Szerelmi csalódás, sokadjára

Az utolsó páromban pár napja csalódtam, ötödjére. Soha nem okozott senki ekkora csalódást. Alig bírtam elviselni, úgy éreztem, meghalok. Aztán gondolkoztam kicsit az eszemmel, nem a szívemmel. Úgy döntöttem, elmesélem a mi sztorinkat, ami jobban hasonlít egy latin szappanoperára, mint sem egy normális kapcsolatra... És persze, aki magára ismer benne, vegye fontolóra, hogy ér-e ennyit egy hasonló kapcsolat?

Kicsit több mint két évvel ezelőtt kezdődött minden. Egy netes társkeresőn találtunk egymásra. Pár levél után megtörtént a személyes találkozó is. Elsőre nem volt szimpatikus...azt hiszem akkor láttam először az igazi énjét...na meg most, hogy szétmentünk. Egy butus embert láttam, akivel nem lehetett beszélgetni sem...csúnyát írok, de olyan primitívnek tűnt. Aztán ahogy törődött velem, meg telefonon kezdett megnyílni...belezúgtam. Talán nem is belé, inkább a törődésbe. A nyár telt-múlt, mi elmentünk nyaralni egyik jó barátommal és az ő barátnőjével négyen. Semmi probléma nem volt, boldog voltam. Voltam...

Aztán hazajöttünk, volt egy utcai buli, ahol párom ex nője is ott volt. (Az exről tudni kell, hogy elég furcsa egy nő volt, erőszakos, akaratos és talán buta is...legalábbis, amiket hallottam róla.) Párom eléggé berúgott, miután ezt észrevettem, én mentem mindig üdítőért, hogy ne igyon többet. Igen, aztán míg vettem az üdítőt az ex nő rámászott páromra. Amint meglátta, hogy jövök, ellibbent onnan...ezt eljátszotta kb. háromszor, negyedjére mikor jöttem ki az üdítőkkel, csak annyit láttam, hogy a nő támogatja volt páromat egy sötét utca felé és elmélyülten beszélgetnek...utánuk mentem. Így visszanézve már bánom, hogy akkor nem vertem agyon a nőt, kérdőre vontam őket, hogy ez mégis mi? A nő közölte velem, hogy míg nyaralni voltunk, volt párom sms-t írt neki.

Ebből a nő azt szűrte le, hogy vele akar lenni, és én hogy képzelem, hogy egy komoly kapcsolat (ami egyenlő azzal, hogy nyolc évig voltak együtt hellyel-közzel, mert csalták egymást fűvel-fával-bokorral) útjába állok? Dühömben hazamentem volt páromékhoz, szedtem a cuccomat, hogy majd én hajnal kettőkor hazamegyek faluról (laza 20 km) gyalog, merthogy busz olyankor nem járt...kint bőgtem az utcán, míg végül volt párom az ex nővel az anyósülésen hót részegen utánam jött kocsival, hogy majd ők hazavisznek. Hál' Istennek volt annyi eszem, hogy nem ültem be a kocsiba, már csak büszkeségből sem, különben lehet felcsavarodtunk volna egy fára...mindegy.

Otthagytak az utcán, hazamentek és együtt töltötték az éjszakát, engem meg egy óra utcai várakozás után nővérem akkori párja vitt haza kocsival...

Szörnyű egy éjszaka volt, de miután volt párom kapart utánam, megbocsátottam neki. Egy kikötéssel: ha megtudom, hogy akármilyen kapcsolatot kialakít ezzel a nővel a köszönésen kívül, részemről vége a kapcsolatunknak.

Így visszaemlékezve már itt nemet kellett volna mondanom az újrakezdésre, de szerelmes voltam...

El is voltunk kb. fél évig kisebb gondokkal, de ezeknek nem tulajdonítottam soha nagyobb jelentőséget...pláne nem ezek után.

Aztán egyik nap elhívott fagyizni volt párom...ott közölte velem, hogy ő ki szeretne menni Németországba dolgozni...nagy csönd, kérdem én: - És? Válasz: - Hát hogy neki így nem menne ez a kapcsolat, bla-bla-bla...szóval szakított velem. Persze a németországi munkából semmi sem lett, két hét múlva ismét kibékültünk...

Megint eltelt pár hónap, viszonylag jól elvoltunk. Egy darabig. Egyre több vita, veszekedés, sokszor szóba került az ex. Végül karácsony előtt két nappal MSN-en felajánlottam volt páromnak, hogy vagy indítunk tiszta lapokkal, és senki nem hánytorgatja fel a régi dolgokat, vagy hagyjuk egymást...Válasz: - Akkor inkább hagyjuk egymást.

Ültem a gép előtt és nem hittem a szememnek...újabb csalódás...de még mekkora. Mondanom sem kell, hogyan teltek az ünnepek...persze újabb két hét után ismét jelentkezett, és visszafogadtam, bizonygatva magamnak, hogy csak megijedt és hirtelen döntött... De kis naiv voltam...

Egy hónapig ismét dúlt a szerelem, de utána...csak a viták, szinte mindenen...egyre durvábban, és egyre keményebb dolgokat vágva a másik fejéhez. Végül a legdurvább vitánk után megbeszéltük, hogy még egy veszekedés és vége, szakítunk.

Nem is kellett sokáig várni, jött a veszekedés, én akkor úgy gondoltam, hogy itt vége van.

Persze volt barátom úgy gondolta, hogy még aznap ott alszok kint náluk mellette, majd másnap hazamegyek...még mit nem. Ismét nekivágtam a 20 km-es hazafelé vezető útnak gyalog...persze utánam jött, hogy menjek vissza. Nehezen, de meggyőzött. Végül ott aludtam, de két nap gondolkodási idő után ismét azt mondta, hogy legyen vége. Vége is lett...2 hónapra.

E tájt kezdtem el dolgozni, lett rendes keresetem, gondoltam megpróbálok kiszakadni a családi fészekből, elköltözöm albérletbe...titkon úgy gondoltam, hogy miután anyukám nem állja útját villámló tekintettel volt páromnak, újra össze fogunk jönni.

Elkezdtünk barátilag találkozgatni, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, végül már többször is nálam aludt...hát persze, hogy kibékültünk.

Szilveszterkor nagyon berúgott, így az anyja elzavarta otthonról...persze hozzám jött, először csak úgy indult, hogy egy hétre marad nálam, aztán végül úgy döntött, hogy ideköltözik hozzám az albérletbe. Akkor örültem neki, de most...bár ne tette volna.

Kicsivel több mint 3 hónapot sikerült eltöltenünk közösen kisebb veszekedésekkel, de valahogy mindig túlléptem ezeken, vagy megbeszéltük.

Aztán jött a húsvét, 3 és fél nap, reménykedtem, hogy végre többet fog velem törődni, mint az elmúlt pár hétben...persze nem így lett. Voltunk mindenhol, a haverjainál, a szüleinél, a kocsmában...csak éppen kettesben nem voltunk sehol...ja, de igen, otthon vasárnap délután...akkor is takarítottam. Nem baj, gondoltam magamban ott a hétfő, majd akkor. Hát nem. Hétfő reggel 8-kor ellépett itthonról, aztán már csak kedd este láttam. Persze mondta ő, hogy locsolkodás, meg haverok, és hogy kint alszik falun...de rosszul esett, mert velem nem törődött. Meg is mondtam ezt neki hétfőn, telefonon. Erre azzal jött, hogy majd másnap este megbeszéljük, mert van pár fura dolgom...nekem...furcsa, hogy mindig nekem voltak fura dolgaim. Hazaértem másnap, már otthon ült. Úgy ült a széken, mint aki nagyon szomorú...nem értettem mi van, hisz nem bántottam én semmivel...alig bírtam kihúzni belőle pár dolgot, de azzal jött, hogy én nem rakok itthon rendet, meg nem főzök eleget és ilyenek...magyarul, rossz háziasszony vagyok. Iszonyú rosszul esett, hisz nálam egy kapcsolat az adok-kapok elven működik...és itt már csak arról szólt a dolog, hogy adjak, csak adjak és adjak, de cserébe ne nagyon várjak semmit.

Bizonyítani akartam, hogy nincs igaza.

Másnap ahogy hazaértem, kitakarítottam a lakást, és vacsorával vártam haza. Jött is, látta is hogy miket csináltam, bocsánatot kért.

Azt hittem, megint minden rendben van...aztán jött az este, ő netezett, én meg molyoltam valamit a lakásban. Egyszer csak bekérdezett, hogy nem megyek-e tusolni? Fura volt, de mondtam: - Megyek, persze. Visszajöttem, még mindig netezett ugyanazon az oldalon, pár perc múlva ki is kapcsolta a gépet.

Másnap nem hagyott nyugodni a dolog...megnéztem, mit nézegetett úgy, hogy én véletlenül se lássam...közösségi portál (nevét nem írom ki), üzenetek...kivel levelezik ez, hogy én nem láthatom? Kíváncsiságom felülkerekedett mindenen, csúnya dolgot csináltam tudom, de beléptem az ő oldalára (tudtam a jelszavát titokban). Egy üzenetet találtam...az ex nőjétől...nem hittem a szememnek...ráadásul az ex nő egy válaszlevelet küldött neki, amiből lejön, hogy volt barátom volt a kezdeményező fél...a szívem a torkomban dobogott, annyira rosszul esett ez, hogy nem bírtam ki, nem érdekeltek a következmények. Megnyitottam a levelet, amit benne láttam, tulajdonképpen jelentéktelennek tűnő üzenet volt, de nekem a szívem szakadt belé.

A nő új műtermi fotókat töltött fel magáról erre az oldalra, gondolom azt nézegette volt párom (kérdem én, hogy de minek?), és arra ennyit írt a nőnek, hogy "Csini vagy"...rosszul esett...nagyon. A nő válasza, totális flörtölés, adták egymás alá a lovat...én kis hülye meg vacsorával vártam, meg úgy pattogtam neki, mint egy cseléd...ennek az embernek. Aki Isten tudja már, mikor dicsért meg, hogy "de kedves/aranyos/szép/csinos/vagy akármi vagy".

Azt is eltitkolta előlem, hogy a nő már többször is írt neki...legalább nem válaszolt ezekre az üzenetekre (legalábbis ezt írta a nő a válaszban).

Nem bírtam megvárni, míg hazajön, felhívtam telefonon, és kérdőre vontam, hogy van-e valami mondanivalója? Azt mondta, nincs. Kérdeztem, hogy biztos? Biztos. Akkor mi ez az e-mail ettől a nőtől? Először nem is tudta, miről beszélek, aztán miután leesett neki, hogy mit találtam és hol, fel volt háborodva, hogy mit kotorászok az ő oldalán...hát pont ezt. Lecsaptuk mindketten a telefont.

Itthon kibőgtem magam, aztán halál nyugodtan vártam, míg hazaér, hogy mégis megmagyarázza ezt az egészet... Hazajött. Tök rezzenéstelen arccal. Kérdezte, hogy akkor most mi van? Én is ezt kérdeztem. Nagyon nem is mondott mást, nem próbált magyarázkodni, sem menteni a menthetőt, csak annyit mondott, hogy adjak neki szatyrokat...le voltam döbbenve. Hogy csak így? Ennyi? Nem hittem el, amit ott csinált...Tök nyugodtan összeszedegette a holmijait...kiborultam...eléggé.

Végül is szó szót követett, összepakolt és elment, hogy nyugodjak meg, majd telefonon hívjam fel, ha lenyugodtam. Mondtam, hogy nem fogom. Aztán fél óra múlva csörgetett...visszahívtam, már nem sírtam...ki voltam égve. Kérdeztem, hogy van-e valami mondanivalója? Hát hogy ő sajnálja, nem így akarta, bla-bla-bla... Erre csak annyit bírtam mondani, hogy ezt már tényleg nagyon sajnálhatod...még jól beletiportam a lelkivilágába, azt hiszem és letettük a telefont. Azóta sem keresett...

Végül a minap én hívtam fel...az én lelkiismeretem azt diktálta, hogy akármilyen rossz is volt ez a kapcsolat, nem helyes így lezárni. Végül felhívtam...bocsánatot kértem, hogy kotorásztam, nem mondom, hogy jogom volt hozzá, de indokom igen. Normális volt, meg is beszéltük, hogy ha nem most, akkor pár hónap múlva bukott volna ki. Persze magyarázatot még mindig nem kaptam, hogy mit miért tett...meg persze szeretem, és vártam, hátha azt mondja majd, hogy ne haragudjak, ő tényleg bánja, szeret, és hogy béküljünk ki...ez nem történt meg.

A szívem hozzátenné, hogy „sajnos”, de az eszem azt mondja „hála az égnek”.

Ezek után tovább kattogott az agyam, írtam neki egy e-mailt, hogy vártam...vártam, hogy hátha ír, vagy jelentkezik...a levélre semmi válasz, egy kattintással el voltam intézve: törlés.

Ez is annyira rosszul esett, nem értettem miért nem válaszolt, hisz nem azt írtam, hogy béküljünk ki, szerintem egy semmitmondó kis üzenet volt...felhívtam...nem kellett volna...és olyan vicces, mert direkt kitöröltem a telefonomból a számát, de rájöttem, hogy tudom fejből is... Szóval felhívtam...nem kellett volna. Flegma és bunkó volt velem, mintha még én bántottam volna meg őt sokadjára...És itt döntöttem el, hogy többet nem keresem. Velem ne beszéljen így senki, mert azt hiszem erre azért nem szolgáltam rá...pláne, hogy ezzel én alázkodtam meg...ismét.

A történtek után szörnyen érzem magam...azon töröm a fejem, hogy vajon ki volt a hibás, hogy ez így alakult? Azt hiszem én mindent megtettem, amit normális kereteken belül meg lehetett tenni.

Több barátom azt mondta, hogy a kapcsolatok többségében a nő ad bele több energiát...ezért is van az, hogy általában a nők sínylik meg a szakítást...persze nem mondom, hogy nincs fordított helyzet, mert biztosan van...

Nekem ez egy ismételt két éves tanulság volt...ne szeress teljes szívedből, mert kihasználnak.

Bizalom? Ezért? Majdnem kizártnak tartom, hogy ezek után egy férfiban is tudnék bízni 100%-osan.

Remélem, aki olvassa ezeket a sorokat, tanul belőle. És nem húz-halaszt egy olyan döntést, amit nagyon nehéz meghozni, de mindkét fél jobban jár vele.