamat benned és
magamban téged óvlak,
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak...
A szív is meghal néha
A szív sem bírja el a túl nagy fájdalmat,
s olyankor csendre inti a dobbanásokat,
és a nagy-nagy csendben nem hallani mást
csak az ereken átfolyó, könnyes zubogást.
A szív is meghal néhány röpke másodpercre,
mikor nehezéket ró rá a bánat vérző cseppje,
mert az a mázsasúlyú könnyes bánatcsepp,
szilánkokra zúzza szét a nagy erős szívet.
Kun Magdolna
Gárdonyi Géza - MIKOR A GYERMEK...
Mikor a gyermek gőgicsél,
az Isten-tudja, mit beszél!
Csak mosolyog és integet...
Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?
.
S mint virággal az esti szél,
az anyja vissza úgy beszél,
oly lágyan és oly édesen...
De őt sem érti senkisem.
.
Hogy mit beszélnek oly sokat,
apának tudni nem szabad:
Az égi nyelv ez. Mély titok.
Nem értik, csak az angyalok.
A hiány
A hiány igazi fájdalmát, akkor tudjuk meg,
mikor a szeretett személytől már nem jön üzenet.
Mikor nem hív fel többé, és nem vigasztal minket,
ha éppen összeroncsolt szívünk félelemtől reszket.
A hiány keserves fájdalma, akkor mar belénk,
mikor elnémul a szó, és elnémul a beszéd,
s mikor a kérdésre a válasz már nem érkezik meg,
mert a szívvel a szó is eltemettetett.
A hiány, akkor fojtja torkunkat legesleginkább,
mikor magunkban kell tartani a fájdalom kínját,
azért, hogy ne tudja meg senki, az ember mivé válik,
mikor odabenn a szíve csendes halált játszik.
Kun Magdolna
Mindig lesz olyan
Sok tél elmúlt már, sok tavasz és nyár,
de bennem az élet még mindig muzsikál,
úgy muzsikál, hogy kicsordul a könnyem,
mert egyre kevesebben vannak körülöttem.
Sok évtized elrepült, hamar elszaladt,
de nem volt könnyű túlélni a nehéz napokat,
hisz bármily erős volt bennem élő hitem,
nem ért volna semmit, ha Isten nincsen velem.
Így hát megköszönöm néki, hogy gondja volt reám,
és segített átlépni az életút porán,
mely lábam elé tornyosult, falként állt elém,
összetörve mindazt, ami bennem él.
Én sok évet megéltem így büszkén mondhatom,
virulni fog pár szál virág porsír hantomon,
mert mindig lesz majd olyan, aki néha-néha nap,
pár útszéli vadvirágot sírhalmomra rak.
Kun Magdolna
Garai Gábor: Szeptember
Régóta érzem én: az évek
ilyentájt indulnak velem,
mikor megérkeznek a tépett
fák s levetkőznek nesztelen.
A nyár csodával volt adósom.
S vakul az ég lencséje már,
nem süti át a hit s a hő sem.
Tűnődöm: se csoda, se nyár.-
Marad az esély, a valódi,
a tettel megteremthető,
amiben meg tudok fogódzni,
mi fölmagzik majd s újra nő.
És megédesedik tevékeny
gyöngeségem, gyümölcs a fán:
int maga-megváltó reményem,
mint nyúlánk, szőke-fürtű lány:
dér angyala int, hogy kövessem:
fény s pára ő kívül-belül.
Hív, halálnál hűségesebben:
végképp elérhetetlenül.
·
Kányádi Sándor: Mint öreg fát az őszi nap
mint öreg fát az őszi nap
lemenőben még beragyog
és elköszön a szerelem
jöhetnek újabb tavaszok
hajthat még rügyet lombokat
gyümölcsöt többé nem terem
felejtgeti a titkokat
miket senki sem tudhatott
őrajta kívül senki sem
fészke is üresen maradt
elhagyták kiket ringatott
üresen ing-leng üresen
de boldogan föl-fölsusog
ha valaki még néhanap
gyér árnyékában megpihen
Kun Magdolna: CSENDES LÉPTEK
Csendesen lépkedem, és arra gondolok,
mily' gyorsan repülnek a színes tavaszok;
mily' gyorsan sápad el a napsugaras nyár,
s mily' hamar elhervad a pipacsos határ.
Csendesen lépkedem, s kicsit könnyezem,
megsiratom mindazt, ki már nem lehet velem;
kinek sárgult őszi lomb már nem hull levelet,
kinek sírján szél pergeti a homokszemeket.
Az emlékezés közben elhalkul szavam,
s megköszönöm Istennek mindazt, amim van;
mert oly' sokan elmentek kiknek többé már
nem virul ez életben pipacsos határ…
Kányádi Sándor: Két nyárfa
Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te:
só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajszomon,
könny vagyok a két szemedben.
Köt a vére, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szelőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.
"A Nyár megállt, és felemelte halkan a fejét.
Szomorúan a fákra nézett,
megtörölte két könnyes szemét és ment tovább.
A bükkök ajkán elhalt a beszéd.
Szél megtorpant. Madár elhallgatott.
Csak a patak szíve zakatolt
nyugtalanul, rémülve, akadozva.
A Nyár ment át az erdőn,
s amerre elhaladt:
a néma erdő döbbent katonái
tisztelegve álltak sorfalat."
/
Wass Albert - A nyár ment át az erdőn."
Wass Albert:
ŐSZ 🍁🍂
Valahol sárguló avarba
kacagva tépnek a szelek,
valahol elmerengnek búsan
és fényvesztetten a szemek,
egy hófehérke kis koporsót
valahol csöndesen lezárnak,
valahol lombok dalolnak
halotti dalt az alvó nyárnak.
Valahol esténként bolyongva
bekószáljuk a könnyes utcát,
álmunkat hasztalan keressük:
őszi szelek már messze fújták,
nótáink is – döbbenve látjuk
lombbal, madárral messze szálltak…
úgy kísérjük ki, nóta nélkül
koporsóját a szőke nyárnak.
Ady Endre: Az undor óráiban
Jobb az undor, mint a harag:
Be jó volna fölszabadítnom
Egy nagy, elforduló undorral
Harag-hörgette magamat.
Én, halni térő agg legény,
Napjaimat már csak kihúzom
S gyermekeket nem fogok hagyni
Romlás és pusztulás helyén.
Ha gőgös, dőzsölő hadak
Ültek nyakára romló népnek,
Így van az rendjén bizonyára
S csak aki méltó, az szabad.
Egy-két szegény iródiák
Sohse állitott meg még sorsot
És népeket veszejtő, titkos,
Törvényes, nagy tragédiát.
Gőgös undorral volna jó
Nézni, hogyan kerül zátonyra
Kalózok kezén martalékul
Egy gyönge bordás, rossz hajó.
Itt voltunk: voltak vészjelek,
Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk,
Bűnös, gyáva hajó, tűrd most már,
Hogy mozi-képként nézzelek.
Nagy László: Adjon az Isten
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem.
Kun Magdolna : Mikor bezárul az ajtó
Mikor bezárul az ajtó, és nem vár többé senki,
mikor szeretnél, de nem tudsz újra hazamenni,
akkor érted meg, hogy számodra mit is jelentett
az a ház, hol eltölthetted a gyermekéveket.
Mikor anyád és apád helyett csak a csend fogad,
s érzed, hogy hiányuknak könnye fojtogat,
akkor döbbensz rá majd, hogy mit sem ér az élet,
azok nélkül, akik oltalmaztak, védtek.
Ha az ajtó bezárul, többé nem lesz módod arra,
hogy aggódó szavaikat szíved befogadja,
mert ahol a csend az úr, ott már nem lesz hallható,
jóra kérő, megbocsátó szép szülői szó.
Így amíg megteheted, mint érzőlelkű gyermek,
ne hagyd őket magukra, dédelgesd, szeretgesd
azokat az embereket, kik mindent feladtak,
azért, hogy az élettől, te pofont sose kapj.
"Elaludni készül a nyár,
Ködök lusta fellege száll,
Hűvösebb az éjszaka már.
Vigyázz rám!..."
Dés László
Meggyesi Éva: Ha bántanak...
Ha bántanak is, te ne szólj egy szót sem,
ne is figyelj rá, mit is mondanak,
ne hagyd, hogy téged gyűlölet vakítson,
s ne hassanak rád mérgező szavak.
Sok rosszat látok, s hogy miért?
Nem értem,
hiszen az élet csak egy pillanat!
Nem gyűlölködni, szeretni kéne,
Egymáshoz bújva egy öreg hárs alatt.
Barátnak lenni egymást segítve,
s kinyújtott kézzel megragadni azt,
ki téged lát csak a könnyeken túl is,
s nem ragadja el gyilkos indulat.
Keresni mindig a jót és a szépet,
s a zizegő lombot, a lankás dombokat,
megcsodálni a reggeli fényben,
Ahogy a napfény közöttük halad.
Szeretni kéne, s ha hideg szél fújna,
kitárt karokkal átölelni azt,
ki tehozzád bújik, amikor fázik,
s nem kérdezni, hogy eddig hol maradt.
Feledni mindent, ami csak rossz volt,
elhinni azt, hogy lesz még új tavasz,
s bármit mondanak, ne hallgass rájuk!
Csak tedd a dolgod, s jó ember maradj.
Aranyosi Ervin - Nem adhatom fel
Mikor összetörnek dédelgetett álmok,
mikor önmagamra sehogy sem találok,
mikor szürkeségben fuldoklik a lélek,
amikor nem érzem már azt sem, hogy élek…
.
Mikor ábrándjaim szilánkokra esnek,
mikor a barátok más utat keresnek,
mikor az igazság elveszíti arcát,
amikor a szív is feladja a harcát…
.
Mikor árny takarja az egész világot,
mikor nem lelem a régi boldogságot,
mikor hátba támad az, akiben hittem,
mikor kételkedem, hogy itt él az Isten…
.
Akkor, mond barátom, hogyan tegyek csodát,
megkezdett utamon, hogy haladjak tovább?
Honnan vegyek erőt a hétköznapokhoz,
ha az én szívem is fájó terhet hordoz?
.
Mikor számomra is nehezebb az élet,
mikor az utamon csak csoszogva lépek,
mikor azt is látom, másnak még nehezebb,
mikor felém nyúlnak segélyt kérő kezek.
.
Mikor azt látom, hogy sárban fuldokolnak,
mikor az a kérdés, vajon lesz-e holnap?
Mikor egész világ omlik össze bennem,
amikor azért is, erősnek kell lennem!
.
Mikor én adhatok reményt, kapaszkodót,
mikor segítenem kell a panaszkodót,
mikor én vagyok csak utolsó reménye,
akkor nem hunyhat ki fényszórómnak fénye!
.
Akkor minden áron, talpra muszáj állnom,
amit már elkezdtem, azt tovább csinálnom,
mert nem adhatom fel, nem visz rá a lelkem,
mintha sose fájna, úgy kell remekelnem…
Juhász Gyula : Most szépül meg...
Most szépül meg e szomorú élet,
Mikor a nyár elfárad ragyogni,
Engem várnak: őszi egek fénye
S őszi mezők későn virulói.
Hozzám akkor jön fájó vigasszal,
Ha már mindent elhagy a szerencse,
Ragyogjatok, őszi egek fénye,
Őszi öröm bánatos gerezdje!
Sátorom az átlátszó mennyország
Kéklő selyme csillagtakaróval,
Nászi fáklyám őszi egek fénye
S indulóm a mély erdei sóhaj.
Engem nem bánt a világi múlás,
Szép szerelmem a szelíd szeptember,
A bánatom őszi egek fénye,
Violán túl ragyogó színekkel!
Sárosi Árpád: Az erdőben
Összecsókolgatom, meg-meg ölelgetem,
Szeretem a fákat.
Örömmel fogadják, suttogva altatják,
Aki bús, ki fáradt.
Ez itt, csendesíti lázadó lelkemet,
Az ott, dalra biztat.
Ez meg, elfödöz, ha csókkal csillapitjuk
Szomjas ajkainkat.
Keresek valakit. Lába nyomát nézem.
És meg is találom.
Ugy suhant az erdőn, a virágos uton
Mint tavaszi álom.
Egyedül járt erre? Szóljatok ti tölgyek!
Vagy valaki mással?
Kinek vére forróbb, ki erősebb nálam,
Ki győz uj varázzsal...
Miért titkolództok! Nem egyedül járt itt?
De a fák nem szólnak.
Rám hajolnak búsan, s lábai nyomára
Virágokat szórnak.
Lassan surran ki a nyár az ajtón,
Óvatos, hogy észre ne vedd,
Nem köszön el, csak titkon
Itt hagy magából egy kis meleget,
Mely nemrég még forrón izzott,
Szép lassan majd elfeleded,
Nem ígért semmit, de mégis tudod,
Visszatér majd, ha elengeded.
Őrzöd melegét, ajtódat bezárod,
Ha kimész, kabátod keresed,
Érzed, tudod, bandukolhat bárhol,
Nem hagyott el szerelmesed.
Nem! Csak egy kis időre elutazott,
De küldi hűségesen a leveleket,
S ha résnyire kinyitod az ajtód,
A szél besöpri, így üzen neked.
Aztán, mikor már emléke halványodott,
Szép lassan elköszönnek az "emberek",
Törli a lábát, s félénken ott kopog,
Te megbocsátasz, s boldogan beengeded.
Heniger Istvánné- Távozóban
Pósa Lajos - Isten veletek!
- Villásfarkú fecskék,
Isten veletek!
Miért is kell, miért is kell
Útra kelnetek!
Halljátok-e, hogy sír
A réti patak!
Látjátok-e: a fák
Hogy bólintanak!
- Hej, ez a búcsúzás
Szomorú nekünk!
Fényes napkeletre
Búsan érkezünk:
Hiába borul ránk
A pálmalevél:
A honi akácfa
Csak szebbet regél.
Oda is halljuk a
Síró patakot;
Látjuk az ereszes,
Csöndes kis lakot.
Álmunkban a lelkünk
Vissza-visszaszáll:
Vígan csicsereg, hogy
Fészkére talál.
- Villásfarkú fecskék,
Isten veletek!
Miért is kell, miért is kell
Útra kelnetek!
Olyan a szívünk, mint
A síró patak...
Szerencsés utazást,
Vándormadarak!
Várnai Zseni - Őszi dal
A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget, mint a láng
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű, enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
hol lágy zene, hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó,
még kék az ég, de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varjú száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul..
Shakespeare mondta.
Az idő túl lassú azoknak, akik várnak, túl gyors azoknak, akik félnek, túl hosszú azoknak, akik gyászolnak, túl rövid azoknak, akik ünnepelnek, de azoknak, akik szeretnek, az idő az örökkévalóság.
És az idő olyan tökéletes, hogy a végén mindig megadja az okot.
Az okát annak, amit akkor nem értünk, vagy nem akarunk megérteni.
És az idővel rájövünk, hogy egyes emberekkel elveszítjük az időt, másokkal elveszítjük az időérzékünket, másokkal pedig pótoljuk az elvesztegetett időt.
És ez az, amiről az idő élete szól.
És micsoda irónia, hogy emberként gyakran azt akarjuk, hogy az idő gyorsan teljen el, és begyógyítsa a sebeket, máskor pedig azt akarjuk, hogy ne teljen el, hogy lassan teljen el, és hogy a lehető legjobban élvezzük.
Csak hozzuk ki belőle a legjobbat.
Mert az idő olyan, mint egy folyó, és nem érintheted kétszer ugyanazt a vizet, mert nem fog újra elfolyni.
Élvezd tehát életed minden pillanatát, mert minden megélt pillanat soha többé nem jön el.
És mindig tartsd észben, hogy...
A múltat soha nem változtathatjuk meg, de lehetőségünk van arra, hogy tanuljunk belőle ⏳️✍️
DSIDA JENŐ:KICSI RÓZSA…
Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,
s végtelen éjjel ködharmata hull,
én mellédsimulok hangtalanul.
Ha árvaságod szívet-facsaró,
csak szólnod kell és támaszod leszek,
élő, egyszerű rózsafakaró.
Ha síró, szellemjáró éjfelen
végigszáguld a szél zúgva, seperve,
eldughatod az arcod kebelemre.
Ha babonázva arcodba mered
a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,
elfödöm gyöngéden a szemedet.
Ha fáj, ha üldöz valami titok,
belefújok egy kicsi ezüst sípba:
gondot-űzni tündéreket hívok.
Alkonyatkor a napba bámulunk,
imádkozva, míg eljön a sötét
és álmodjuk az egymás közelét.
S mikor szirmodat sóhajok se tépik,
egy frissharmatú, boldog éjszakán,
ketten, szótlanul felnővünk az égig.
1923
Nagy Ilona (pirospipacs) : Nyárbúcsú
Láttam, ahogy indul, de még visszaint,
mosolyától pirosabb lett a pad,
vállán általvetett hosszú ujjú ing
jelezte felém, tovább nem marad.
Míg elsétált a kitaposott nyomon,
sovány melegét húzta a gyepen
és fülembe súgta, jön majd a rokon
- hogy bánatomból csöppnyit elvegyen.
Úgy ment, mint nincstelen, se zsák se csomag,
körötte szelet dúdoltak a fák,
s fáradt nyomait csókolták az utak
ahogy múlttá lépett, a semmin át.
Jönnél-e velem
Jönnél-e velem, dombon-hegyen át,
mikor lehullatják levelüket a színes őszi fák,
s dühödt szelek marcangolják büszke ágait,
hogy porba temessék a nyarak álmait.
Jönnél-e velem, mondd, jönnél-e akkor,
mikor égi mennydörgés, vad ereje tombol,
s útmutató csillagfények nem világlanak,
azon a kavicsrögös úton, hol lépteink halad.
Jönnél-e velem, mondd, jönnél-e kedves,
ha tudnád, hogy vesztes minden olyan perced,
ami felém, űz, felém, hajt, felém, vezérel,
s aminek az igazában magad sem hiszel.
Jönnél-e, parancs nélkül, önként, kéretlen,
hogy szebbé tedd, s jobbá tedd, röpke életem,
s hogy könnyebben viseljem el a magány hidegét,
mely nélküled, lassan végleg felemészt.
Vagy inkább maradnál, messze, tőlem távol,
hol minden szerelem hűlt parázson lángol,
ahol az élet is, csak ütött-kopott hangszer,
melynek elszakadt húrján két szívsóhaj halt el.
Kun Magdolna