Ha eljő a változás kora…

A korábban sosem ismert önzés elemi erővel tör rám. De jó, hogy el tudok menni ide, és oda is, vásárolni is, most már magamnak is, nemcsak a gyerekeimnek, és a barátnőimmel lenni, és edzeni a testem, hisz az fontos, meg a szépítkezni is kell, irány a fodrász, a műkörmös... Aztán elkap a gépszíj és megrészegít a lehetőség. Egyre többet szeretnék. Már megvan az idő is, és az anyagiak sem okoznak akkora fejtörést. Minek rohanni haza munka után, a család jól megvan nélkülem is. Élelemről gondoskodtam... na jó, néha-néha előfordul, hogy nem, mi azzal a baj? Akkor rendelek nekik, vagy rendelnek maguknak. Hiszen én most végre magammal foglalkozhatok...

Aztán a pofon. Finom, néha kevésbé finom megjegyzések. Anya nincs itthon sosem. Egész héten alig láttuk... Nem mintha elemi szükség lenne rá, de azért mégis... Hol van? Nem tudom. Ma itt van programja, ma ott. Mindig máshol. Valami ilyenfajta beszélgetések zajlódhatnak le a férjem és gyermekem között. Szégyellni kezdem magam... de hisz csak most kezdtem "élni". Még igazán ki sem élveztem, már is kritika ér miatta...Hát nem látják, hogy eddig csak őértük volt minden??

Egyre kevésbé érzem magam motiváltnak. Érzem a feszültséget. Hogy mást csinálnék. Nem tudom mit, mást. Mi az a más? Mindegy, csak ne ugyanazt, mint eddig. Vagy ugyanazt, de többet... több "énidőt" kérek. Vívódom... Nem lehet, nem tehetem meg, mert azért mégis csak anya és feleség vagyok. Elsősorban. Másodsorban Én. És ez így van jól.

Így van jól? A hiány más irányba sodor. A feszültség eltávolít, menekülésre késztet. Otthon vagyok, de sokszor csak fejben. A lelkem másra vágyik. Újdonságra. Nem ilyesmire gondoltam. De meg is kapja. Kevésen múlik, hogy a testem is.

Belebukom. Kis híján összeomlik minden. Körül nézek, és rájövök, én ezt nem akarom elveszíteni! Tisztázások. Bűntudat, lelkiismeretfurdalás. Megkönnyebbülés. És a megismert, új érzés, új vágyak. Keveredik minden. Kinyílok. Minden jó, és semmi sem az. A hinta elindul. Szenvedélyes időszak következik, olyan.. semmihez nem fogható. Ez már igazi, felnőtt, érett szenvedély! Még ha más váltotta is ki. Lassan már ez sem probléma, a lényeg a tény, hogy van... élvezzük amíg csak lehet... Szeretném fenntartani ezt a tüzet... örökre.

De nem megy. Az életünk visszatér a nyugodt kerékvágásba. Újra meg kéne találnom magam. És nyakamba szakad újra. Hogy másra vágyom. A tűzre, a szenvedélyre. Nagyon könnyen éled újra a vágy.

Férjem átértékeli az életünket – és nyitja a kaput. Nem ajtót mutat. Menj és éld meg, ha szeretnéd. Nem változtat kettőnk életén. Ne fogd vissza magad. Beszélgetünk, már a gondolat is izgalmas. Még érzem, nyitott vagyok. Majdnem megteszem, de kudarcba fullad, nem is tudom, akarom-e igazán. Bűntudat gyötör, mi lelt, hogyan süllyedhettem ilyen mélyre? Frusztrál, hogy szeretném, de nem megy. Ez sem. És más, korábban örömmel végzett tevékenységek sem. Nem tudom mi hiányzik.

Aztán egyszer csak összeomlik bennem minden. Jön a depresszió. Nem először. Mindentől félni kezdek. Minden várható változás félelmetessé válik. Bármin agyalok, éppen az a probléma nő óriásira. Férjem nem érti miért zuhanok össze... Nehezen, de elkezdek beszélni az érzéseimről. Szégyellem őket. De már kiderül, nem tájékozatlan a témában. Kéri, ne gyötörjön a bűntudat. Légy boldog, bármi és bárki is tesz azzá, mondja. Az engem is boldoggá tesz. Érzem, ahogy kezdi megérteni a bennem dúló érzéseket. És ez megnyugtat. Nem rajta múlik, nem ő lett kevesebb. Ő a helyén van. Én lettem más...én léptem a változás korába.