Hol találhat párra egy nagyon fiatalos negyvenes nő?

Negyvenes vagyok. Elváltam, egyedül élek. Szándékosan nem a magányos szót használom, mert nem vagyok magányos, az egyedüllét nem feltétlenül jelent magányt. Nem érzem magányosnak magam, rég rossz lenne, ha nem lennék meg jól egyedül, mert akkor belemennék kompromisszumokba. Nem teszem, mert nem éri meg. Nagyon nem! A kompromisszum az a megoldás, ami egyik félnek sem jó, de belemennek, félelemből, gyávaságból, érdekből és még számtalan más okból. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a kapcsolatok legalább 90%-át valamilyen kompromisszum tartja össze. Hol marad a szeretet?! A boldogság?! Nézem a sok fásult arcot, beletörődő, görnyedt vállat, életével elégedetlen embert, és tudom, hogy jól döntöttem, amikor nem vállaltam hasonló sorsot.

De jó lenne újra valaki, akivel lehet szárnyalni! Volt, másfél éve ért véget, jó volt, de nem volt értelme tovább. Ennyi, van ez így.

És itt jön a gond, negyvenes vagyok, közel az ötvenhez (borzasztó soknak hangzik), és nagyon nem látszik! Ezért csupa harmincas pasi próbálkozik nálam, és ha megmondom a korom, az sem zavarja őket, mondván, hogy a korosztályos nők mind rögtön gyereket akarnak, meg nyaggatják őket, jobb szeretik a nyugalmat, egy korombeli nő már nem rugózik hülyeségeken. De engem zavar, ha egy pasi 15 évvel fiatalabb, és nem azért, mert féltékeny lennék meg hasonló marhaságok, 4-5 év mínusz nem is zavar, de 14-15 már sok, lássuk be, nem vagyunk egy generáció. A korosztályos pasik? Vagy foglaltak, vagy ha nem, akkor öregek, lepusztultak, kövérek, de ha jól néznek ki, függetlenek, akkor vagy kalandot, vagy 20 éveseket keresnek, vagy melegek. Sajnos, a tapasztalat beszél belőlem! Megpróbáltam a társkereső irodát, katasztrófa. Az internet? Még rosszabb, annyi kretén a világon nincs, amennyi írt nekem! Volt 2-3 ígéretes pasi, aztán egyik sem jött be, az utolsó volt a legrosszabb, fotó és beszélgetés alapján tetszett, de a randin...! Meg sem borotválkozott, és vagy 30 kilóval több volt, mint a fényképein.

Nem mintha extrém igényes lennék, csak annyit szeretnék vissza, amennyit adni tudok, legyen a pasi fiatalos, művelt, kedves, sportoljon, ne dohányozzon, ne legyen Quasimodo, és ami nagyon fontos, legyen humora és legyen FÉRFIból!

Hogy ez sok? Nem, nem hinném, az exem ennek kb mind megfelelt, sőt, magas és jóképű is. Tehát vannak ilyen férfiak, csak kevesen. Vagy csak nem találkozom velük? Ez az! Hol kellene ilyenekkel találkozni? Mert odamennék szívesen!

Nem hiszek a társkeresésben, szerintem az irodák meg a netes oldalak pontosan arra vannak kitalálva, ami a nevük: keresés, de nem találás a céljuk.

Nem is lehet, most azoktól a kevesektől, akiknek ilyen úton sikerült rátalálni az igazira, elnézést kérek, biztos, hogy nincsenek ilyenek tömegével. Az, hogy vannak, jó, nem is tudják, mennyire szerencsések, ha nem azért vannak együtt, hogy ne legyenek egyedül, hanem valódi a kapcsolat, igazi a boldogságuk.

Mégis, rengetegen vagyunk negyvenes, fiatal(!) nők, akik nem találjuk a nekünk megfelelő férfit, akinek mi is megfelelnénk. Nem tudom a megoldást, ha tudnám, nem írnám ezeket a sorokat!

Szomorú, hogy mennyi, hozzánk illő férfi keres a huszonévesek között párt magának! Bár az, aki ilyet tesz, hozzám biztos nem illene:)

Szeretnék még valakit szeretni, szeretnék szeretve lenni, az jó dolog, ez a rész hiányzik.

De nem vagyok elkeseredett, sem kétségbeesett, egyszerűen csak jó lenne. De ha az élet mást tartogat, akkor úgy is jó.

Csak lehetne még jobb.